Nagyon megszerettem ezt a blogot, sok apró javítgatást szeretnék és fogok is véghez vinni rajta, főleg ha majd lesz egy kis időm rá (ami a közeli jövőben nem valószínű :-), viszont azt hiszem, hogy eljött az az ünnepélyes pillanat, amikor ki kell mondani, hogy a Leonidasz projekt - sikerrel - lezárult. A szívem hasad meg, ha végignézek ezen az elmúlt két éven, amely tulajdonképpen csak a lábam állapota miatt lett kettő, hiszen a projekt indulásakor egynek szántam. Viszont ennek ellenére egészen elképesztő, hogy a futóműveim a sok nyavalygás után mégis csak futásra alkalmassá váltak, és egészen elképesztő az, hogy simának egyáltalán nem nevezhető felkészülést követően maga a futás végül is teljesen jól sikerült. Azért az a 3200 km, amit a felkészülés során összeszaladgáltam, nem nevezhető nagyon kevésnek, és volt benne néhány elég zaftos alkalom is, de hát ez természetes, ennek pont így kellett lennie. Nem csináltam titkot abból sem, hogy én ezt a projektet egy férfi beavatás fontos elemének tartom, ami kicsit röhejes, mert a férfi beavatásnak a kamaszkor tájékán van az ideje, én meg idén leszek 55, de jobb későn, mint soha. Valóban sokat változtam az elmúlt két év mindenféle élményeinek a hatására, és így utólag visszatekintve visszaigazolom, hogy a sportolás belülről fakadó igényének való engedelmeskedés nagy személyiségfejlesztő erő is egyben. A négy napos verseny pedig tényleg katartikus élmény volt, mely nagy részben az újdonsága miatt válhatott azzá, illetve attól, hogy ez egy nagyon nagy ugrás volt a futóskálámon, a korábbi futásaim között nem található egy sem, amely a Balaton körbefutását akárcsak megközelítette volna. Nagyot álmodtam, nem kis lépéseket tettem, és még a brazil kihagyástól sem ijedtem meg (nagyon), illetve megijedtem, de teljesen nem szált inamba a bátorságom. Nagyon-nagyon jó egy ilyen vállalás, mert ilyenkor az ember nagyon plasztikusan érzékeli, hogy mi minden lakozik még benne, illetve mi mindenre lehet még képes, ha bizonyos körülmények ezt kívánják. Annak, aki most a soraimat olvassa, és még soha nem tűzött ki magának az átlagosnál kicsit nagyobb célt, azt üzenem, hogy egyszer majd vállaljon valamit durvácskát, mert nagyon megéri az abból fakadó tapasztalat.
Nem hiszem, hogy a futásról egy hamar le fogok állni, a Muzsla Trail-re már beneveztem, de az utánra is van már pár halvány tervem. Túl sokat egyelőre nem akarok töprengeni, mert az élet majd úgyis kiadja, hiszen kiadta eddig is. Ezt a blogot le kell zárni, mert ez nagyon kapcsolódott az első balatoni egyéni teljesítéshez, viszont az írás nem fog abba maradni. Az álmom az, hogy egyetlen blogba tudjak leírni mindent, viszont ott még nem tartok, ezért legalább két blogot meg fogok tartani, és a kettőből az egyik biztosan futó-, illetve sportblog lesz. Létrehozni egyébként nem kell, mert már megvan (www.leonidasz.blogspot.com), csak egyelőre még teljesen üres, de majd apránként fel fog kerülni ez-az. Azt a nagyon szigorúan napinak induló, aztán sokat lazuló, de az alap ritmust mégis csak napokban számláló Leonidasz naplója jellegű szerkesztést, amelyet eddig gyakoroltam, nem akarom tovább folytatni, de gondolom, hogy a rendszeresség explicit szándékának hiányában is elég gyakran fog megjelenni valami. Nincs pontos elképzelésem az eljövendő írásaim formajegyeivel kapcsolatban, az biztos, hogy nem akarom nagyon megkötni magam, az kerüljön a blogba, aminek leginkább ott a helye, és úgy, ahogy a legtermészetesebb, aztán majd lesz valahogy.
Biztos leírtam már párszor, de egy ilyen jeles nap mégsem maradhat el a köszönetnyilvánítás azoknak, akik az első perctől kezdve szívvel-lélekkel mellettem voltam (ebbe a kategóriába leginkább a csapattársaim tartoznak, hisz ők tudták meg legelőször, hogy mire készülök), és azoknak is, akik rendszeresen, illetve az elején még nem, de utána számtalanszor és mindig a legszükségesebb pillanatokban felbukkantak körülöttem, és nagyon kedvesen, nagy szeretettel buzdítottak.
Búcsúzóul annyit, hogy köszönöm az olvasóimnak, hogy megtiszteltek. Ha nincs olvasó, nincs blog, csak ennyire fontos az aktivitásuk. Olvasóim között van pár ismerősöm, ez egyértelmű, de nagyobb részükkel soha sem találkoztam, és nem fogom látni őket ezután sem. Ez megint csak nem baj, nem kell azt tudni, hogy a hullámok hogyan terjednek tova, elég azt tudni, hogy továbbterjednek, azt pedig szerencsére tudom. Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy legyetek boldogok, a boldogságért pedig vállaljátok el a saját útjaitokat! Ha annak része a sport, akkor azt is, ha nem része, akkor mást. Még egyszer mindent köszönök. Szeretettel és nagy örömmel gondolok Rátok!
2017. március 29. (három nappal a verseny után)
Holnap benevezek a Muzsla terepfutásra, melyre április 23-dikán fog sor kerülni. Az élet nem áll meg, és úgy tűnik, hogy Leonidasz sem akar sokat pihenni :-)!
2017. március 27. (egy nappal a verseny után)
Még mindig felfoghatatlan és érthetetlen! Illetve egyre kevésbé értem, hogy hogyan sikerülhetett. Hiszen szinte bármin elbukhatott volna, sőt sokáig pont úgy tűnt, hogy el fog bukni ezer apró baj miatt. De nem bukott el mégsem, meglett, azoknak az érzéseknek lett igazuk, amelyek végig tartották bennem a lelket. Úgy látszik mégis csak sikerült eleget futni, bár nagyon aggasztott a januári kényszerpihenő Brazíliában. Meg igazából nem is tudtam, hogy mi ez, nem számoltam azzal, hogy mekkora szenvedés egy Balcsi kör lefutása, ha tudtam volna, lehet, hogy nehezebben szánom rá magam. Így inkább azt történt, hogy életem eseményei teljesen logikus, teljesen világos, teljesen megmagyarázható módon belesodortak ebbe a vállalásba, utána pedig minden nap történt valami. Ezt a minden napi történést próbáltam valahogy leírni a blogba, nem igazán sikerült, de nem bánom, mert a blog írással nem az volt a célom, hogy egy mesterművet hozzak létre, hanem inkább az, hogy dokumentálva legyenek az események, nem csak a külsők, hanem a belsők is, és pont abban a minőségben, ahogy értek. Úton vagyok, félkész voltomat nem szégyellem, mert azt gondolom, hogy az egy teljesen normális emberi állapot, ha valaki nem lecövekelni akar ott, ahol éppen van, hanem tovább menni mindig. Ha pedig az ember nem akar tovább menni, akkor lehet akármilyen magasságokban, nem sokat ér a mutatványa.
Még biztos lesz pár összefoglaló bejegyzés, de a Leonidasz projekt a lezárási szakaszba lépett. Ami ezután következik, az már csak az epilógus, mert a katarzissal együtt lényegében minden erő kirobbant belőle. Nagy kérdés, hogy mi lesz a futással. Biztos, hogy sokáig jelen lesz még az életemben, illetve inkább remélem, az is lehet, hogy egy kicsit el fogok mozdulni az ultra távok felé, de ez még sok mindentől függ, és nem is én magam fogom eldönteni, inkább az életem forrása fogja megadni a választ. A per pillanat állás egyébként az, hogy jövőre is körbefutom a Balatont, de erre azért még nem kell mérget venni. Ha netalántán így is lesz, nem biztos, hogy blog fog készülni róla, illetve szinte biztos, hogy pont ilyen stílusú nem fog létrejönni még egy. Ez egy kicsit engem is elszomorít, mert a futás mellett a blogírást is megszerettem, de valamit biztosan változtatni kell majd az írás részén is.
Azt mondják, a nagy sikereket nehéz átélni, és ebben van egy kis igazság, de inkább dominál bennem az az érzés, hogy máris rengeteg út vezet tovább. Sok mindent félretettem az utóbbi hónapokban a futás miatt, sőt sok embert is el kellett hanyagolnom, illetve inkább a velük való találkozást, mint őket magukat, hisz értük is futottam, hisz ami ebből a futásból visszajön, az rájuk is sugározni fog. Igazi kár tehát nem érte őket, legfeljebb egy kis szomorúság, hogy átmenetileg kevesebbet találkozhattunk. Rendet kell raknom a számítógépemen, a levelezéseimben, a lakásomban, és pár nap múlva majd futni is kell. Egy-két rövidebb távot először, aztán kicsit hosszabbakat. Az élet nem áll meg, és még nagyon sok mindent lehet sokkal jobban csinálni. Szép eredmény volt ez a pár nap, hogy ilyen stabilan belül voltam a szintidőkön, de én azért látok sok lyukat is, látszik, hogy van még min javítani. Az biztos, hogy egy csomó mindenért nagyon hálás vagyok, főleg azokért az eseményekért, amelyek a futás ötletét felébresztették bennem, illetve azért a nem tudom kiért, aki az eseményeket felügyelte. Nem akarom azt mondani, hogy Isten, mert az legtöbbünknek csak egy fogalom, illetve egy asszociáció halmaz, és ebben a minőségében inkább akadályozza a léttel való legteljesebb személyes találkozás átélését, mintsem, hogy segíti. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Persze mindenki nevében nem tudok nyilatkozni, de nekem a vallással pont az a legnagyobb bajom, hogy csak egy réteget ragad ki a százezerből, miközben a találkozások elképesztő gazdagságban záporoznak ránk. Akár egy futóversenyen is, egy futóverseny sem kevésbé szent hely, mint egy templom. Ezt egyébként a görögök még tudták, mert a stadionok egyben templomok is voltak. Nekünk viszont ezek olyan távol esnek egymástól, mint egyik galaxis a másiktól, és ez borzasztó! Borzasztó, tényleg! Én ebben a futóversenyben nagyon mély találkozásokat éltem át, köszönhető például a csapatomnak, akik hihetetlen figyelemmel és szeretettel vettek körül, köszönhető több tucat barátomnak, akik a telekommunikáció különböző eszközein keresztül követtek, és buzdítottak, és köszönhető egy csomó ismeretlen futótársamnak, akik velem futottak, velem szenvedtek, velem sírtak, és akik közül sokakkal tényleg össze is borultunk a négy nap alatt. Ők is nagyon fontos részt tettek ki, nélkülük valószínűleg nem is bírtam volna a hosszú erőfeszítést. Hiszen előtte soha nem futottam ennyit, aki végignézi a futónaplómat látja, hogy a felkészülés során 32 km felé csak egyszer mentem, de akkor is versenyen, azt hiszem ilyen távokat a verseny, a társak, a futóközösség nélkül lefutni sokkal-sokkal nehezebb. Sok út van, igen, nyilván a futás sem a világmegváltás egyedüli eszköze, nem is azt akarom kihozni belőle, hanem inkább azt, hogy például a futáson keresztül is meg lehet élni ugyanazokat a dolgokat, amelyeket annyi más módon. Az eszköz jósága mindig azon dől el, hogy az ember hogyan használja, nekem ez egy út, és az utakon csak egy dolgot nem szabad: megállni. Mindig tovább, ahogy Máté Péter dala buzdít vagy Je ne regrette rien, ahogy Edith Piaf szájából elhangzik. Vagy You raise me up to more than I can be, ahogy Josh Groban énekli a valószínűleg ír eredetű gyönyörű himnuszt. Vagy ahogy Zorán nagyon szelíd, nagyon nyugodt, nagyon egyszerű hangon megszólal a világ egyik legmeghittebb énekében, hogy Kell ott fenn egy ország. Vagy, ahogy Pásztor Anna, illetve Márti dala figyelmeztet, hogy Kezdjetek el élni. Vagy ahogy megint Máté Péter jön, és azt mondja, hogy Most élj, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.... És sorolhatnám akármeddig, mert nincs vége. Akkora a gazdagság van a világban, hogy azt el sem lehet hinni. Én is csak ámulok!
Utóirat: Hazafelé a vonaton írtam egy levelet, idemásolom. Van benne pár válasz, bár mindenki tudja, hogy a futás sokkal-sokkal összetettebb, szövevényesebb ennél, illetve lényegében megmagyarázhatatlan, mint az összes olyan dolog a világon, ami ér valamit. Mégis el lehet olvasni, aki akarja tegye meg:
Még biztos lesz pár összefoglaló bejegyzés, de a Leonidasz projekt a lezárási szakaszba lépett. Ami ezután következik, az már csak az epilógus, mert a katarzissal együtt lényegében minden erő kirobbant belőle. Nagy kérdés, hogy mi lesz a futással. Biztos, hogy sokáig jelen lesz még az életemben, illetve inkább remélem, az is lehet, hogy egy kicsit el fogok mozdulni az ultra távok felé, de ez még sok mindentől függ, és nem is én magam fogom eldönteni, inkább az életem forrása fogja megadni a választ. A per pillanat állás egyébként az, hogy jövőre is körbefutom a Balatont, de erre azért még nem kell mérget venni. Ha netalántán így is lesz, nem biztos, hogy blog fog készülni róla, illetve szinte biztos, hogy pont ilyen stílusú nem fog létrejönni még egy. Ez egy kicsit engem is elszomorít, mert a futás mellett a blogírást is megszerettem, de valamit biztosan változtatni kell majd az írás részén is.
Azt mondják, a nagy sikereket nehéz átélni, és ebben van egy kis igazság, de inkább dominál bennem az az érzés, hogy máris rengeteg út vezet tovább. Sok mindent félretettem az utóbbi hónapokban a futás miatt, sőt sok embert is el kellett hanyagolnom, illetve inkább a velük való találkozást, mint őket magukat, hisz értük is futottam, hisz ami ebből a futásból visszajön, az rájuk is sugározni fog. Igazi kár tehát nem érte őket, legfeljebb egy kis szomorúság, hogy átmenetileg kevesebbet találkozhattunk. Rendet kell raknom a számítógépemen, a levelezéseimben, a lakásomban, és pár nap múlva majd futni is kell. Egy-két rövidebb távot először, aztán kicsit hosszabbakat. Az élet nem áll meg, és még nagyon sok mindent lehet sokkal jobban csinálni. Szép eredmény volt ez a pár nap, hogy ilyen stabilan belül voltam a szintidőkön, de én azért látok sok lyukat is, látszik, hogy van még min javítani. Az biztos, hogy egy csomó mindenért nagyon hálás vagyok, főleg azokért az eseményekért, amelyek a futás ötletét felébresztették bennem, illetve azért a nem tudom kiért, aki az eseményeket felügyelte. Nem akarom azt mondani, hogy Isten, mert az legtöbbünknek csak egy fogalom, illetve egy asszociáció halmaz, és ebben a minőségében inkább akadályozza a léttel való legteljesebb személyes találkozás átélését, mintsem, hogy segíti. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Persze mindenki nevében nem tudok nyilatkozni, de nekem a vallással pont az a legnagyobb bajom, hogy csak egy réteget ragad ki a százezerből, miközben a találkozások elképesztő gazdagságban záporoznak ránk. Akár egy futóversenyen is, egy futóverseny sem kevésbé szent hely, mint egy templom. Ezt egyébként a görögök még tudták, mert a stadionok egyben templomok is voltak. Nekünk viszont ezek olyan távol esnek egymástól, mint egyik galaxis a másiktól, és ez borzasztó! Borzasztó, tényleg! Én ebben a futóversenyben nagyon mély találkozásokat éltem át, köszönhető például a csapatomnak, akik hihetetlen figyelemmel és szeretettel vettek körül, köszönhető több tucat barátomnak, akik a telekommunikáció különböző eszközein keresztül követtek, és buzdítottak, és köszönhető egy csomó ismeretlen futótársamnak, akik velem futottak, velem szenvedtek, velem sírtak, és akik közül sokakkal tényleg össze is borultunk a négy nap alatt. Ők is nagyon fontos részt tettek ki, nélkülük valószínűleg nem is bírtam volna a hosszú erőfeszítést. Hiszen előtte soha nem futottam ennyit, aki végignézi a futónaplómat látja, hogy a felkészülés során 32 km felé csak egyszer mentem, de akkor is versenyen, azt hiszem ilyen távokat a verseny, a társak, a futóközösség nélkül lefutni sokkal-sokkal nehezebb. Sok út van, igen, nyilván a futás sem a világmegváltás egyedüli eszköze, nem is azt akarom kihozni belőle, hanem inkább azt, hogy például a futáson keresztül is meg lehet élni ugyanazokat a dolgokat, amelyeket annyi más módon. Az eszköz jósága mindig azon dől el, hogy az ember hogyan használja, nekem ez egy út, és az utakon csak egy dolgot nem szabad: megállni. Mindig tovább, ahogy Máté Péter dala buzdít vagy Je ne regrette rien, ahogy Edith Piaf szájából elhangzik. Vagy You raise me up to more than I can be, ahogy Josh Groban énekli a valószínűleg ír eredetű gyönyörű himnuszt. Vagy ahogy Zorán nagyon szelíd, nagyon nyugodt, nagyon egyszerű hangon megszólal a világ egyik legmeghittebb énekében, hogy Kell ott fenn egy ország. Vagy, ahogy Pásztor Anna, illetve Márti dala figyelmeztet, hogy Kezdjetek el élni. Vagy ahogy megint Máté Péter jön, és azt mondja, hogy Most élj, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.... És sorolhatnám akármeddig, mert nincs vége. Akkora a gazdagság van a világban, hogy azt el sem lehet hinni. Én is csak ámulok!
Utóirat: Hazafelé a vonaton írtam egy levelet, idemásolom. Van benne pár válasz, bár mindenki tudja, hogy a futás sokkal-sokkal összetettebb, szövevényesebb ennél, illetve lényegében megmagyarázhatatlan, mint az összes olyan dolog a világon, ami ér valamit. Mégis el lehet olvasni, aki akarja tegye meg:
Kevés olyan futó van aki ilyen kevés illetve gyakorlatilag nulla
ultrafutás tapasztalattal rögtön egy Balaton szupermaratonra nevez sőt
az is lehet h szinte egyedülálló vagyok ebben a tekintetben Az egyéni
teljesítők nagy többsége fokozatosan jut el egy ilyen versenyre én
viszont a felkészülés előtt csak egy maratonnal büszkélkedhettem és a
felkészülés alatt is csak még egyet gyűjtöttem be Nem véletlenül
ugyanis olyan próbát akartam kitűzni amelyik teljességgel beláthatatlan
Aztán arra rájött a brazil projekt miatti kihagyás amely a
beláthatatlanságot még egy jó nagy szinttel megdobta Én azt egyértelműen
úgy éltem meg h a Jóisten a maradék sámlit is kihúzta alólam és nyilván
tudta h miért...
Az biztos h a ma véget ért
Leonidasz projekt nem egyszerűen a sportról szólt Az utóbbi években
egyre világosabban érzem h a körülöttünk lévő világ egyoldalú kihívások
elé állít minket és ebben a sarkos követelmény rendszerben alapvető
személyiségfejlődések sikkadnak el teljesen Ezt az egyoldalúságot több
vonalon is igyekszem oldani és az egyik nagyon fontos terület pont a
fizikai próba tudatos vállalása A megkésett férfivá avatás fontos
elemeként tekintettem erre a projektre melyen át valóban nagyon sokat
tanultam magamról és a világról egyaránt Az ember egy ilyen
teljesítéssel egész plasztikusan érzékeli például azt amit egy közismert
idézet így fogalmaz meg: nem tudtam h lehetetlen tehát megcsináltam
Lehet h egy kicsit hatásvadász ez a mondás de tényleg erről van szó az
első nap féltávjától folyamatosan csodálkoztam azon h mitől tudok tovább
menni mert semmilyen épeszű magyarázat nem volt rá és mégis ment még a
mai etap is ami két és fél nap összetörés után szinte hihetetlen Ma
reggel 7kor 4 órás kelés és kínkeservesen magamba tuszkolt két zsömle
után úgy álltam oda a rajthoz a 6 fokos viharos északi szélben h én nem
vagyok normális hiszen a következő elágazásig se fogok eljutni Aztán
mégis eljutottam sőt az azután következőig is illetve apránként meglett a
49,7 km 6 órán belül ami - figyelembe véve h hogyan éreztem magam
közben - tulajdonképpen elképesztő Ha az ember a futásban átél valami
ilyesmit akkor azt éli át h általában is nagy letapadt mobilizálatlan
energiák vannak benne amelyek arra várnak h felébredjenek illetve valaki
felébressze azokat És ez már egy sokkal nagyobb sporton messze
túlmutató tapasztalat amivel lehet valamit kezdeni
Persze
ez csak egy motívum a sok közül mert reggelig tudnék írni arról h a
sport milyen szerepet játszhat akár egy 55 éves férfi életében is milyen
belső folyamatokat tud beindítani mennyire át tudja alakítani őt ha
akarja és arról is h az ultrafutás világa amely ezen a hétvégén
kicsit feltárult előttem mennyire fontos emberformálóvá válhat ha valaki
megfelelően közelít hozzá Reggelig tudnék írni róla pedig még csak most kezdtem szerintem a nagyok még be se fogadnának maguk közé és teljesen igazuk lenne de nem baj! Én nem akarok nagy lenni tényleg nem ez volt ennek a projektnek a lényege inkább csak be akartam hozni valamit ami eddig elmaradt A férfi felnevel három gyermeket ügyesek kedvesek aranyosak öröm gondolni rájuk öröm nézni őket de ezzel még nem lehet vége az életének sőt az élete egyik fontos szakasza csak ezután kezdődik Na ez megint valami olyasmi, amely tökéletesen hiányzik a gondolkodásunkból a köztudatból a vallásainkból a művészeteinkből egyáltalán mindenből amit kivetítünk magunkból Szerintem mi teljesen hülyék vagyunk!
2017. március 26. (a verseny negyedik napja)
...megjártam érted én a lélek hosszát...
A negyedik napi email:
Hát ez fantasztikus! Nem tudom hogyan de sikerült! Reggel a tegnapi időszámítás szerint négy órakor volt ébresztő h a nyolc órás rajt előtt tudjak enni valamit még időben Utána ki kellett menni a szabadba hat fok volt vastag felhők borították az eget fújt a szél komplett őrületnek tűnt futásra még gondolni is Aztán ellőtték a rajtot és onnan kezdve nem volt megállás Ugyanaz történt ami tegnap csak még egy adaggal több szenvedéssel járt minden lépés Az első harmad ráment arra h kicsit bemelegedjek utána jött egy két-három km-es emelkedő na annak a végére az összes kedvem elment mindentől viszont haladgattam tovább step by step A kétharmadánál már kezdett gyanús lenni h meglesz mert akkor már jókora előnyöm volt a szintidőhöz képest de ettől azért nem lett könnyebb a futás Tepertem ahogy bírtam és - ha lassultam is kicsit a végére - az igazi összeomlás azért elmaradt A célba érést viszont egyelőre még nem tudom feldolgozni Az hagyján h öten a nyakamba ugrottak azonnal az is h hihetetlen érzés volt bezárni a Balaton kört a negyedik nap végére viszont ha azt nézem h mi minden volt ebben a futásban h mi minden született meg a felkészülés alatt és mi mindenen vitt át ez a teljesítés akkor még nem találok szavakat...
Mostantól minden nyilvános a támogatók közreműködését a bátorító mail-ek sms-ek hívások tucatjait a kézszorításokat a puszikat a szemvillanásokat a mosolyokat a lelkes buzdításokat pedig nem lehet eléggé megköszönni
Gyuri / Leonidasz
2017. március 25. (a verseny harmadik napja)
...bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslom majd át magam...
Harmadik napi email:
Szóval ezzel a versennyel nem az a baj h nem lehet lefutni hanem az h jókora szenvedésekkel jár Megvan a mai etap is hajszálra ugyanolyan ezrekkel mint a tegnapi (amire a hullámossá váló terepen kicsit még büszke is vagyok) de a fájdalom érzet azért növekedett Egyébként azt hiszem h még mindig nagyon kezdő vagyok ebben a műfajban Mondom mindenkinek h itt fáj meg ott fáj azt néznek rám h na és mi ebben az érdekes? A napok végére mindenki meghal van aki egy kicsit jobban van aki egy kicsit kevésbé de olyan ember nincs akit nem törnek össze ezek a távok És ettől egy egészen különleges közösség alakul ki szinte bárkihez minden különösebb apropó nélkül is oda lehet menni egymást egyáltalán nem ismerő emberek kerülnek egy pillanat alatt egy hullámhosszra pusztán azáltal h mindegyiken piros színű rajtszám virít
A holnapi nap óriási ? mert szintidő mint a tenger de 49,7 km-t azért le kell futni és ahhoz például reggel el kell hinni h nem csak a budiajtóig tart az aznapi hatótávolságom Már az is elég nagy kihívás lesz...
Gyuri / Leonidasz
2017. március 24. (a verseny második napja)
...ha kell szívós leszek, mint fán a féreg...
A második napi email:
Hali
Na ez már elég zaftos volt de teljesen meglepő módon sikerült mégis 6:53-as ezrekkel futottam 53 km-t és ez nagyon bőven szintidőn belüli vagyis egy szót se szólhatok és Ti se :-)! A tegnapival ellentétben ennek nem igazán volt örömfutás része ám úgy tűnik h ez itt teljesen normális legalábbis nem lepődött meg senki amikor erről a tapasztalatomról számoltam be neki Holnap pihi csak egy maratont kell futni igaz abban már lesz fel-le és a szintidő sem nagyon barátságos de maradjunk protonok...
Gyuri / Leonidasz
A második napi email:
Hali
Na ez már elég zaftos volt de teljesen meglepő módon sikerült mégis 6:53-as ezrekkel futottam 53 km-t és ez nagyon bőven szintidőn belüli vagyis egy szót se szólhatok és Ti se :-)! A tegnapival ellentétben ennek nem igazán volt örömfutás része ám úgy tűnik h ez itt teljesen normális legalábbis nem lepődött meg senki amikor erről a tapasztalatomról számoltam be neki Holnap pihi csak egy maratont kell futni igaz abban már lesz fel-le és a szintidő sem nagyon barátságos de maradjunk protonok...
Gyuri / Leonidasz
2017. március 23. (a verseny első napja)
...a folytonos veszélyben bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat...
Nehéz ezt leírni, mert a balatoni futás azért nem egy koncentrációs tábor, akárhogy is nézzük, viszont az igaz, hogy nagyon nyugodtan vágtam neki a mai távnak, és nem is értem, hogy minek köszönhetően. Délután pedig az alábbi köremailt küldtem el sokaknak:
Sziasztok!
Gyuri / Leonidasz
Aztán estére egy kicsit lement rólam a nyugalom, pedig reálisan akár maradhatott volna is, hisz a mai nap nem igen sikerülhetett volna ennél jobban. Masszázst kaptam a fiamtól, vacsorát a csapattársaimtól, melegszik a fürdővíz, egy óra múlva már ágyban leszek. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a holnap. Csak semmi negatív érzés...
2017. március 22. (731. nap)
Minden meg van értve, és minden el van vállalva. A többit pedig majd futás közben fogom megérteni és futás közben fogom elvállalni.
Például azon nem szabad gondolkodni, hogy a szintidő elég lesz-e arra, amire elégnek kell lennie vagy sem. Nem kell rajta gondolkodni, mert amire elégnek kell lennie, arra biztosan elég lesz.
Holnap lesz két éve, hogy ezt a blogot elkezdtem írni, vagyis valahol elszámoltam két napot. Ha majd lesz időm ilyesmire, végig fogom nézni az egészet, és kijavítom. Holnap lesz két éve, akkor még nem tudtam, hogy mikorra fogják kitűzni a tizedik balatoni futást, illetve akkor még a kilencedikre aspiráltam, de máshogy alakult, végül a blog második évfordulóján fogok nekivágni a távnak, amely egybeesés már önmagában is felemelő.
Annyi minden kiderült már a felkészülés alatt is h az egészen elképesztő! Vajon mi jöhet még hozzá ehhez a verseny alatt
Bárhogy is alakul ez a négy nap nem fog nyomtalanul átrepülni rajtam Nagyon nem és ez nehéz
Ma reggel a nyíregyházi állomás restijében megittam a heti utolsó kávémat.
2017. március 21. (728. nap)
Találni egy finom egyensúlyt
Melyben valami megszülethet
Maholnap fellelni azt a partot
Ahol a tenger hullámot vethet
Megfutni azt a pályát
Amelyik önmagába zárul
Megszenvedni azt a próbát
Mely rólunk mindent elárul
Megtalálni azt a tavat
Amelyben tavasz tündérek élnek
És megtalálni azt a tündért...
Véget vetni a télnek
2017. március 20. (727. nap)
A folyamatok elvittek oda, ahol még soha sem jártam,
Ez lesz az első férfivá avatás az életemben, az első próba,
Mert nekem még nem volt ilyen keresztre feszítős fajta,
Nem a futás, hanem az analógiák miatt nehéz,
Amelyek az elmúlt sok év során a futáshoz szövődtek...
Papírvékonyságú a fal, négy nap talán elég lesz keresztül szaladni rajta
A folyamatok elvittek oda, ahol még semmit és senkit sem ismerek,
Az első erdő, az első boszorkány, akit nekem kell jó tündérré változtatnom,
Az első tűzokádó sárkány, az első tenger, az első igazi átkelés,
És az első aranyhal is, ki unszol majd, hogy kérjek,
De nekem nincs három kívánságom, csak egy:
A kiindulási pontra négy nap alatt
Valahogy visszaérjek
Ez lesz az első férfivá avatás az életemben, az első próba,
Mert nekem még nem volt ilyen keresztre feszítős fajta,
Nem a futás, hanem az analógiák miatt nehéz,
Amelyek az elmúlt sok év során a futáshoz szövődtek...
Papírvékonyságú a fal, négy nap talán elég lesz keresztül szaladni rajta
A folyamatok elvittek oda, ahol még semmit és senkit sem ismerek,
Az első erdő, az első boszorkány, akit nekem kell jó tündérré változtatnom,
Az első tűzokádó sárkány, az első tenger, az első igazi átkelés,
És az első aranyhal is, ki unszol majd, hogy kérjek,
De nekem nincs három kívánságom, csak egy:
A kiindulási pontra négy nap alatt
Valahogy visszaérjek
2017. március 18. (725. nap)
Óvakodj attól az igazságtól amelyik mindenütt meg akar állni
Óvakodj attól az embertől aki nem elbukva akar naggyá válni
Az igazság ha igazság nem áll hanem úton halad
S az ember ha ember vele mozdul sőt ha kell szalad
--------------------------------------
A világ tenger hullámzó tündöklő létözön de a perceket mégis egyesével kell élni
Idő azért van hogy minden cseppjébe külön-külön merüljünk... túlzottan egyiktől sem kell félni
--------------------------------------
4 nap és 196 km,
Jaj, indulni kell hamar,
Olyan ez, mint az élet egésze,
Végigszenvedni nem lehet,
Élvezni kell, ha fáj is,
Akkor is,
Ha szívedbe mar
--------------------------------------
A rosszat nem lehet direktbe támadni,
Az ember ahhoz kevés,
Lepattan róla, mint falra szórt kavics,
Ne kímélj semmit, főleg magadat ne,
Először számold fel a régit,
Utána építs újat,
De soha, soha ne javíts!
A rosszat nem lehet direktbe támadni,
De a tetőt el lehet bontani felőle,
Magad vagy hozzá a szekerce, a balta!
Új ház kell, az előző javított kiadása édes kevés,
Új ház kell, s benne új tűz, hogy a régi, a rossz anyag
Égjen el gyorsan - minél gyorsabban - rajta
Óvakodj attól az embertől aki nem elbukva akar naggyá válni
Az igazság ha igazság nem áll hanem úton halad
S az ember ha ember vele mozdul sőt ha kell szalad
--------------------------------------
A világ tenger hullámzó tündöklő létözön de a perceket mégis egyesével kell élni
Idő azért van hogy minden cseppjébe külön-külön merüljünk... túlzottan egyiktől sem kell félni
--------------------------------------
4 nap és 196 km,
Jaj, indulni kell hamar,
Olyan ez, mint az élet egésze,
Végigszenvedni nem lehet,
Élvezni kell, ha fáj is,
Akkor is,
Ha szívedbe mar
--------------------------------------
A rosszat nem lehet direktbe támadni,
Az ember ahhoz kevés,
Lepattan róla, mint falra szórt kavics,
Ne kímélj semmit, főleg magadat ne,
Először számold fel a régit,
Utána építs újat,
De soha, soha ne javíts!
A rosszat nem lehet direktbe támadni,
De a tetőt el lehet bontani felőle,
Magad vagy hozzá a szekerce, a balta!
Új ház kell, az előző javított kiadása édes kevés,
Új ház kell, s benne új tűz, hogy a régi, a rossz anyag
Égjen el gyorsan - minél gyorsabban - rajta
2017. március 15. (722. nap)
Fokozatosan csökkennek a távok három napja lefutottam az utolsó 20 km-eset, tegnapra már csak 10 km jutott, holnapra még tervezek úgy 12-14-et, de utána már csak egy számjegyűeket, meg sok pihenést, és még több evést. Esténként már nagyon közel vagyok a 70 kg-hoz, ez biztató, de még egy picit kell tenni rá, mert különben a Balaton partján futás közben éhen fogok halni. Most ott tartok, hogy bármi lehet, akár még sikerülhet is. Az egésznek a magja nagyon szép kristályos, futni kell bátran, mert ellenkező esetben az emberrel nem történik semmi, és akkor hiába sír, hogy elbánt vele az élet. Fejletlen, szűk látókörű, félig, negyedig, nyolcadig kész emberek vagyunk mindannyian, és befektetés nélkül nem is leszünk többek soha. A befektetésnek számtalan módja lehetséges úgy elvben, a gyakorlatban viszont csak azok az utak járhatóak, amelyek belülről vezetnek kifelé. Hogy kinek mely utak tartoznak ebbe a kategóriába, azt mindenkinek magának kell megállapítania lehetőleg elég nagy biztonsággal, és lehetőleg minden nap olyan úton járjon sokat. Vagy ha nem tud járni, akkor fusson :-)! Volt egy ismerősöm, aki nem tudott rendesen beszélni, állandóan dadogott, viszont gyönyörűen énekelt. Lehet, hogy én is csak azért futok, mert nem tudok rendesen gyalogolni...
Nagyon sok mindennel összefügg ez a projekt, nem túlzás azt állítani, hogy az egész életem benne van valahogy. Az például biztos, hogy a Balaton körbefutásához pontosan arra az elszánásra van szükségem, amelyre az életem egészéhez is. Az is biztos, hogy rettenetes nagy szükségem volt arra a pokoljárásra, amelyet a felkészülés jelentett, és arra is nagy szükségem van, amelyet a verseny fog jelenteni. (A pokoljárás szótól nem kell megijedni, mert az a mennyországjárás szó szinonimája, ez utóbbi pedig már sokkal barátságosabban hangzik.) Mesterséges környezetünk eléggé egyféle kihívásokat állít elénk, és azok leküzdése közben eléggé egy dimenziós emberekké válunk. Az egy dimenziós (pálcika) emberkékkel pedig az a baj, hogy nagyon borulékonyak, vagyis nem árt, ha más irányokban is kipróbáljuk magunkat. Tudat alatt bizonyára már akkor is ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az egyik futó pólójának a hátán megláttam a blog alcímében szereplő négy szót, és valahogy megfogant bennem az a gondolat, amelyet előtte már tudatosan és milliószor elutasítottam. Ez akkor történt, amikor nyolcadszorra futottam a balatoni váltót néhány nagyon kedves barátommal, vagyis az egyéni verseny szelídített változatát, és amelyről addig egész egyértelműen úgy gondoltam, hogy nekem mindig és bőven elég lesz, mert szép az, hogy valaki szétszenvedi magát a télben több ezer kilométernyi felkészülése alatt, de én kiválóan meg tudok lenni enélkül az élmény, tapasztalat nélkül is. Hát, egyszer csak kiderült, hogy nem, valaki valahol mást gondolt, és megtalálta a módját, hogy a szándékát közölje velem. Szóval ennyit a tudatos elutasításról... Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt azért hiszem, hogy a világban töménytelen mennyiségben vannak érdekes gondolatok, és azok az érdekes gondolatok még érdekesebb módokon gyengítetlenül terjednek tova (a fizikában ezt Pascal törvényének hívják), pont úgy, ahogy a Balaton hullámai is. Pont úgy, ahogy a lét egésze is, egy nagy hullámzás, hiszen (ha már a fizikáról volt szó) a kvantum mechanikából tudjuk, hogy minden létezés hullámtermészetű, az ember esetében például az élet a belégzés-kilégzés ciklusok megszámlálhatatlan sorozata (egyes feltételezések szerint a zsidó hagyományban feltűnő Jahve szó - mely nem más, mint a kimondhatatlan Isten név jelölése - is a lélegzetvételünk hangja, az egyébként lehetetlen kiejtéssel rendelkező szót pont a lélegzetvételünk által tudjuk hallhatóvá tenni - okosak figyelem!), de egyébként is a létezés befogadások és elbocsájtások, ölelések és elengedések majd újra ölelések és újra elengedések végtelen sorozata. Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt igen, hogy a világegyetem egészével együtt lehet hullámozni, ha az ember megtalálja és el is fogadja a helyét benne, és azt is, hogy a hullámzás (mint általában minden hullámzás) egészen különleges energiákat tud felszabadítani abban, akinek ritmusa jól illeszkedik a körülötte lévő, körülötte hullámzó közeg ritmusához. Erre megint van egy jó fizikai analógia, rezonanciának hívják. (Annyi segítséget, annyi hasonlatot, annyi példát, parabolát kapunk emberi fejlődésünkhöz a természeti világ jelenségeiben, hogy az elképesztő, illetve inkább az az elképesztő, hogy ennek ellenére sem indulunk el semerre.)
Egy hullám engem is a hátára vett, vitt egy darabig, majd meglátjuk hova tesz le, és milyen hullámok fognak a hátukra venni utána. Egy ölelés-elengedés ciklusnak is véget kell térnie, mert aki eddig hordozott, erősített az edzéseim során (pl. Zoli :-), az most elenged, és nagy szeretettel belelök az ismeretlenbe, a nagy semmibe, hiszen nem is tehet mást. Igen, a tök ismeretlenbe, mert ennek a balatoni versenynek megvan az a szépsége, hogy nem lehet kipróbálni, nem lehet biztosra menni egy kicsit se, főleg annak nem, aki először csinál ilyet. A felkészülés során eljutottam addig, hogy bő 30 kilométert reális biztonsággal be tudnék vállalni bármikor, de itt nem erről van szó, hanem többről, 4 egymást követő napon át 50 kilométer körüli távokat kell majd teljesítenem. Az világosan látszott már az elején is, hogy ezt filmet előtte, stikában lejátszani, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, nem leszek képes, már csak azért sem, mert az a folyamat (különösen pedig a folyamat belső, láthatatlan része), amely elindul az első edzések első futólépéseivel és véget ér a startvonalnál, illetve valahol utána de azt már végképp nem tudja senki, hogy hol, teljességgel szimulálhatatlan. Aztán erre a szimulálhatatlanságra még rájött a brazil kihagyás is, aminek tényleg nem volt semmi más értelme, mint az, hogy a biztonságérzetem utolsó morzsáit is elvegye tőlem. Olyan eszköztelenül, olyan lemeztelenedve állok oda a siófoki rajthoz, hogy az sírnivaló, mögöttem egy kudarcba fulladt házasság, egy ki sem mondom hány éve húzódó és el sem mondom milyen elképzelhetetlenül lehetetlen fázisokon keresztül ment második komoly párkapcsolat, meg még 10 millió hasonló nagyságrendű, illetve kicsit nagyobb kérdőjel, tépelődés, bukás, felállás, bukás, felállás, stb, előttem pedig 196 km, és azt most valahogy teljesíteni kell. Szép egy ábra! Na, hajrá, mindent bele!
2017. március 12. (719. nap)
Nem szokásom ugyanazt a bejegyzést két különböző blogomban is megjelentetni, most mégis kivételt teszek, mert eljutottam egy olyan íráshoz, amelyen a két blog teljesen összeér, olyannyira, hogy meg sem tudom mondani, melyikbe való inkább:
Éld át a lehető legnagyobb intenzitással annak a percnek a megismételhetetlenségét, egyszeriségét, csodáját, amelyik éppen zajlik. Nincs szebb, teljesebb, igazabb, tisztább himnusz, Isten dicsőítés, mint a jelen pillanat bátor kibontása, melyet nem puszta önérdekből, hanem a lét, a fejlődés, a kibontakozás egészéért teszel. Így kerülhetsz személyes kapcsolatba magaddal, embertársaiddal, sőt az egész világmindenség szellemi valóságával. Ez a három találkozás ugyanannak az egynek a három arca, melyet átélve letapadt energiáid egyre jobban fellazulnak, köteleid egymás után eloldódnak, életedet pedig a felkelő nap fokról-fokra áttüzesíti.
A hibáidnál ne ragadj meg, ember vagy, tehát természetes, hogy elbuksz, az is életed része, egyébként ha nem buknál el, nem szereznél tapasztalatokat magadról és a világról, tapasztalatok híján viszont nem fejlődnél, sőt olyan légüres térbe kerülnél, hogy a gőgöd egy pillanat alatt szétrobbantana. Ha hibáztál, rögtön állj fel, és menj tovább, mint ha mi sem történt volna. Tanulságát persze tudatosítsd magadban, de terhétől szabadulj meg, hagyd ott, ahol elestél. Annál jobb helyet nem találhatsz neki.
Ne félj a próbatételektől, sőt tedd próbára magad, ha alkalom kínálkozik rá! Próbatételek nélkül képtelen vagy változni, alakulni, formálódni, fejlődni, változás, alakulás, formálódás, fejlődés nélkül viszont halott ember lennél, egy halott ember pedig nem képes előremozdítani semmit, egy halott ember képtelen szeretni. Indulj el önmagad felfedezésére, fedezd fel a világot magadban, és fedezd fel magadat a világban, mert a világban vagy és a világ Tebenned.
Legyél tudatában annak, hogy egy hazug közegben élsz, amelyet őseid bűnei beszennyeztek, és generációk hosszú láncolatán keresztül a szennyezésbe - nagyrészt anélkül, hogy átgondolták volna - Téged is sokszor beleneveltek, belevittek, de legyél tudatában annak is, hogy létfeladatod az örökölt szennyezésekből való kikecmergés, e technológiailag nagyon fejlett, de emberileg végtelenül fejletlen "civilizációnak" a szellemi értelemben vett meghaladása és jobbá tétele.
Emberi kapcsolataidban ne légy egysíkú és ne légy önző! Ezen a területen nincsenek evidenciák, meg se próbálj sablonokat és szabályokat keresni, mert a köztünk, emberek között kifeszülő háló, szövet végtelenül összetett és állandóan és minden irányba lebeg, mindig más színt, más formát mutat, folytonos mozgása, pillanatokra sem szűnő hullámzása olyannyira hozzátartozik, ahogy a tengerhez is hozzátartoznak a hullámai. Egy gyönyörű bolygón élünk, amelyen az élet egészen különleges "véletlenek" elképesztő összjátékaként jöhetett létre, és ezen a bolygón összes egyébként nagyon is meglévő, valóságos különbözőségünket megelőzi az az összetartozás, hogy mi mindannyian ennek a Földnek a gyermekei vagyunk, mert ezt az összetartozást semmi, még a legnagyobb szakadások és a legnagyobb borzalmak sem tudják felülírni.
Ha férfi vagy, tiszteld a nőt, ha nő vagy tiszteld a férfit, úgy tekints rá, mint másik feledre, akit magadban hordozol, de aki mégis Rajtad kívül való. Tudd, hogy az életed nem tud kibontakozni, ha nem küzdöd le magadban azokat a gátakat, amelyek a másik nemből való társaddal történő egyesülésedhez vezető utadat elállják.
Legyél bátor, mert az ember legnagyobb kerékkötője nem a tudatlanság, hanem a félelem. A tudást meg lehet szerezni, a félelemtől megszabadulni sokkal nehezebb. A körülötted lezajló jelenségeket figyeld meg, értelmezd, gondold végig, hogy honnan lettek és azt is, hogy most milyen mechanizmusok tartják fenn azokat, de vizsgálataid során egyre kevésbé támaszkodj másoktól, kívülről jövő magyarázatokra, inkább saját válaszaidat küzdd ki, hozd fel szíved legmélyéről, gondosan tisztítsd meg azokat, azt add, azt mutasd be, ami onnan, a Te személyes lényedből fakad, azt a szintézist, amelyben ott csillognak persze a kívülről érkezett gyöngyszemek is, de amelynek a vezérfénye Te magad vagy és úgy, ahogy a lét egésze Téged, egyedül Téged szánt világítani.
Éld át a lehető legnagyobb intenzitással annak a percnek a megismételhetetlenségét, egyszeriségét, csodáját, amelyik éppen zajlik. Nincs szebb, teljesebb, igazabb, tisztább himnusz, Isten dicsőítés, mint a jelen pillanat bátor kibontása, melyet nem puszta önérdekből, hanem a lét, a fejlődés, a kibontakozás egészéért teszel. Így kerülhetsz személyes kapcsolatba magaddal, embertársaiddal, sőt az egész világmindenség szellemi valóságával. Ez a három találkozás ugyanannak az egynek a három arca, melyet átélve letapadt energiáid egyre jobban fellazulnak, köteleid egymás után eloldódnak, életedet pedig a felkelő nap fokról-fokra áttüzesíti.
A hibáidnál ne ragadj meg, ember vagy, tehát természetes, hogy elbuksz, az is életed része, egyébként ha nem buknál el, nem szereznél tapasztalatokat magadról és a világról, tapasztalatok híján viszont nem fejlődnél, sőt olyan légüres térbe kerülnél, hogy a gőgöd egy pillanat alatt szétrobbantana. Ha hibáztál, rögtön állj fel, és menj tovább, mint ha mi sem történt volna. Tanulságát persze tudatosítsd magadban, de terhétől szabadulj meg, hagyd ott, ahol elestél. Annál jobb helyet nem találhatsz neki.
Ne félj a próbatételektől, sőt tedd próbára magad, ha alkalom kínálkozik rá! Próbatételek nélkül képtelen vagy változni, alakulni, formálódni, fejlődni, változás, alakulás, formálódás, fejlődés nélkül viszont halott ember lennél, egy halott ember pedig nem képes előremozdítani semmit, egy halott ember képtelen szeretni. Indulj el önmagad felfedezésére, fedezd fel a világot magadban, és fedezd fel magadat a világban, mert a világban vagy és a világ Tebenned.
Legyél tudatában annak, hogy egy hazug közegben élsz, amelyet őseid bűnei beszennyeztek, és generációk hosszú láncolatán keresztül a szennyezésbe - nagyrészt anélkül, hogy átgondolták volna - Téged is sokszor beleneveltek, belevittek, de legyél tudatában annak is, hogy létfeladatod az örökölt szennyezésekből való kikecmergés, e technológiailag nagyon fejlett, de emberileg végtelenül fejletlen "civilizációnak" a szellemi értelemben vett meghaladása és jobbá tétele.
Emberi kapcsolataidban ne légy egysíkú és ne légy önző! Ezen a területen nincsenek evidenciák, meg se próbálj sablonokat és szabályokat keresni, mert a köztünk, emberek között kifeszülő háló, szövet végtelenül összetett és állandóan és minden irányba lebeg, mindig más színt, más formát mutat, folytonos mozgása, pillanatokra sem szűnő hullámzása olyannyira hozzátartozik, ahogy a tengerhez is hozzátartoznak a hullámai. Egy gyönyörű bolygón élünk, amelyen az élet egészen különleges "véletlenek" elképesztő összjátékaként jöhetett létre, és ezen a bolygón összes egyébként nagyon is meglévő, valóságos különbözőségünket megelőzi az az összetartozás, hogy mi mindannyian ennek a Földnek a gyermekei vagyunk, mert ezt az összetartozást semmi, még a legnagyobb szakadások és a legnagyobb borzalmak sem tudják felülírni.
Ha férfi vagy, tiszteld a nőt, ha nő vagy tiszteld a férfit, úgy tekints rá, mint másik feledre, akit magadban hordozol, de aki mégis Rajtad kívül való. Tudd, hogy az életed nem tud kibontakozni, ha nem küzdöd le magadban azokat a gátakat, amelyek a másik nemből való társaddal történő egyesülésedhez vezető utadat elállják.
Legyél bátor, mert az ember legnagyobb kerékkötője nem a tudatlanság, hanem a félelem. A tudást meg lehet szerezni, a félelemtől megszabadulni sokkal nehezebb. A körülötted lezajló jelenségeket figyeld meg, értelmezd, gondold végig, hogy honnan lettek és azt is, hogy most milyen mechanizmusok tartják fenn azokat, de vizsgálataid során egyre kevésbé támaszkodj másoktól, kívülről jövő magyarázatokra, inkább saját válaszaidat küzdd ki, hozd fel szíved legmélyéről, gondosan tisztítsd meg azokat, azt add, azt mutasd be, ami onnan, a Te személyes lényedből fakad, azt a szintézist, amelyben ott csillognak persze a kívülről érkezett gyöngyszemek is, de amelynek a vezérfénye Te magad vagy és úgy, ahogy a lét egésze Téged, egyedül Téged szánt világítani.
2017. március 7. (714. nap)
Ez lesz a futás zenéje!
Természetesen ismertem már régóta, de tegnap mégis olyan erővel nyílalt belém, mintha először hallottam volna....
Természetesen ismertem már régóta, de tegnap mégis olyan erővel nyílalt belém, mintha először hallottam volna....
2017. március 5. (712. nap)
Ma fogom lefutni az utolsó 30 km-eset, és ezzel a felkészülés lényegi része tulajdonképpen le is zárul. Ezután már csak rövid vagy max. közepesen hosszú távok lesznek laza tempóban egyre több pihenővel. Még mindig úgy gondolom, hogy a januári kihagyás nagyon belerondított az edzésmunkámba, de többet nem akarok beszélni erről, és főleg nem akarom ezt a körülményt ürügyként használni a megfutamodáshoz. Becsületesen le kell küzdenem ezt a zavaró részletet is, nyilván nem lesz könnyű, de teljesen normális, hogy az életben nehéz dolgok is adódnak, illetve úgy néz ki (és nem érzem, hogy ezt letagadni, elkenni vagy akárcsak szépíteni is kéne), hogy nekem most egy kicsi a nehéz részéből is kijut majd. Ha ez a becsületes küzdés sikerül, akkor a többi nem számít, ellenkező esetben viszont még az esetlegesen elért részeredményt is ki kell hajítanom a kukába. Szellemileg, emberileg félkész, javulni, érni akaró valaki vagyok, és egy ideje úgy gondolom, hogy ezt a javulást, érést életem mostani szakaszában a futás is segíteni tudja. Ezért csináltam eddig is, ezért vállalom most is, így állok oda a rajtvonalhoz, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Ha gondoltok rám, ha szerettek, az átjön minden elválasztó akadályon, és lelkesíteni fog. Vagyis futhattok velem, páran fizikálisan is, a többiek meg - ha van merszük - távolról, lélekben kövessenek ezen a balatoni körön :-)!
Leonidasz - megcselekedni amit megkövetel a haza!
Today I am going to run the last 30 km session and this will practically end my long preparation period. After that I will only do light trainings while taking more and more rest. I still think that the January pause impacted my form a lot but I don't want to speak more about it and especially I don't want to use it as a pretext to escape. I must correctly overcome this menthal barrier too, probably it will not be easy but it is quite natural that sometimes there are hard things in the life and I don't think that we should deny or hide them behind some nice projected scenes. It is also quite natural that a run like this means also some difficulties to struggle so no need to get surprised of them at all. If I manage to do well the difficult parts the result itself will not count at all, but if I don't manage, even the eventual partial results will be in vain. In a spiritual sense I am a semi-ripen, semi-finished person who wants to be more complet and better and for a certain time I have been feeling that running can help me on this road. This is why I started the trainings this is why I did more than 3000 kms already and this is how I go to the start line. After that we will see what will happen. If you think of me, if you love me, it will pass through from anywhere and it will support me. That is to say you can run with me, some of you even physically while the rest - if you are brave enough - can follow my Balaton circle from far away.
Leonidasz - obedient to the word
2017. március 4. (711. nap)
Egy ember, aki elég jól érti, hogy van belső és külső történés, és azt
is, hogy az elsőből hogyan következik a második. Részlet Szemző Ernő A
sport világa című könyvéből, mely 1936-ban jelent meg. Nem a sporton van
a hangsúly, hanem azon az úton, amelyet a sportban, de millió ezer
dologban is be lehet és be is kell járni. A belülről kifelé vezető útra
gondolok, amelyről Zorán azt énekli, hogy apám hitte a folyók irányát,
és amelyről én azt mondom, hogy a farok nem csóválhatja a kutyát,
illetve nagyon nagy baj van ott, ahol az utóbbi bekövetkezik, vagyis a
fejlett országok társadalmaiban. Arra az útra és arra az irányra
gondolok, amelyet jóformán teljesen elvesztettünk, és amely
eltévelyedésnek következményeivel most oly keserűen kell szembenéznünk.
Arra az útra gondolok, amely mára szinte teljesen feledésbe merült, és
amely felejtés miatt teljesen dilettáns módokon látunk neki problémáink
megoldásához, és amely dilettantizmust független nézőpontból szemlélve
egy csöpp csodálkozni való sincs akcióink eredménytelenségét illetően:
A sport nem egy elszigetelt, csupán a testet, a testi jólétet illető dolog. Összefüggései kiragadják az egyént annak az öncélúságából, amit végez akkor, amikor sportot űz, és tudatosan vagy kevésbé tudatosan, sőt egész öntudatlanul is részévé teszik egy sokkal nagyobb átfogójú folyamatnak, mint amely folyamatot a sport gyakorlásában átérezni képes. Az a testi mivoltában erősen körülhatároltnak tűnő folyamat, ami a sport testi öncélúságának érzését és azt a látszatot ébreszti, hogy a sport csak testi jelentőségű, csak a testhez és a testből szól, igenis nem áll meg a testnél, hanem az élettel való összefüggéseiben és a benne rejlő analógiákkal mindenhová elér, ahová emberi érzés és gondolat elérhet. A harcból a teljesítményhez, az indulatból az érzéshez, a fejlődés érzéséből az "eredmény" fogalom csoportjához, amely ennek az életnek a tengelyét teszi. Mert - mint ahogy a sportbéli eredmény azt jelenti, hogy testünket és akaraterőnkkel a lelkünk egy részét tökéletesebbre formáltuk - minden élet-eredmény mindig azt kell, hogy jelentse, hogy az élet nagy területén az élet egy anyagi területét megfeszített erővel odacsiszoltuk, formáltuk és nemesítettük, ahol erőfeszítésünk és teljesítményünk az eredmény-kalászok aratását hozza... Csak az önmagunkból, belülről kitermelt életpálya eredmények azok a sikerek, amelyek mindig magasabb szintre emelik az élet nívóját, hogy az mindig több fénnyel keringjen a csillagok között.
A sport nem egy elszigetelt, csupán a testet, a testi jólétet illető dolog. Összefüggései kiragadják az egyént annak az öncélúságából, amit végez akkor, amikor sportot űz, és tudatosan vagy kevésbé tudatosan, sőt egész öntudatlanul is részévé teszik egy sokkal nagyobb átfogójú folyamatnak, mint amely folyamatot a sport gyakorlásában átérezni képes. Az a testi mivoltában erősen körülhatároltnak tűnő folyamat, ami a sport testi öncélúságának érzését és azt a látszatot ébreszti, hogy a sport csak testi jelentőségű, csak a testhez és a testből szól, igenis nem áll meg a testnél, hanem az élettel való összefüggéseiben és a benne rejlő analógiákkal mindenhová elér, ahová emberi érzés és gondolat elérhet. A harcból a teljesítményhez, az indulatból az érzéshez, a fejlődés érzéséből az "eredmény" fogalom csoportjához, amely ennek az életnek a tengelyét teszi. Mert - mint ahogy a sportbéli eredmény azt jelenti, hogy testünket és akaraterőnkkel a lelkünk egy részét tökéletesebbre formáltuk - minden élet-eredmény mindig azt kell, hogy jelentse, hogy az élet nagy területén az élet egy anyagi területét megfeszített erővel odacsiszoltuk, formáltuk és nemesítettük, ahol erőfeszítésünk és teljesítményünk az eredmény-kalászok aratását hozza... Csak az önmagunkból, belülről kitermelt életpálya eredmények azok a sikerek, amelyek mindig magasabb szintre emelik az élet nívóját, hogy az mindig több fénnyel keringjen a csillagok között.
2017 március 2. (709. nap)
Régóta nem írtam, pedig nagyon sok minden történik minden nap, csak hát a munka, a futás és az önfenntartás mellett nem sok időm marad. Most viszont vonatozom, és van pár szabad félórám, igyekszem picit behozni egyik-másik elmaradásomat, például írok ebbe a blogba is. Először is egy levél, melyet kb. egy hete írtam egyik sporttársamnak:
Jaj, Istenem!!!!!
Leonidasz
Az egy olyan euforikus érzés volt, melyről elképzelni sem tudom, hogy honnan lett, de hát történt már pár furcsaság ebben a projektben ezen kívül is. Egyébként mindig minden változik, a lelkiállapotaim pedig különösképpen is. Amennyit lehetett, annyit visszahoztam a Brazília előtti formámból, nem is megy rosszul a futás, látható a futónaplóban is, hogy a napi húszakat elég stabilan tudom hozni, de ha arra gondolok, hogy első nap rögtön 6 órát kell futnom, de legalább öt és felet, és utána minden csak még rosszabb lesz, akkor azért kiver a hideg verejték. Vagyis egy dolgot tehetek, megpróbálok nem gondolni arra, hogy mi vár rám, illetve amellett becsületesen megfutom a felkészülés utolsó kilométereit, illetve összeszedem magam lelkileg. Az utóbbi azt jelenti, hogy ismét és egyre erősebben tudatosítom magamban a futásom célját, és odaszánom magamat erre a kalandra nyöszögés és sírás nélkül. Nehéz ennél többet mondani, de talán nem is kell egyelőre. Hiszem, hogy ez a futás egy találkozás lesz, egy soha korábban nem tapasztalt intenzitású találkozás magammal és a körülöttem lévő világ egészével. Egyébként ez az igazi cél, és nem a 196 km-es táv teljesítése, és ha az ember erre gondol, akkor a kétségtelenül felkavaró távlatok ellenére is meg tud nyugodni kicsit.
Szia Gabi!
Majd a 348-as
piros rajtszámot
figyeld! Most éppen ott tartok, hogy muszáj sikerülnie! Muszáj!!!
Egyszerűen el sem tudok képzelni mást!!!!!!! Érted??? Érted, Te
ezt???????
Vagyis egy óriási változás történt az egy héttel ezelőtti lelkiállapotomhoz képest…
Kész őrület ez a futás!!! Nem tudom, mi jöhet még ki belőle, legszívesebben már holnap indulnék!!!
Leonidasz
Az egy olyan euforikus érzés volt, melyről elképzelni sem tudom, hogy honnan lett, de hát történt már pár furcsaság ebben a projektben ezen kívül is. Egyébként mindig minden változik, a lelkiállapotaim pedig különösképpen is. Amennyit lehetett, annyit visszahoztam a Brazília előtti formámból, nem is megy rosszul a futás, látható a futónaplóban is, hogy a napi húszakat elég stabilan tudom hozni, de ha arra gondolok, hogy első nap rögtön 6 órát kell futnom, de legalább öt és felet, és utána minden csak még rosszabb lesz, akkor azért kiver a hideg verejték. Vagyis egy dolgot tehetek, megpróbálok nem gondolni arra, hogy mi vár rám, illetve amellett becsületesen megfutom a felkészülés utolsó kilométereit, illetve összeszedem magam lelkileg. Az utóbbi azt jelenti, hogy ismét és egyre erősebben tudatosítom magamban a futásom célját, és odaszánom magamat erre a kalandra nyöszögés és sírás nélkül. Nehéz ennél többet mondani, de talán nem is kell egyelőre. Hiszem, hogy ez a futás egy találkozás lesz, egy soha korábban nem tapasztalt intenzitású találkozás magammal és a körülöttem lévő világ egészével. Egyébként ez az igazi cél, és nem a 196 km-es táv teljesítése, és ha az ember erre gondol, akkor a kétségtelenül felkavaró távlatok ellenére is meg tud nyugodni kicsit.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)