Fokozatosan csökkennek a távok három napja lefutottam az utolsó 20 km-eset, tegnapra már csak 10 km jutott, holnapra még tervezek úgy 12-14-et, de utána már csak egy számjegyűeket, meg sok pihenést, és még több evést. Esténként már nagyon közel vagyok a 70 kg-hoz, ez biztató, de még egy picit kell tenni rá, mert különben a Balaton partján futás közben éhen fogok halni. Most ott tartok, hogy bármi lehet, akár még sikerülhet is. Az egésznek a magja nagyon szép kristályos, futni kell bátran, mert ellenkező esetben az emberrel nem történik semmi, és akkor hiába sír, hogy elbánt vele az élet. Fejletlen, szűk látókörű, félig, negyedig, nyolcadig kész emberek vagyunk mindannyian, és befektetés nélkül nem is leszünk többek soha. A befektetésnek számtalan módja lehetséges úgy elvben, a gyakorlatban viszont csak azok az utak járhatóak, amelyek belülről vezetnek kifelé. Hogy kinek mely utak tartoznak ebbe a kategóriába, azt mindenkinek magának kell megállapítania lehetőleg elég nagy biztonsággal, és lehetőleg minden nap olyan úton járjon sokat. Vagy ha nem tud járni, akkor fusson :-)! Volt egy ismerősöm, aki nem tudott rendesen beszélni, állandóan dadogott, viszont gyönyörűen énekelt. Lehet, hogy én is csak azért futok, mert nem tudok rendesen gyalogolni...
Nagyon sok mindennel összefügg ez a projekt, nem túlzás azt állítani, hogy az egész életem benne van valahogy. Az például biztos, hogy a Balaton körbefutásához pontosan arra az elszánásra van szükségem, amelyre az életem egészéhez is. Az is biztos, hogy rettenetes nagy szükségem volt arra a pokoljárásra, amelyet a felkészülés jelentett, és arra is nagy szükségem van, amelyet a verseny fog jelenteni. (A pokoljárás szótól nem kell megijedni, mert az a mennyországjárás szó szinonimája, ez utóbbi pedig már sokkal barátságosabban hangzik.) Mesterséges környezetünk eléggé egyféle kihívásokat állít elénk, és azok leküzdése közben eléggé egy dimenziós emberekké válunk. Az egy dimenziós (pálcika) emberkékkel pedig az a baj, hogy nagyon borulékonyak, vagyis nem árt, ha más irányokban is kipróbáljuk magunkat. Tudat alatt bizonyára már akkor is ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az egyik futó pólójának a hátán megláttam a blog alcímében szereplő négy szót, és valahogy megfogant bennem az a gondolat, amelyet előtte már tudatosan és milliószor elutasítottam. Ez akkor történt, amikor nyolcadszorra futottam a balatoni váltót néhány nagyon kedves barátommal, vagyis az egyéni verseny szelídített változatát, és amelyről addig egész egyértelműen úgy gondoltam, hogy nekem mindig és bőven elég lesz, mert szép az, hogy valaki szétszenvedi magát a télben több ezer kilométernyi felkészülése alatt, de én kiválóan meg tudok lenni enélkül az élmény, tapasztalat nélkül is. Hát, egyszer csak kiderült, hogy nem, valaki valahol mást gondolt, és megtalálta a módját, hogy a szándékát közölje velem. Szóval ennyit a tudatos elutasításról... Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt azért hiszem, hogy a világban töménytelen mennyiségben vannak érdekes gondolatok, és azok az érdekes gondolatok még érdekesebb módokon gyengítetlenül terjednek tova (a fizikában ezt Pascal törvényének hívják), pont úgy, ahogy a Balaton hullámai is. Pont úgy, ahogy a lét egésze is, egy nagy hullámzás, hiszen (ha már a fizikáról volt szó) a kvantum mechanikából tudjuk, hogy minden létezés hullámtermészetű, az ember esetében például az élet a belégzés-kilégzés ciklusok megszámlálhatatlan sorozata (egyes feltételezések szerint a zsidó hagyományban feltűnő Jahve szó - mely nem más, mint a kimondhatatlan Isten név jelölése - is a lélegzetvételünk hangja, az egyébként lehetetlen kiejtéssel rendelkező szót pont a lélegzetvételünk által tudjuk hallhatóvá tenni - okosak figyelem!), de egyébként is a létezés befogadások és elbocsájtások, ölelések és elengedések majd újra ölelések és újra elengedések végtelen sorozata. Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt igen, hogy a világegyetem egészével együtt lehet hullámozni, ha az ember megtalálja és el is fogadja a helyét benne, és azt is, hogy a hullámzás (mint általában minden hullámzás) egészen különleges energiákat tud felszabadítani abban, akinek ritmusa jól illeszkedik a körülötte lévő, körülötte hullámzó közeg ritmusához. Erre megint van egy jó fizikai analógia, rezonanciának hívják. (Annyi segítséget, annyi hasonlatot, annyi példát, parabolát kapunk emberi fejlődésünkhöz a természeti világ jelenségeiben, hogy az elképesztő, illetve inkább az az elképesztő, hogy ennek ellenére sem indulunk el semerre.)
Egy hullám engem is a hátára vett, vitt egy darabig, majd meglátjuk hova tesz le, és milyen hullámok fognak a hátukra venni utána. Egy ölelés-elengedés ciklusnak is véget kell térnie, mert aki eddig hordozott, erősített az edzéseim során (pl. Zoli :-), az most elenged, és nagy szeretettel belelök az ismeretlenbe, a nagy semmibe, hiszen nem is tehet mást. Igen, a tök ismeretlenbe, mert ennek a balatoni versenynek megvan az a szépsége, hogy nem lehet kipróbálni, nem lehet biztosra menni egy kicsit se, főleg annak nem, aki először csinál ilyet. A felkészülés során eljutottam addig, hogy bő 30 kilométert reális biztonsággal be tudnék vállalni bármikor, de itt nem erről van szó, hanem többről, 4 egymást követő napon át 50 kilométer körüli távokat kell majd teljesítenem. Az világosan látszott már az elején is, hogy ezt filmet előtte, stikában lejátszani, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, nem leszek képes, már csak azért sem, mert az a folyamat (különösen pedig a folyamat belső, láthatatlan része), amely elindul az első edzések első futólépéseivel és véget ér a startvonalnál, illetve valahol utána de azt már végképp nem tudja senki, hogy hol, teljességgel szimulálhatatlan. Aztán erre a szimulálhatatlanságra még rájött a brazil kihagyás is, aminek tényleg nem volt semmi más értelme, mint az, hogy a biztonságérzetem utolsó morzsáit is elvegye tőlem. Olyan eszköztelenül, olyan lemeztelenedve állok oda a siófoki rajthoz, hogy az sírnivaló, mögöttem egy kudarcba fulladt házasság, egy ki sem mondom hány éve húzódó és el sem mondom milyen elképzelhetetlenül lehetetlen fázisokon keresztül ment második komoly párkapcsolat, meg még 10 millió hasonló nagyságrendű, illetve kicsit nagyobb kérdőjel, tépelődés, bukás, felállás, bukás, felállás, stb, előttem pedig 196 km, és azt most valahogy teljesíteni kell. Szép egy ábra! Na, hajrá, mindent bele!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése