2016 augusztus 29. (524. nap)

Négy egymást követő nap összesen 57 km-t futottam, ami nem hangzik nagyon rosszul, hisz elég ritkán futok négy egymást követő nap, viszont ha azt nézem, hogy a Balatonnál ugyancsak négy egymást követő nap 196 km-t kell futni, akkor menten sírva fakadok. Pedig a ritmus most nem olyan rossz. Az elmúlt három hétben megvolt a heti négy, és a heti 60 km-ek is nagyjából. Ez azt jelenti, hogy már majdnem a felénél tartok annak, amire majd a felkészülés vége felé lesz szükség. Nem mondom, még mindig elég kihívásos, de már kezd kibontakozni a ködből. Viszont ez a négynapos össztáv több, mint szörnyű, illetve még a szörnyűnél is kevesebb. Lehet, hogy pár hét múlva megismétlem, hátha addigra történik egy nagy csoda, és többre leszek képes.

2016. augusztus 27. (522. nap)

Két egymást követő nap futottam három-három kört a szigeten, ráadásul a mai 3 perccel erősebb lett a tegnapinál, amin azért meglepődtem kicsit, mert előtte azt hittem, hogy a mai a tegnapi után biztos gyengébb lesz. A tegnapit egyébként félmarinak terveztem, csak kicsúsztam az időből, úgy értem pár fennakadás miatt csak fél nyolckor tudtam nekivágni a távnak, vagyis félmari esetén fél tíz körül értem volna vissza, viszont az Atlétikai Centrumot 10-kor bezárják, vagyis elég kapkodós lett volna a nyújtás, a zuhanyozás és az öltözés, illetve nem is igazán fért volna bele minden rendesen, a személyzettel meg végképp nem akartam bajszot akasztani, hiszen egyrészt nincs bajszom, másrészt pedig nagyon korrektek és segítőkészek, nem lett volna jó, ha miattam kellett volna cidrizniük kezükben a kulcsokkal.

Most tulajdonképpen a mennyiségi futáshoz való szoktatás zajlik, vagyis az, hogy simán tudjak futni hetente négyszer, összesen pedig legalább 60-70 kilométert. Ez nem annyira fizikai, mint inkább mentális és életvitelbeli kihívás. Megjegyzem a héten még csak három futásnál és jó 45 km-nél tartok a tegnapi és a mai futás ellenére is, vagyis holnap még kéne futni valamennyit. A 60 km-ről ezúttal lehet, hogy le kell mondanom, de a négy futásra - most úgy érzem - van elég ambícióm. Kicsit függ attól, hogy a holnap hogy fognak összeállni az egyéb dolgok, de a szándék a negyedik futásra azért nem elhanyagolható bennem.

2016. augusztus 21. (518. nap)

Futottam egy jót a Margitszigeten, igaz 20 km-nél megálltam, pedig félmari volt tervezve, de kellett egy kis kompromisszum, hiszen most a gyakori futások fontosabbak, mint a távok külön-külön. A 20 kilcsi azért érdekes, mert onnantól kezdve színezem a futásnap dátumát sárga hátterűvé a futónaplómban, és utoljára ilyen sárga hátterű futásra júniusban került sor, vagyis már nagyon aktuális volt egy újabb. Ezzel most meglett az az újabb, bár fontosabb, hogy most elég jó viszonyban vagyok a futással. Tudom, hogy mért, hogyan és meddig futok, és ez megnyugtat kicsit. Azért futok, mert a futás és a futáshoz kapcsolódó életvezetési követelmények kielégítése megvalósultabb, érettebb emberré tesz, javítja a látásomat és az emberi kvalitásaimat, melyek birtokában többet fogok tudni segíteni másoknak, úgy futok, hogy ezt mindig szem előtt tartom, és addig, amíg az első pontban leírt ok, helyzet fennáll. Elég egyszerű!

2016. augusztus 20. (517. nap)

Tegnap minden várakozásomat felülmúlóan jót futottam, egyébként már a bemelegítés közben éreztem, hogy jó lesz, és emiatt emeltem is a távon, az eredeti hét kört odaútban nyolcra módosítottam magamban. Végül eléggé örömfutás közeli élmény kerekedett belőle, a körök java részét laza, élvezhető mozgással teljesítettem, és volt benne pár teljesen hibátlan szakasz is. A mai pihenő után holnap egy félmarit szeretnék a szigeten. A lábam rendben van, de nem is azon múlik igazán, a szív és a fej fontosabb a futásnál, még akkor is, ha ez most egy kicsit furcsán hangzik :-)! Fej, szív, láb, azt hiszem ez a sorrend. Legalábbis a férfiaknál, mert el tudom képzelni, hogy a nőknél az első kettő helyet cserél...

2016. augusztus 18. (515. nap)

A múlt csütörtökkel kezdődő, és a tegnapi szerdával véget érő egy hét alatt ötször futottam, ami nagyon szép eredmény még akkor is, ha ezek a futások nem voltak éppen túl hosszúak. Biztos jele ez annak, hogy jövök ki a gödörből, és egyelőre a lelkiállapotom is jót jelez vissza. Nem tudom, hogy mi lesz a Leonidasz projekttel, de azt tudom, hogy amíg van esély a végcél teljesítésére, addig nem fogom feladni. Júliusban legalább 250, augusztusban legalább 300 km-t szerettem volna futni. Ehelyett júliusban lett 100 se, és augusztusban sem lesz több 200-nál, még ha minden jól megy a hónap hátralévő napjaiban, akkor sem, vagyis két hónap alatt összegyűjtöttem legalább 250 km-t hátrányt, viszont túl vagyok egy nagy holtponton, és azt hiszem, hogy nagyon sokat tanultam belőle. A saját bőrömön éltem át, hogy ez nem egy jópofa villantás, hanem annál sokkal-sokkal komolyabb dolog, egy vállalás, amelyet azért teszek, hogy a teljesítése közben kiderüljenek rólam dolgok, a gyengeségeim, és utána azon keresztül, amire majd az adódó nem túl szokványos és nem túl könnyű helyzetek fognak stimulálni, emberileg többé váljak, sőt végül hozzá tudjak tenni valamit a világ jobbá válásához is. Persze, ezt tudtam a gödör előtt is, de a gödör azért belém sulykolta, illetve érzékletesen szembesített vele. Boldog vagyok, várom a kihívásokat, amelyek ugyan aprók-cseprőek, de jut belőlük minden napra bőven. Várom és egyáltalán nem bánom a jövetelüket, igyekszem megbirkózni velük, igyekszem jól kijönni a velük való összecsapásból. Néha sikerül, néha nem, de ez így pont jó, pont így a jó! Figyelem az olimpiát is, nagyon megmozgatnak a szép sportsikerek, lehet, hogy nem mondja ki mindenki úgy, ahogy én, de tudom, hogy az olimpikonok küzdelme mögött is ugyanaz a törekvés munkál, mint az én futásom mögött, és elég sokszor be is érik. Nem csak az aranyérmekre gondolok, hanem minden erőfeszítésre, amely segít valakinek abban, hogy összekapottabb, küzdőbb, becsületesebb, tisztább ember legyen. Sokan mondják, hogy az olimpia már rég nem az eszméről szól, elvitte az üzlet és a show, de szerintem nem. Tessék megnézni Kozák Danuta és Szabó Gabriella arcát a versenyük és aztán az eredményhirdetés alatt. Az ő arcuk mindent elárul. Itt nem a pénz a lényeg, nem az viszi a prímet. Itt az ember a lényeg, és ezt ők is tudják nagyon jól, akár kimondják, akár nem...

2016. augusztus 14. (511. nap)

A futónak nem az általa megtett kilométerek számára kell figyelnie, hanem arra, hogy futás közben is létrejöjjön személyes találkozása a lét egészével. Ha ez a találkozás bekövetkezik, a kilométerei is össze fognak gyűlni, viszont ha nem, ha csak a fizikai távolságokat teszi meg, de személyes dimenziójában nem halad, ha a lét egészével való találkozásáról lemarad, akárhány kilométert is halmoz fel, összes erőfeszítése hiába valónak és értelmetlennek fog bizonyulni.

2016. augusztus 13. (510. nap)

Nem  kilométereket kell gyűjtögetni, hanem ki kell találni azt, hogy hogyan kell futni az erdőben. Ki kell találni, hogy a futás hogyan válhat előremutatóvá, gyógyítóvá. Ki kell találni, hogy mit jelent az, hogy hordozom a világ összes baját, fájom a világ összes szenvedését, de ezt az egész kétségbe ejtő rettenetet mégsem tartom meg, hanem leteszem a lét egészének oltárára, hogy ott égjen el. Ki kell találni, hogy mi ez az áldozás, és ki kell találni, hogy milyen út vezet odáig. Ki kell találni, hogy ki vagyok, és ki kell találni, hogy hogyan tudok másoknak is segíteni. Segíteni abban, hogy ők is kitalálják a saját kibenlétüket.

2016. augusztus 11. (508. nap)

A szabadságom alatt eddig sokkal kevesebbet futottam, mint szerettem volna, de most mégis jobban megy a futás, mint az utóbbi időben bármikor. Óvatos vagyok, nem tudom, mi állt már be, és minek kell még ezután beállnia, de futottam 14 jó kilométert az erdőben igen nagy élvezettel, és ha a lendület kitart, akkor szeretnék futni az elkövetkezendő napokban is. A gödör tanulsága elég világos, és nyilván abszolút alapvető: a Leonidasz projekt egy gyönyörű vállalás, de ha egy picit is túlsúlyozom, és nem figyelek arra, hogy az összes többi dolgommal egyensúlyban maradjon, akkor jobb, ha már ma lemondok róla, mert akkor legalább nem megy el vele egy csomó idő teljesen feleslegesen. Mert az életem nem a Leonidasz projektről szól, hanem fordítva a Leonidasz projekt szól az életemről. Ez kis megkülönböztetés elég jól elmagyarázza a kettő közti helyes viszonyt.

2016. augusztus 4. (501. nap)

Régóta nem írtam, és nem is nagyon szaladgáltam, bár hétfő este azért sikerült összehoznom egy olyan futást, hogy attól magam is meglepődtem, mert 5 percen belüli ezrekkel futottam le két kört a Margitszigeten. Nem tudom, minek köszönhető ez a begyorsulás, amely már az eggyel korábbi futást is jellemezte, biztosan szerepet játszik benne az is, hogy mostanában ritkábban és rövidebbeket futok, de akkor sem értem egészen. A ritkább futás egyébként a térdproblémámnak tudható be, mely végül is nagyon elgondolkoztatott, sőt válságba is sodort. A július egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, sokkal kevesebbet futottam, és ez nagy kérdéseket vetett fel bennem a Leonidasz projekt jövőjét illetően is. Abban egész biztos lettem végül, hogy valamin változtatnom kell, mert az, amit eddig terveztem, látványosan megbukott. A képlet egyébként rém egyszerű, nem lehet csak futni, azt az ember szervezete nem viseli el, mást is kell tenni mellé. Nagyon egyszerű dolog lenne ez a felkészülés úgy, hogy szépen növelgetem a futómennyiségeket, aztán jól van, de sajnos ez a kifejlet nem létezik. Akadályok vannak az emberben, melyet le kell győznie, és ezek az akadályok nem pusztán fizikai természetűek, még akkor sem, ha megjelenésük alapján fizikainak gondolnánk elsőre. Hogy ez a mostani holtpont mire tanít, arról elsőre csak annyit írok, hogy a világgal való kapcsolatom természetével függ össze. Ami nagyon nehéz, az a személyes jelenlét elfogadása, az ember saját személyes jelenlétének az intenzív átélése egy nagyobb, mindent átfogó személyes létbe való bekapcsolódás által. Egy találkozásról beszélek, amely nem jöhet létre büszke, akaratos lelkületű személyek között, egy találkozásról, melynek alapvető feltétele az engedés és a bizalom. Bízom abban, hogy velem lényegében jó dolgok történnek, és még a most nem annyira jónak tűnők is a javamra válhatnak. Bízom abban, hogy egy tanulási folyamat résztvevője vagyok, sőt bízom abban, hogy velem születik meg a jövő, vagyis nem csak én tanulok, hanem a világ egésze is rajtam tanul meg fontos dolgokat, meg persze máson is, sőt mindenkin. Bízom abban, hogy az a tudatosság, amely e mögött a folyamat mögött van, mindent elvégezhet, és fontosabb, mint az én egyéni célkitűzéseim, meg a magam állította prioritások. A projektjeinket tehát le kell fokozni, nem válhatnak fontosabbá, mint maga a találkozás, hiszen egy eszköz nem válhat fontosabbá a céljánál. Ha értem ezt a hierarchiát, akkor az eszköz is rendelkezhet valamekkora jelentőséggel, mert nem arról van szó, hogy mindent kihajigáljunk automatikusan, hanem csak arról, hogy kevésbé fontos dolgok ne nőjenek a fontosabbak fölé, maradjon meg minden a maga természetes arányában. Ha így folytatom a Leonidasz projektet, akkor valóban építeni fog rajtam, és mindegy, hogy mi lesz a konkrét kimenetele. Ha nem így gondolkodom róla, hanem erőltetem csak azért, hogy utána tudjak villogni a teljesítményemmel, akkor nem érdemli meg, hogy bármi is legyen belőle.