Haza

Györffy Ákos olyan finoman, olyan áttetszően, olyan tisztán ír élete, létezése, meg egyáltalán az élet és a létezés legnehezebb kérdéseiről, hogy azt már nem lehetne levegősebbé tenni, és az emberélet felének sötét erdejében valahol tartó vándor csak ámul, hogy a nála majd 15 évvel fiatalabb író hogyan előzhette meg őt ennyire a kiegyensúlyozódás és az arányosodás gyötrelmes útján. A történések nagy része a Börzsönyben és a Dunakanyarban játszódik, ott nőtt fel Ákos, azon a vidéken, amely nekem is nagyon ismerős, hiszen én is ezer szállal kötődöm e helyhez. Elmondani sem tudom, hogy mennyit kirándultam, síeltem a Nagyhideghegy és a Csóványos környékén, mennyit kerékpároztam a Duna partján és az Ipoly völgyében. Voltak olyan hónapok, amelynek minden szombat vagy vasárnap reggele a Nyugati pályaudvar peronján ért minket, ahol a szobi vonatra szálltunk fel, hogy eljussunk az aznapi kiindulási pontra, Nagymarosra, Zebegénybe, Nagybörzsönybe, Kóspallagra vagy Királyrétre, és este hulla fáradtan, sokszor koszosan, bőrig ázva, nyáron esetleg leégve, télen esetleg szétfagyva, de elégedetten szálljunk le a visszafelé jövő vonatról, azzal az elégedettséggel, hogy megcsináltunk megint valamit olyat, amilyet nem mindenki, mert jártunk ott, ahová csak kevesen jutnak el. Nem feltétlenül földrajzi értelemben, bár e kijelentés úgy is megállta volna a helyét, fontosabb, hogy élményben, tapasztalatban is fehér foltokat kerülgettük, főleg a saját fehér foltjainkat. Persze, akkor ezt még nem tudtuk így megfogalmazni, akkor még csak éreztük valahol belül, hogy ez az egész így nagyon helyénvaló és rendben van... (Azt azért meg kell jegyeznem, hogy ha édesapám nem visz ki a hegyekbe, talán soha nem kezdtem volna el túrázni.)

Egyik legjobb barátom régi háza Kismaros fölött rejtőzik az erdős hegyoldalon, olyan keskeny és olyan meredek ösvény vezet fel hozzá, hogy a felmálházott kerékpárt egyedül általában nem tudom feltolni rajta. Te, jó ég, mi mindent éltem már át ott, nála! Délutánig tartó reggelik, hajnalig tartó vacsorák a teraszon, alvás kint, alvás bent, szúnyogok kint, szúnyogok bent, téli begyújtás, amely totális kudarccal kezdődött, mert a hideg kémény az összes füstöt visszanyomta a szobába, fürdés meztelenül januárban, a minusz öt fokos hidegben, túrára indulások, túráról való megérkezések, száradó bakancsok, kiteregetett sátrak, és kő alá tett üzenetek, amikor éppen nem volt ott az, akit kerestem. Mert olyan is volt, mert közben sokan elmentek, de a ház még áll, sőt jobban, mint bármikor, mert tavaly új vasalást kapott az alapzata, és ha nem lesz komoly földrengés, akkor az elkövetkezendő 70 évben biztos nem fog lecsúszni a völgybe. Na, hát az a barátom, aki e házat birtokolja azóta is, ő hívta fel figyelmemet Györffy Ákosra és Haza című könyvére... Következzék pár bekezdés, mondat belőle:

Az idegenség megtapasztalásán és intenzív átélésén keresztül vezet az út a másik idegenségéig. Sosem hittem abban, hogy a másik ember megismerhető. Hogyan is hihetném, amikor önmagamról sem tudok semmit. A másik idegenségének megtapasztalása, a megmerítkezés a másik idegenségében mégis az egyetlen út, amely elvezethet önmagunk labirintusának feltételezett kijáratáig. Gyanítom, hogy az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenségérzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. Van valami, ami nem enged bennünket önmagunk közelébe, ami még attól is megfoszt bennünket, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Ez a valami azonban nem kívülről jön, nem átokként csap le ránk. Saját lényünkben hordjuk, velünk érkezett ide. A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása...

Kénytelen vagyok elfogadni, hogy a meghatározó és lényeges dolgok tőlem függetlenül működnek, és ennek a működésnek a mozgatórugói tökéletesen el vannak rejtve előlem. Voltak olyan pillanatai az életemnek, amelyre a mai napig sem tudok egyértelmű magyarázatot találni, mégis érzem, hogy a legmeghatározóbb pillanatok éppen ezek. Ezekből élek. Az tart meg a létezés felszínén, amiről fogalmam sincs...

Nem tűnik el semmi többé, ami egyszer volt.

...a küzdelmet a sárkánnyal nem kerülheti el senki. A különbség abban áll, hogy belenézek-e a sárkány szemébe, megpillantom-e a sárkány izzó, smaragdzöld szemeiben saját rémült tekintetemet, és aztán van-e erőm ahhoz, hogy megöljem a szörnyeteget. A sárkány, ahogy az angyal is mindenki az életébe betör, hogy felforgassa és szétzilálja az ember hamis és gyáva gondolatvilágát.

És menni fölfelé az alig járható ösvényen.

Kakukk szól, mindig messziről, ahogy szokott. Akármilyen közel is van, mindig ugyanolyan messziről jövőnek tűnik a hangja. Sosem lehet elég közel menni egy kakukkhoz.

Halványlila, harangvirágszerű virágok nőnek egy szakaszon, nagy tömegben az ösvény mellett. Esőcseppek csillognak a szirmaikon. Dongók járnak ki-be, eltűnnek a tölcséreikben, szöszmötölnek valamit, aztán át a következő virágra. Itt valami egészen más történik, egy teljesen külön létező világ, amely tudomást sem vesz rólam. Vagy ha igen, akkor csupán mint zavaró tényezőt érzékel, akit ki kell kerülni, vagy aki elől menekülni kell. Külön vagyok, egyszer csak külön lettem. Ha van alapvető emlékem, akkor ez a különlét az. Hogy odakint minden eredendően ellenséges. Valahogy minden ellenemre van. Miközben szívfájdítóan otthonos.