Még ma sem tudom, hogy a tegnapi futás hogyan sikerülhetett. Az első háromnegyed órában egész katasztrofálisan éreztem magam, utána kezdtem kicsit oldódni, de elfogadható időeredménnyel csak az utolsó bő egy órát tudtam hozni. Addigra viszont annyira elfáradtam, hogy belülről nézve látványosan szenvedtem. Hogy kívülről hogy mutatott ez a szenvedés, az valószínűleg örökre titok marad, mert Szilveszter estéjén jórészt egyedül futottam a stadionban, ahol ennek örömére a nagy villanyokat például fel sem kapcsolták.
A decemberi futócél tehát - a novemberihez hasonlóan - teljesült még akkor is, ha a túlszárnyalása - szintén a novemberi teljesítés jellegével összhangban - elmaradt. A januári futócél viszont megingat kicsit, mert 500 km durva sok, főleg 35 fokos melegben, magas páratartalom mellett, leginkább (Dél Amerikában van inka, van inkább és van leginkább) a nyolc hosszú futás megismétlése tűnik teljesen illuzórikusnak. Ennek megfelelően nagyobb súlyt kell tennem arra, hogy sok nap lehetőleg ne maradjon ki, most a 22 alkalom x 22 km átlag tűnik a legreálisabbnak, illetve a két 22-es közül az első kicsit hihetőbb, mint a második.
2016. december 31. (648. nap)
Szóval megyek Brazíliába, és ettől most kicsit be vagyok tojva, mert nem tudom, hogy a nagy tél után hogy fog menni a futás a nagy nyárban, pont akkor, amikor a legtöbbet kéne hoznom az edzésprogram szerint, de azt világosan érzem, hogy ebből a kihívásból kihátrálni nem szabad. Ezt az utat nem én döntöttem el, egy pici ráhatásom se volt arra, hogy létrejöjjön, éppen vissza lehetett volna mondani, de az egyértelmű megfutamodás lett volna, és azt még véletlenül se akartam, mert a futás jó dolog, de a megfutamodás a világon az egyik legszörnyűbb. Vagyis felveszem az odadobott kesztyűt, és nekivágok - életemben először - az óperenciás tengeren túli útnak. Aztán majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Ha küzdesz veszíthetsz, ha nem küzdesz veszítettél. Bulizzatok jót ma este, de aztán Boldog Új Évet abban a szellemben, hogy annak az új évnek a boldogság foka igen nagy részben Rajtatok is múlik. Meg rajtam, persze :-)!
2016. december 29. (646. nap)
A tegnapi futás nem az életem legnagyobb sikersztorija lesz, végül a hat kör nem is teljesült, mert a hatodik kör helyett csak elfutottam a kör első kilométeréig, meg vissza a start-célba, de úgy ítélem meg, hogy ezzel azért megszereztem a jogot Zsolti meglátogatására. (Egy kis rugalmasság kell az életben :-)! Egyébként most úgy állok, hogy 28 km hiányzik a havi tervből, vagyis pont annyi, amennyi a narancssárga címkés futás eléréséhez szükséges, így elég plasztikusan kezd kirajzolódni a szilveszteri futás távja. Nem vagyok elégedetlen a decemberrel, a futóalkalmak számában ugyan elmaradtam attól, amit szerettem volna (rendesen 20 felé akartam menni), de az összes kilométer tekintetében - hála a 8 hosszú futásnak (beszámítva már a szilveszterit is) - álltam a sarat, a január viszont nehéz lesz, főleg azért, mert lett egy nem várt körülmény, amellyel szintén meg kell birkóznom. Hogy micsoda, azt majd a holnapi blogbejegyzés fogja felfedni. Fussunk, szaladjunk sokat, persze, de soha se a dolgok elébe :-)! Ho-la-la...
2016. december 27. (644. nap)
Sikerült lefutni mind a négy nap a tervezett távot, a tegnapi sem fogott ki rajtam. Kicsit nehezebben ment, mint vasárnap, de hát nincs két egyforma teljesítmény, és soha rosszabb ne legyen, mint az, hogy valaki egy ilyen sorozatot pár perces visszaeséssel zár :-)! A mai nap pihenő, mert a magánéletem úgy kívánja, holnap viszont szigorúan hat kört kell futnom a Margitszigeten. Ha sikerül, 415 km körül lesz a havi összeg, és akkor 30-dikán már elmehetek a Mátrába megünnepelni Zsolti ötvenedik születésnapját, vagyis elég komoly a tét :-)! Remélem, hogy ez a körülmény inkább fog lelkesíteni, mint nyomasztani...
2016. december 25. (642. nap)
A karácsonyi hétvégére (péntektől hétfőig) összesen négy futást és összesen 144 stadion kört terveztem. Lement az első három nap, és eddig minden a terv szerint alakult, ami azt jelenti, hogy holnapra már csak 33 kör maradt, mert a többit már abszolváltam, és nem is rosszul, a Futónaplóban látszanak az idők, oda lehet lapozni, ha valaki kíváncsi rájuk. Az eddig eltelt napok közül a második volt a legnehezebb, hosszú futás után egy jó 20 km-es nekem még nem babazsúr, de nem baj, a balatoni pálya sem egy merő játszóház lesz márciusban. Szokni kell a gyűrődést és a komfort zónától való eltávolodást is, mert szerintem lesz egy-két kevésbé komfortos pillanat a Szupermaratoni során is.
2016. december 22. (639. nap)
Tegnap este telefonnal lemértem a stadion külső körét, és beigazolódott a gyanúm, mert a közhiedelemmel, vagy a leegyszerűsítésekkel ellentétben egy kör futás ezen a pályán nem 600 métert jelent, hanem 633-at. Ettől a hírtől hirtelen feljavult az elmúlt hét négy stadionos futása, már át is írtam az eredményeimet a futónaplóban, illetve az összes megtett kilométert számláló "órán" is igazítottam :-)! Egyébként a tegnapi hosszú futás nagyon jól sikerült, simán hoztam a 10,5 km-es átlagsebességet, ha a pénteken is így fog menni a futás, nem lesz okom a panaszra. Mindazon által, azt azért meg kell jegyeznem, hogy a hosszú futások még mindig elég komoly kihívást jelentenek. 20 km-en túl valami megváltozik, az ember más állapotba kerül, és ez a változás még mindig megvisel. Nem tudom pontosan megfogalmazni a nehézség miben létét, hiszen nem fájdalomról van szó, de még csak nem is explicit fáradtságról. Legközelebb talán akkor járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a hosszú futásokért valamit el kell engedni. Ezek a futások mindig kiszámíthatatlanok, soha nem tudja az ember, hogy hogyan fog lezajlani és azt sem, hogy mit fog kiváltani benne. Talán leginkább emiatt a bizonytalanság miatt jelentenek mentális megterhelést is a fizikai mellett. Ma valószínűleg nem lesz futás, mert Budapestre kell mennem vízum ügyben, de pont emiatt holnap ismét egy 30 km körüli táv vár majd rám...
2016. december 19. (636. nap)
Három olyan 20 km-es futásom volt zsinórban, hogy az csak na! Egyik előtt sem tudtam megmondani, hogy mi fog kikerekedni belőle, de végül mindegyikből lett valami, sőt mindegyik egész jól összeállt. A legbüszkébb talán a harmadikra vagyok, mert az tényleg elég nehezen indult, ám a 5-6 kilométer után feloldódtam, és a jó ritmus végig kitartott. Ennek a harmadik futásnak megvolt az a pikantériája is, hogy jó 12 km után lehetett volna 3-4 km-t rövidíteni, de én nem éltem ezzel az opcióval, és utólag kiderült, hogy jó döntést hoztam, hisz a hosszabb távon is simán végigmentem. Nagyon érdekesek ezek a jó élmények, és teljesen ellentétesek a hétközi mizériával, amelynek a csorbáját ezzel a jól sikerült hétvégével tulajdonképpen kiköszörültem.
2016. december 18. (635. nap)
Azt hiszem, hogy sokat úgy nem lehet futni, hogy az ember haragban van önmagával, illetve mondhatnám azt is, hogy a futás folyamatosan irányítja a futó figyelmét arra, hogy tartson rendet magában. Én legalábbis nagyon erősen érzem ezt az indíttatást, olyannyira, hogy talán ez a legnagyobb szembesülni való az egész felkészülés során. Szeretni azt, ami történik, szeretni a pillanatot, amely éppen lejátszódik, a körülményeket, amelyek éppen kialakulnak, az érzéseimet, amelyek hatásukra támadnak bennem, szeretni a körülöttem lévőket, örülni mindenkinek, és örülni annak, hogy mindenkihez külön-külön meg kell találni az utat. Aki ilyen szemlélettel tud nézni az életére, abból jó futó lesz, annak a futása egy helyénvaló tevékenység lesz, aki viszont ezek elől a követelmények elől ki akar térni, az hiába szaladgál össze-vissza. Mert a futásban sem az a lényeg, ami kívülről látszik rajta, hanem az, ami benne történik a lélekkel.
2016. december 17. (634. nap)
Maradnék most itthon,
De ott fent meg van írva,
Hogy el kell menni futni,
Ha máshogy nem, hát sírva...
Ez a kis vers péntek este ötlött fel bennem, miközben vettem magamra a futóruhát, és ha művészi értéke nem is kimagasló, azért a lelkiállapotom jellemzésére kiválóan alkalmas, még akkor is, ha kisebb ellentmondásban van a blog alcímében megjelenő motivációs célú eligazítással. Aztán elmentem futni, és lett belőle egy nem olyan rossz 20,4 km, és szombaton is elmentem, az már egy kicsivel gyengébb időeredményű 20,4 km lett, de még mindig tűréshatáron belül. Lassan kezdek rájönni, hogy mi lesz ebben az elkövetkezendő 3 hónapban a legnehezebb. A lélektani hadviselés, hogy ki kell menni mindig a hidegbe, akkor is, ha egyáltalán nem akarózik, és nem nyammogva, tessék-lássék kell vonszolnom magam, hanem futni kell becsületesen, a legjobb tudásom szerint, nem görcsösen, hanem oldottan és bátran, illetve az egész napot előtte úgy kell végigcsinálni, hogy amikor a futásra kerül a sor, akkor képes legyek ellazulni, vagyis belelazulni a mozgás örömébe. Ez nem kis kihívás... Legalábbis nekem nem az!
De ott fent meg van írva,
Hogy el kell menni futni,
Ha máshogy nem, hát sírva...
Ez a kis vers péntek este ötlött fel bennem, miközben vettem magamra a futóruhát, és ha művészi értéke nem is kimagasló, azért a lelkiállapotom jellemzésére kiválóan alkalmas, még akkor is, ha kisebb ellentmondásban van a blog alcímében megjelenő motivációs célú eligazítással. Aztán elmentem futni, és lett belőle egy nem olyan rossz 20,4 km, és szombaton is elmentem, az már egy kicsivel gyengébb időeredményű 20,4 km lett, de még mindig tűréshatáron belül. Lassan kezdek rájönni, hogy mi lesz ebben az elkövetkezendő 3 hónapban a legnehezebb. A lélektani hadviselés, hogy ki kell menni mindig a hidegbe, akkor is, ha egyáltalán nem akarózik, és nem nyammogva, tessék-lássék kell vonszolnom magam, hanem futni kell becsületesen, a legjobb tudásom szerint, nem görcsösen, hanem oldottan és bátran, illetve az egész napot előtte úgy kell végigcsinálni, hogy amikor a futásra kerül a sor, akkor képes legyek ellazulni, vagyis belelazulni a mozgás örömébe. Ez nem kis kihívás... Legalábbis nekem nem az!
2016. december 16. (633. nap)
Hát, olyan rossz hetem már régen volt, mint ez a mostani. Valami nincs rendben a gyomrommal se, de nem ez az egyetlen baj, illetve nem tudom, hogy amiatt nem megy a futás, vagy valami más okot kell keresni az utóbbira. Szerdán pórul jártam a stadionban, a 18-dik körben (úgy 10,6 km körül) váratlanul meg kellett állnom, rám jött egy ellenállhatatlan hasmenés, de olyan rettenetesen mereven futottam addig is, hogy kész megváltás volt ez a kimenetel. Tegnap már nem volt hasmenés, de a merevség csak fokozódott, és 21 kör (12,6 km) után ismét feladtam. Ma már nem vagyok olyan merev, talán sikerülni fog a félmaraton, de azért mérget nem vennék rá, főleg, hogy még mindig háborog a gyomrom méreg nélkül is. Illetve nem csak a gyomrom háborog, hanem én magam is. Lehet, hogy tényleg csak fizikai okai vannak ennek a hullámvölgynek, de én azért változtatni szeretnék megint, hiszen a fizikától függetlenül is érzem, hogy ebben a télben egyre nehezebben szánom rá magam a minden napi futásokra, és ha összeadom, hogy mi minden vár még rám március 23-ig, akkor fel kell magamat tuningolnom egy kicsit, hogy ne adjam fel. A feltuningolás tulajdonképpen nem más, mint annak az újragondolása, hogy miért és hogyan is kell ezt csinálni. A miért elég világos, ha nem mennék bele ebbe a helyzetbe, akkor soha sem szembesülnék azzal, hogy milyen vagyok ott, és ez a tapasztalat - úgy érzem - vészesen hiányozna az életemből. Van ez a nagy szemléletváltás bennem, mely az elmúlt évek során érett be, rengeteget írtam már róla, férfi beavatás, szembesülés életem egy csomó eddig elhanyagolt vezérmotívumával, és ez is igényel egy fizikai kihívást, illetve annak a leküzdését. A hogyan is érdekes, mert úgy biztos nem lehet, hogy feszülök neki, mint süket a csengőnek. Talán az elegendő-megtartó kettősség a legjobb szó rá, illetve a tudatos odaszánás. Az előbbi az, hogy komolyan veszem, de közben tudom, hogy a történet tőlem függetlenül is zajlik, az utóbbi az, hogy engedelmesen teljesítek, hiszen az egész életem arra van, hogy szolgáljak, szolgáljam saját személyiségem, saját emberségem kibontakozását. Azért jó lenne túl lenni ezen a holtponton...
2016. december 11. (628. nap)
Jelentem túléltem az eheti harmadik hosszú futásomat is, bár azt el kell mondanom, hogy ennél sokkal többet nem tudok jelenteni, mert a harmadiktól is eléggé elfáradtam, akárcsak az előző kettőtől. Mind a három elvárható időn belül teljesült, a mainak még megvolt az a plusz romantikája is, hogy napvilágnál zajlott le, kivéve az utolsó félórát, mert nem indultam el időben. Így most még nem vagyok nagyon elmaradva a tervhez képest, a zűrös hetet elég jól kibekkeltem, a következő talán nem lesz ennyire zsúfolt, és futhatok majd többször, amiből az is következik, hogy a futóalkalmakra eső átlagos kilométer számok elkezdhetnek csökkenni.
2016. december 7. (624. nap)
A héten összesen három futónapom van, mert a többi ilyen-olyan okok miatt nem alkalmas erre a célra. Hogy ne maradjak le nagyon, azt találtam ki, hogy mind a három nap, vagyis kedden, csütörtökön és vasárnap is 30 km-t futok. Ebből egy tegnap megvolt, de kettő még előttem áll. Megmondom őszintén, hogy eléggé meg vagyok rémülve, ha rájuk gondolok, ezeket a hosszú futásokat még mindig nem tudom kirázni a kisujjamból. Mindazon által valami majd lesz. Hajrá! (Mondom magamnak.)
2016. december 4. (621. nap)
Tegnap nagyon féltem a futástól. 20 km-t akartam futni, hogy kipróbáljam milyen az, amikor egy 30 km-es nap után egy 20 km-es következik, hiszen a Balatonnál még sokkal hosszabb távok lesznek egymás után következő napokon, de az igazság az, hogy nekem most még ebbe az ahhoz képest kis vállalásba is beleremegett a gyomrom. Aztán egész jól sikerült, egy hajszálnyival kicsúsztam ugyan a két órából, de ez most egyáltalán nem zavart, hiszen oldottan, ügyesen mozogtam. A sikeres kísérletet ismételd meg, szól a mondás, így aztán ma újabb 20 km-es futás vár rám :-)! Kicsit most is be vagyok tojva, de talán már nem annyira, mint tegnap...
2016.december 3. (620. nap)
A tegnapi 30 km-es futás nagyon jól sikerült, oldottan, lazán mozogtam, és ennek meg is lett az eredménye, az előző heti hosszú futáshoz képest 12 perccel gyorsabban értem célba. Vagyis akár ünnepelhetnék is a babérjaimon, ha nem a Balaton Szupermaratonra készülnék. Viszont arra készülök, és ott követelmény lesz több egymás után következő nap a hosszú futás, és ahhoz addig hozzá kéne szokni fizikailag és mentálisan is, vagyis úgy döntöttem, hogy 20 km-t ma is futok, illetve megpróbálkozom vele legalább...
2016. november 27. (614. nap)
Tegnap egy kicsivel jobban sikerült a szigeti futásom, mint vártam, három kört futottam, és mindegyiket 30 percen belül. Ez önmagában még nem egy nagy szám, de ha azt nézem, hogy minderre a pénteki katasztrofális 30 km után került sor, akkor egy kicsit azért visszatér tőle az életkedvem. Holnap 20 km vár rám, és aztán kedden vagy szerdán legalább még egyszer annyi. Ha ezt sikerül végrehajtanom, akkor meglesz a novemberre tervezett össztáv, és kezdődhet a 60 km-rel hosszabb december, illetve a felkészülés utolsó három hónapja, amely mindent el fog dönteni. A bizonyosság, hogy biztosan menni fog, még nem költözött be a szívembe, de attól még összejöhet, vagyis egyelőre nem adom fel. Az még korai, azzal még ráérek, addig inkább futok :-)!
2016. november 26. (613. nap)
Van egy olyan érzésem, hogy holtpontra jutottam. Tegnap lefutottam ugyan a hosszú távot, de olyan lassan, mint még soha, le se merem írni, hogy milyen ezrekkel, ha valaki kíváncsi rá mégis, a futónaplóban megtalálja. Egy-két hete már érzem, hogy lassulok, de ez most egy kicsit mellbe vágott. Lehet, hogy van ebben valamennyi törvényszerűség, az ember, ha nagyon hajtja magát, egy idő után elfárad, és akkor talán változtatni is kell valamin. Emlékszem Monspart Saroltával való beszélgetésünkre, ő akkor, meg máskor is gyakran mondta, hogy az amatőr sportolók legnagyobb hibája az, hogy nem pihennek eleget, nem iktatnak be egy-két lazább hetet a sűrűbbek közé, de Zoli is mondta már ezt, neki pedig lehet hinni, mert ő tapasztalt futó (nem mintha Monspart Saci nem lenne az :-)! Úgy, hogy most egy kicsit türelmesebb leszek magamhoz, azt hiszem, bízva abban, hogy ezen a szakaszon is túl lehet jutni egy kis figyelemmel. A támogatásotokat, a lelki erőtök felém való sugárzását továbbra is kérem :-)!
2016. november 21. (608. nap)
Ez a clermont-ferrand-i futás megviselt. Nem kezdtem rosszul, jó ritmust sikerült felvenni, de két bibi azért volt:
Amúgy nagyon szórakoztató egy 400-as pályán 28 km-t futni, ez a táv - ki lehet számolni - összesen hetven kört jelentett, öt körönként nyomtam órát, de attól se lett kevésbé monoton az edzés. Valahol a 10-dik és a 12-dik kilométer között kijött a helyi futóklub is edzést tartani, de nem bírták velem a versenyt, az utolsó köreimre magamra hagytak. Addig viszont elég jól megfértünk egymással a pályán, sőt azt éreztem, hogy némi tisztelettel néznek rám.
- valószínűleg nem ittam eleget előtte, elég folyadékhiányosan vágtam neki a távnak, és az - mint tudjuk nagyon jól - hajlamos megbosszulnia magát,
- végig változó irányú erős szél fújt. Nem készítettem statisztikát, hogy hányszor fújt hátból, és hányszor fújt számból, de elég erős a megérzésem, hogy alapvetően azért nagyon kicseszett velem.
Amúgy nagyon szórakoztató egy 400-as pályán 28 km-t futni, ez a táv - ki lehet számolni - összesen hetven kört jelentett, öt körönként nyomtam órát, de attól se lett kevésbé monoton az edzés. Valahol a 10-dik és a 12-dik kilométer között kijött a helyi futóklub is edzést tartani, de nem bírták velem a versenyt, az utolsó köreimre magamra hagytak. Addig viszont elég jól megfértünk egymással a pályán, sőt azt éreztem, hogy némi tisztelettel néznek rám.
2016. november 20. (607. nap)
Tegnap nem jött össze a tervezett hat kör a szigeten, mert az utolsó pillanatban - egész véletlenül - kiderült, hogy az atlétikai centrum a téli hétvégéken - az ajtaján is látható világos kiírás ellenére - nem 9-kor, hanem 8-kor zár. (Még szerencse, hogy kiderült, különben mehettem volna haza futócuccban, és másnap vissza a polgári ruhámért, illetve a telefonomért és a pénztárcámért például.) Mérgemben tehát négy kört futottam, mert annyi belefért, nagyon jól esett, megint azt éreztem, hogy lendületesen, jól mozgok, viszont az időeredményem a végén mégsem kápráztatott el. Az utóbbi pár hét eredményeihez képest nem volt rossz ugyan, de abszolút értelemben azért nem valami nagy szám 5:40-es kilcsikkel futni félmarit. Akárhogy is nézem, a sok futás azért lassít tényleg.
Ha minden a tervek szerint alakul, holnap megint fogok futni, ráadásul egy négyszázas pályán, és további ráadásul a tegnap elmaradt 30 km körüli távot, feltéve, hogy nem őrülök bele a körözésbe. Minden esetre érdekes élmény lesz, ha megvalósul...
Ha minden a tervek szerint alakul, holnap megint fogok futni, ráadásul egy négyszázas pályán, és további ráadásul a tegnap elmaradt 30 km körüli távot, feltéve, hogy nem őrülök bele a körözésbe. Minden esetre érdekes élmény lesz, ha megvalósul...
2016. november 19. (606. nap)
A szuperholdas, hétfői, éjszakai futás után (munka miatt) egy nap pihenő, majd két 20 km-es futás következett. Az elsőt megnyomtam kicsit, attól az egész jól sikerült, a másodikon viszont már nem tündököltem nagyon, pedig úgy éreztem, hogy jól haladok, de az óra mást mutatott. Úgy néz ki, hogy a távok növekedésével együtt további lassulást leszek kénytelen benyelni. Azt már régóta érzem, hogy ennyit nem lehet 5-5,5-es ezrekkel futni, de mostanában egyre gyakrabban találom magam a 5,5-6-os ezrek tartomány lassúbb felében. Mindegy, nem baj ez, ha nem megy gyorsabban, hát nem megy, semmi se múlik rajta, csak egy kicsit rosszul esik. Most éppen a vonaton ülök, utazom Budapestre, délutánra 6 szigetkör van betervezve, amire még mindig nem tudok megilletődöttség és némi félelem nélkül gondolni. A 20 km körüli távok most már elég rutinosan mennek, de a 30 körüliek még mindig felkavarnak. A következő napokban egyébként lesz pár pihenő, mert holnap elutazok Franciaországba, és csak csütörtökön jövök haza. Őszintén megmondom, hogy nem bánom, mert az utóbbi idő elég sűrű volt futásilag. Ha nem jön közbe semmi, rendben meglesz a novemberi cél, és utána jöhet az utolsó három hónap, amelyen többek szerint minden múlik. Vagyis az, hogy eddig már több, mint kétezer kilométert futottam, közvetlenül a verseny szempontjából lényegében indifferens, mert ha az utolsó három hónapban nem futom meg az ezerötszáz kilométert, az eddig teljesített össztávval elmehetek körülsétálni a Balatont, de a futásról szép csendesen le kell mondanom, és ezen még az sem változtatna, ha az eddig teljesített össztáv nem kétezer kilométer, hanem mondjuk a duplája lenne. Azt lehet mondani, hogy eddig a felkészülésre készültem, decembertől pedig a versenyre fogok...
2016. november 15. (602. nap)
Tegnap szuperhold volt (nem tudom, hogy mit jelent, de valamit biztosan, mert az internet tele volt vele), ám este negyed kilenckor én már úgy éreztem, hogy durvára nincs kedvem nekifutni a szuperholdas éjszakának. Ennek ellenére megtettem végül, mert nagy lélektani mínusz lett volna a megfutamodásból, így viszont lekaszáltam egy elég jelentős pluszt. Igaz, hogy 11-re értem haza, de legalább megcselekedtem, amit megkövetelt. Egy gát megint áttört, lehet futni 8 este után is, sőt másnap reggel az előző napi kései futás ellenére is fel lehet kelni időben :-)!
2016. november 14. (601. nap)
A tegnapi futásom volt a második olyan, amelyet egy 30 km-es táv megtételét követő nap követtem el. Az első ilyen alkalom során eléggé féltem (egyébként alaptalanul), most viszont egy kicsit bátrabban vágtam neki, és nem is sikerült rosszul, az erős szelet jól álltam, és a végére kifejezetten belelendültem a mozgásba. Van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen felkészülés nem csak a testet edzi, hanem mentálisan is megerősíti az embert, vagyis felnevel benne egy egészséges önbizalmat, "meg tudom csinálni" típusú lelki potenciálokat telepít belé, és ez legalább annyira fontos, mint a láb vagy a keringési rendszer terheléshez való szoktatása. Amikor az ember nekivág egy ilyen kalandnak, akkor még elég bizonytalan, hiszi is meg nem is, hogy lehetséges négy nap alatt 200 km-t futni, és ez még nem elég, ennél több határozottságra van szükség a teljesítéshez, fokozatosan meg kell erősödnie benne annak a meggyőződésnek, hogy igen is menni fog, vagy legalábbis annak, hogy jó esély van rá.
2016. november 13. (600. nap)
A tegnapi hosszú futás elég katartikussá vált végül. A zuhogó eső lemondatott az eredetileg tervezett útvonalról, tókörök lettek végül, meg az is közrejátszott, hogy elég nehezen szedelőzködtem össze, és a tervezett két órási indulásból végül kb. 1/4 5-ös lett. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy az erdőn keresztül megyek ki, ami a teljes sötétséggel határos szürkületben azt jelentette, hogy jóformán egyetlen tócsát sem tudtam kikerülni a felázott erdei úton, és ez megadta az alaphangot a folytatáshoz is, mely a csaknem viharos erejű északi széllel ötvözte a mindvégig vizes élményelemeket. Ettől eltekintve jól esett a mozgás, vagyis harmonizált a majdnem havas esővel (amelyik szintén jól esett :-) és még azt is sikerült valahogy elérnem, hogy a futósapkámat se fújja bele a szél a tóba, na, ezért a célért már elég szemfülesnek kellett lennem.
Ez a november egyébként elég nehezen alakul, a heti százak megyegetnek, de az most már majdnem kevés, a továbblépés pedig nem tűnik könnyű mutatványnak. Most elhatároztam, hogy jövő héten megpróbálok hozzácsalni egy keveset mindegyik futáshoz, mondjuk két kört, mert sok kicsi sokra megy. Majd meglátjuk, a mai kihívás csak 10-12 kilcsi, de a tegnapi 30 után az se tűnik gyerekjátéknak. Egyáltalán, azt érzem, hogy ebben a futásban valahogy a gyerekjáték vonal nincs igazán képviselve. Annyit futok, hogy valamilyen csúcsot szinte mindig megdöntök, de mire odaérek már menni is kell tovább. Folyamatosan ösztököl a végcél, amelytől még mindig elég messze vagyok.
Ez a november egyébként elég nehezen alakul, a heti százak megyegetnek, de az most már majdnem kevés, a továbblépés pedig nem tűnik könnyű mutatványnak. Most elhatároztam, hogy jövő héten megpróbálok hozzácsalni egy keveset mindegyik futáshoz, mondjuk két kört, mert sok kicsi sokra megy. Majd meglátjuk, a mai kihívás csak 10-12 kilcsi, de a tegnapi 30 után az se tűnik gyerekjátéknak. Egyáltalán, azt érzem, hogy ebben a futásban valahogy a gyerekjáték vonal nincs igazán képviselve. Annyit futok, hogy valamilyen csúcsot szinte mindig megdöntök, de mire odaérek már menni is kell tovább. Folyamatosan ösztököl a végcél, amelytől még mindig elég messze vagyok.
2016. november 12. (599. nap)
Nem volt könnyű az elmúlt három futás, főleg lelkileg nem, este hatkor az egész napos munka után rászánni magam arra, hogy nekivágjak a tök sötétnek és benne egy 20 km-es távnak, hát, létezik ennél hívogatóbb ajánlat is. Ennek ellenére egész jól lefutottam mind a három alkalmat, bár azt azért nem bántam, hogy a váci kiküldetésem miatt tegnap egy pihenőnapot kellett tartanom. A pihenőnap viszont hosszú futást kíván az azt következő napra, így mára kitaláltam, hogy a november 1-jei 20 km-es útvonalt fogom teljesíteni, de a végén még megspékelem 15 hatszázas stadion körrel, és egy rövidebbet holnap is szeretnék futni. Viharfelhők tornyosulnak, nem tudom, hogy a munkahelyi dolgok hogy fognak interferálni a futással, amíg (képletesen mondva) jó idő van, addig próbálok minden lehetőséget kihasználni.
2016. november 6. (593. nap)
Jelentem túléltem a tegnapi futást, nem is volt olyan veszélyes, mint amennyire féltem tőle :-)! Az időeredményemet nem fogom sok embernek elmesélni, de a futónaplóba azért feltettem, vagyis még vállalható. Utána pedig főztem magamnak egy nagy adag tejberizst, hogy a testsúlyom is rendben legyen. Ma megint van mitől félni, mert a 20 km-es táv mára van betervezve, viszont azt Zolival fogom futni, és jó társaságban futni egy kicsit mindig könnyebb, mint egyedül. Aki úgy érzi, hogy van egy kis tartaléka, nyugodtan szurkoljon!
2016. november 5. (592. nap)
A hétvége első és egyben leghosszabb futása, a 30 km-es táv tegnap egész jól teljesült. A feléig elég óvatosan futottam, aztán picit gyorsítottam (mert meguntam a totyogást :-), de ettől a végére elfáradtam. Szerencsére ezek nem voltak vészes tempóváltások, pici különbségekről beszélek csak, mert összességében azért elég egyenletes ritmust tartottam. Aztán lefeküdtem aludni, mert jobb ötletem nem volt, ma reggel pedig elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy délután megint kell futnom. Nem mondom, hogy könnyen melegedek össze vele, de mostanra (11 körül jár) odáig azért eljutottam, hogy teszek egy kísérletet. Ma csak 10 km-t kéne futni, ki a tóhoz, egy-két kör és vissza, valahogy csak túlélem. Ha már itt tartunk a holnapi 20 km jobban izgat, de hát az még messze van, azt még meg is kell élni... Látható, hogy eléggé vergődöm, de nem baj, ez hozzá tartozik a történethez :-)!
2016. november 4. (591. nap)
Ha párhuzamot vonunk a történelem és az eddig teljesített kilométereim száma között, akkor most tartok a magyar szabadságharcnál, de remélem, hogy este már a kiegyezésen is túl leszek, aztán jöhetnek a milleniumi események, a Titanic pusztulása, két világháború, egy kis átkos, majd a rendszerváltás és a szebb jövő. Hogy szalad az idő :-)!
2016. november 3. (590. nap)
Melegszik a pite, úgy érzem, hogy a november lesz az első igazán szadi hónap. 400 km körül vagy afelett kell teljesítenem, ami testvérek közt is heti száz, vagyis 5 x 20. Húúúú, még belegondolni is szörnyű :-)! A jó dolog viszont az, hogy ennél nagyságrendekkel durvábbat már nem kell produkálnom, mert ennél már a januárra és februárra előirányzott 500 km sem sokkal több, vagyis kezdek a csúcsterhelés közelébe kerülni. Most éppen a jól megérdemelt két napos pihenőm második napját töltöm, de ez a tevékenység természetesen nem tarthat egy napnál tovább. Kiszámoltam, hogy a hétvége 60 órája alatt összesen 60 km-t kell futnom, ami úgy lesz, hogy holnap este futok 30-at, szombaton 10-et, vasárnap pedig 20-at. Csak a változatosság kedvéért, hogy legyen benne ilyen is és olyan is. Most van először az, hogy nem tervezek pihenőt a 30 km-es futást követő napra. Nem tűnik nagyon komfortosnak, de egyszer muszáj elkezdeni a szenvedést...
2016. november 1. (588. nap)
Ma kitaláltam egy új kört (a futónaplóban szerepel a runtastic-os link az útvonal térképével), az elején azt gondoltam, hogy most aztán hű de sokat fogok futni, nem nagyon számolgattam, de szinte biztos voltam abban, hogy legalább 20 km hosszú lesz. Aztán 19,9 km-nél kifújt, ami roppant bosszantó, mert ezen a 100 méteren most elúszott egy sárga címke. Na, mindegy, novemberben úgy is kénytelen leszek sok sárga címkéset futni, mert egyre inkább a 20 km feletti távok fogják jelenteni az alapot, amelyekre olykor rárakódhat ez-az, viszont az ellentétes irányú kilengésekkel már csínján kell bánni, mert ha túl sokat rövidítek, nem fog teljesülni a havi 400 km körüli célkitűzés. Egyébként úgy érzem, hogy most megint váltani kell valamiben, mert az október elég csúcsra járatva lett 357 km, vagyis valahol fel kell szabadítani egy kis pluszt, hogy tovább tudjon gördülni a szekér. Amin biztos változtatni kell, az az étkezéshez való hozzáállásom, mert a mai futás után azt hittem, hogy elromlott a mérleg, 65,2 kg-ot mutatott, vagyis lassan, de biztosan kezdek lecsúszni a pehelysúlyú futók közé. Azóta ettem, ittam, jól mulattam, de még így sem nyomok többet 67 kg-nál, ami elég gáz, tehát holnaptól zaba!
2016. október 31. (587. nap)
Ezzel a hosszú hétvégével kaptam négy nap szabadságot, amelyet nem győzök értékelni. Tegnap futottam Zolival és Zsoltival is, mert eljöttek Nyíregyházára, a napfényes őszi erdőben elég jó tempót nyomtak, így aztán kénytelen voltam én is nyúlcipősködni :-) este pedig elmentünk pizzát falni és hozzá jó, olaszt bort vedelni a La Terazza sátor teraszára. Ezáltal a tegnapi nap gyakorlatilag tökéletesnek volt mondható, és további tökéletességekre is van még esély az ismét munkás szerdáig.
Ma egy rövidebb futással befejeződik az októberi futások hosszú sora, amely felülmúlta a várakozásaimat és a terveimet is. A húsz futóalkalom rekord, az össztáv pedig közelebb lesz a novemberi célhoz, mint az októberihez (ha nem is sokkal). A kvalitatív mutatók tehát nem rosszak, a kvantitatívok már nem ennyire fényesek, de összességében azért elég jó bizakodással tekintek a kissé párás jövőbe. Remélem, hogy ez a felkészülés végre embert farag belőlem, ha már az életem első 54 éve ezen a feladaton egy kicsit azért elvérzett :-)!
Ma egy rövidebb futással befejeződik az októberi futások hosszú sora, amely felülmúlta a várakozásaimat és a terveimet is. A húsz futóalkalom rekord, az össztáv pedig közelebb lesz a novemberi célhoz, mint az októberihez (ha nem is sokkal). A kvalitatív mutatók tehát nem rosszak, a kvantitatívok már nem ennyire fényesek, de összességében azért elég jó bizakodással tekintek a kissé párás jövőbe. Remélem, hogy ez a felkészülés végre embert farag belőlem, ha már az életem első 54 éve ezen a feladaton egy kicsit azért elvérzett :-)!
2016. október 29. (585. nap)
Hát, ez a hét eddig nem volt olyan könnyű, mint szerettem volna, a három egymást követő napi 20 km-es táv megtételébe kicsit belefáradtam, pedig nem futottam nagyon gyorsan, 5:40-es kilométer idők jöttek ki. Azóta egy napot már pihentem, és azt hiszem, hogy ma sem fogom összetörni magam, viszont holnaptól három napig Zsolti is Nyíregyházán lesz, és gondolom, hogy ebből az alkalomból szétfutjuk a világot, utána pedig jöhet a következő 3 x 20 km, reményeim szerint kicsit simábban, mint amennyire elsőre sikerült.
2016. október 23. (579. nap)
Tegnap sikerült hat szigetkört futnom. Gyönyörű őszi idő volt, 10 fok körüli verőfényes napfény az elején, a futókra hajló sárguló lombkoronákon átömlő fény mindenkit megfogott, senki sem tudott elvonatkoztatni a varázslatos hangulattól. Az első két kört kicsit elóvatoskodtam (31 perc körüliek lettek), de valószínűleg ennek köszönhető, hogy az utánuk következő négyet már 30 perc alá tudtam szorítani, így végül csak egy picivel csúsztam ki a három órából, amit jelen helyzetben egész szép eredménynek érzek. Persze, ez még mindig nagyon messze van attól, amit majd a Balatonnál kell nyújtanom...
2016. október 22. (578. nap)
Október 11-től 20-ig kilencszer futottam, vagyis csak egy nap maradt ki (véletlenül pont a 13-dika :-) összesen pedig kb. 135 km-t tettem meg. Ezután a szép sorozat után tegnap tartottam egy pihenőnapot, mert ma egy hosszabb futást szeretnék teljesíteni. Közben csütörtökön egy elég meglepő hír ért el, amely lehet, hogy egy újabb nagy kihívással fogja tetézni a könnyűnek már így sem mondható Leonidasz projektes időszakot. A hír mibenlétéről egyelőre nem ejtenék szót, de ha beigazolódik, az egy kaland a kalandban című dolgot fog eredményezni, egyelőre elégedjetek meg ennyivel, és folyt. köv, ha igen. Most inkább csak arról írnék még egy szót, hogy a hosszabb távokkal való szembenézés még nem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé, valahogy azt érzem, hogy az ilyen futásokból nem lehet sértetlenül kikerülni, ilyenkor olyan falakon megy át az ember, amelyek mögé utána már nem lehet visszahúzódni, valami a hosszú futásoktól mindig megváltozik. Mulatságos, hogy akkor, amikor tulajdonképpen az egész futást azért csinálom, hogy ilyen átalakulásokon menjek keresztül, félve, szorongó szívvel vágok neki a nagyobb távok megtételének mégis...
2016. október 19. (575. nap)
Az utóbbi napokban sokat futottam, és keveset írtam. A hat egymást követő 16 km-es futónap fizikailag nagyon jót tett, de érzem, hogy nem billenhetek el a kilométerek gyűjtögetése felé. Fizikailag ez most kevésbé holt pont, mint lelkileg. Mért futok? Hogy legyen egy mutatós futónapló sok bejegyzéssel és viszonylag nagy számokkal, vagy van ennél nemesebb célom is? Mért kezdtem bele ebbe a rengeteg időt felemésztő vállalkozásba? Mert valahol éreztem, hogy egy komolyabb fizikai próba, és minden ami azzal jár, nagyon hiányzik az életemből. Nagyon kényelmes életet éltem, illetve nagyon egysíkúak voltak a kihívások benne, és ezt akartam egy kicsit ellentételezni. Jó, hogy futok, de nem szabad szem elől téveszteni a végcélt, a nagyobb vizualitást, amely kevésbé kötődik a minket felnevelő közeg sajátosságaihoz, és jobban kötődik az ember alaptermészetéhez. Azt hiszem, hogy a mi kis civilizációnk nagyon ránk telepszik, vasmarokkal tart minket fogva életben maradásunk anyagi feltételeinek biztosításáért cserébe egyre többet akar elvenni belőlünk magunkból. És a vicc az, hogy ezt nagyon könnyű lenne hagyni, talán az lenne a legkönnyebb, de abban minden emberit felőrölnénk lassan, illetve hagynánk, hogy minden emberi felőrlődjék. És az mégsem lenne jó, annak nem szabad bekövetkeznie...
2016. október 15. (571. nap)
Szombat este, az eheti negyedik futás után vonatozom haza, Nyíregyházára. Az első két futásra még Nyíregyházán került sor kedden és szerdán, majd egy nap kihagyással következett a két margitszigeti futás, az első péntek este már sötétben, a második szombat délután gyenge esőben, amely aztán elállt. Ezek a futóalkalmak elég jól sikerültek, és a lábam is bírta az igénybevételt, viszont a össztáv, ha a maga 65 km-vel nem is volt kifejezetten gyenge, nem elég az e havi terv teljesítéséhez, hetente 75 km-t ugyanis mindenképpen kéne futni, sőt még többet is, ha időnként lazsálni is szeretnék. Mondhatnám, hogy éppen most akarok lazsálni, de ez sajnos nem állja meg a helyét. Én most futni szeretnék, és a lehető legtöbbet, illetve annyit, amennyi belefér a különböző megszorító tényezők által lehatárolt lehetőségekbe.
Az egyik megszorító tényező, a fizikai teljesítőképességem, mely egyelőre még követi az eseményeket, de elébük menni nem tud sokkal. Nem mondom, hogy stagnálok, érzek valamekkora fejlődést, de nem tudom, hogy később is fog-e menni az a javulás, amelyet most betervezek. Eléggé úgy tűnik, hogy a november és a december lesz a két kritikus hónap, mert ha mind a kettőben tudom hozni a +60 km-t az előtte való hónaphoz képest, akkor a neheze meglesz.
A másik elég nagy megszorító tényező az idő szűkös volta. Jó intenzív életet élek, ami nem zavar, sőt kifejezetten élvezem, de ezt nem lehet minden határon túl fokozni. Valamikor pihenni és aludni is kell. Szerencsére az alvásom nagyon sokat javult az elmúlt hónapokban, amitől pihentebb vagyok, és nyugodtabb is, de ettől egyelőre nem lett több időm. Már most is van olyan érzésem, hogy szinte minden nap futok, mert jóformán csak azokat hagyom ki, amelyek valamilyen speciális okból nem szabadíthatóak fel a kellő mértékben a futás nemes céljára, viszont az biztos, hogy annyi napról, amennyit most elbliccelek, később majd nem mondhatok le.
Szóval melegszik a pite, illetve egyre kevésbé értem, hogy mi fog majd kijönni ebből, vagyis az egész egyre izgalmasabb. Ha jól emlékszem, pont erre vágytam, hát, most itt van teljes életnagyságban :-)! Attól tartok holnapi futás sem maradhat ki...
Az egyik megszorító tényező, a fizikai teljesítőképességem, mely egyelőre még követi az eseményeket, de elébük menni nem tud sokkal. Nem mondom, hogy stagnálok, érzek valamekkora fejlődést, de nem tudom, hogy később is fog-e menni az a javulás, amelyet most betervezek. Eléggé úgy tűnik, hogy a november és a december lesz a két kritikus hónap, mert ha mind a kettőben tudom hozni a +60 km-t az előtte való hónaphoz képest, akkor a neheze meglesz.
A másik elég nagy megszorító tényező az idő szűkös volta. Jó intenzív életet élek, ami nem zavar, sőt kifejezetten élvezem, de ezt nem lehet minden határon túl fokozni. Valamikor pihenni és aludni is kell. Szerencsére az alvásom nagyon sokat javult az elmúlt hónapokban, amitől pihentebb vagyok, és nyugodtabb is, de ettől egyelőre nem lett több időm. Már most is van olyan érzésem, hogy szinte minden nap futok, mert jóformán csak azokat hagyom ki, amelyek valamilyen speciális okból nem szabadíthatóak fel a kellő mértékben a futás nemes céljára, viszont az biztos, hogy annyi napról, amennyit most elbliccelek, később majd nem mondhatok le.
Szóval melegszik a pite, illetve egyre kevésbé értem, hogy mi fog majd kijönni ebből, vagyis az egész egyre izgalmasabb. Ha jól emlékszem, pont erre vágytam, hát, most itt van teljes életnagyságban :-)! Attól tartok holnapi futás sem maradhat ki...
2016. október 9. (565. nap)
Vasárnap délelőtt van, mindjárt megyek futni, ma van a SPAR maraton Budapesten, de én csak a szigeten fogom róni a köröket, nem akartam annyi pénzt és időt áldozni ezen a hétvégén a futásra, amennyit a verseny követelt volna. Hétfőn voltam orvosnál, megnyugtatott, hogy nagy valószínűséggel nincs komolyabb baja a térdemnek, és nyugodtan edzhetek, így aztán nyugodt is vagyok, bár a hét eddigi két hosszú futását azért nem úsztam meg teljesen tünetmentesen. Ma kell futnom egy harmadik sárga címkéset legalább, mert ezen a héten még azzal együtt sem lesz meg az októberre kiírt 80 km-es heti penzum. Life is life, lényegében a csütörtöki futás maradt ki, de az elég volt a heti össztáv nem teljesítéséhez, vagyis most már elég nagyok a követelmények, és eléggé oda kell figyelni rájuk. Végtelenül izgalmas ez az új helyzet, hogy lényegében semmire sincs időm, és ebből fakadóan rengeteg apró kis időzavaros helyzetet kell megoldanom, ráadásul úgy, hogy ne az erőlködés süssön belőle, hanem a jó kedv és az öröm. Már az elején is éreztem, hogy pont ez fog nagyon megdolgoztatni, és most, hogy benne vagyok a sűrűjében, még egyértelműbben feltárul ez a kihívás rész...
2016. október 6. (562. nap)
Két napja futottam harminc kilométert, mert már nagyon hiányzott egy hosszabb táv, de tegnap semmit se, és ma se, pedig szerettem volna, de olyan sokáig eltartott az esti telefonbeszélgetésem, hogy utána már nem volt sok kedvem elindulni, a zuhogó eső pedig teljesen meggyőzött a futás lehetetlenségéről. Holnap megint futni kell legalább egy félmaratont, hogy ne csússzak el nagyon. Érdekes dolgok történnek a magánéletemben is, az az érzésem, hogy sok embernek jelentek nehéz kérdést, illetve egyre többnek. Sokan nem tudnak mit kezdeni velem, pedig igazán semmi különös sincs abban, amit csinálok és/vagy írok. Nem egyértelműen örülök annak, hogy ez így van, de egyelőre nem tudok változtatni rajta. Hát ilyen az, amikor az embert küldik valahova? Lehet, de biztosra nem tudom megmondani. Majd kiderül, úgyis az lesz, aminek lennie kell. A futással meg az összes többi dologgal is...
2016. október 2. (558. nap)
A business trip is normally a business trip but not exactly if you go to Pirot, one of the southernmost town of Serbia. I know this very well since I have gone there many times though I had already that sensation during my first trip. Because in contrast with many other places people really live here, they really know how to live. I am not talking about their life-style (which is also very lovely and very natural, a little Slavic, a little mediterranean, a little rustic, a little civil, a little traditional, a little modern, a little everything), I am talking about their heart, about their enthusiasm, about their istinctive trust, about their open, welcoming sincerity and about their hospitality which comes from the deepest layers of their sensitive soul.
Close to two weeks ago I had again the chance to get to Pirot. The job was OK, we more or less managed to do it during the official days of the visit, but I didn't hurry up to the airport in the usual Friday evening rush, instead I decided to stay for the whole Saturday having in mind our common plans to arrange some excursion in the surronding on that day. The organisation of the excursion was the task of my collegue who is also organizer according to his profession so this responsability suited to him very well. I must admit that he made a perfect job, I couldn't imagine anything better than what he concieved.
Three of my collegues came to my hotel by car to take me and very soon we were already zigzaging up on the serpentine road above Pirot with wonderful views practically on the whole valley. Village people are not very rich in this region but they have a big sense to build very friendly and cosy houses, so besides the panoramas and the landscape I enjoyed the passages through the habited areas too. After the long uphill (sweating even from the thought that Sasa went up there by bicycle) we started to descend in the valley of Zavoj lake. First a land-slide created this lake in 1963, the fastly rising water level woke up the habitants of the small village called Zavoj on a rainy and gloomy winter night. This village was situated just on the bank of the blocked stream which forced them to leave their homes for ever within few hours. However the community stayed together in the new field what they got from the municipality of Pirot for the construction of their new houses there, even today most of the people in this district are originaed from that flooded place. Later the lake was stabilized by a dam to divert all simillar future risks and to make a reservoir for a hydraulic power station downstream. Now it could be a wonderful tourist attraction too if someone invested a little capital into few coffees and frige magnet selling boutiques or if modern tourists were not so stupid and could marvel in the beauty of the nature without a coffee and without few frige magnet selling boutiques in the twenty meter proximity of their parking cars. So in lack of many tourists mostly the weekend houses of some pirotiens dot the hill-side, as I said with very inviting terraces, gardens, fire making places, open kitchens and view and view and view on an earthy paradise everywhere. We stopped at several places, we made photos, visited the a hut of another collegue, tasted some pure spring water, and so on, and so on. As I said these people know how to live so it didn't raise them the smallest problem to spend few hours there in a very simple, but still very pleasent way.
When we finished the lake I was already full of wonderful experiences but the sun-set was still very far. First we returned to Pirot, then we changed to the opposite direction heading this time towards the Serbian-Bulgarian border but not so long on the high way, very soon we turned on the right and we continued on a small country road which took us among the hills. After the first village we found ourselves in a gorge-like valley where the road went through tunnels and under carved rock formations since this was the only way to lead it in the narrow precipice. Few kilometers in this unbeleivable canon and we arrived to a point where the valley somewhat widened and a green meadow which dizzling cliffs surrounded from almost all directions gave us the impression that another word is opening here for the soul to make us forget at least temporarily the annoying side of the usual one. Probably the old ancestors of the orthodox monks still residing here had simillar feelings many centuries ago when they started to build up their church and their monastery in this touching and heavenly amazing environment. Many years ago I also had some urge to retreat from the civilization in a simillar way but finally I stayed and I do not mind it. However I can imagine that for certain people this sort of retreat might help to encounter the fullest richness of human existence. So the best is if everyone goes on his own way (without declaring it as the only chance for the salvation) but everyone must always go and towards the same destination since the latter is surely unquestionable :-)!
After the short visit to the church (I learnt that you never walk out from an orthodox church straight forward, you have to turn and to back out, I can confirm that this is not a stupid convention since I tried both ways and the feeling of the second is quite different from that of the first) and a little walk around it for the spiritual touch (it really came) we turned our attention to more earthy desires of our stomach though we didn't have to leave the spiritual touch for it either since the restaurant was just in the neighborhood of the monastery and on a very nicely situated place of a forest slope. We were just taking our seats at the table when Sasa and Branislav arrived who are so close friend to me as Old Shatterhand is a friend to Winnetou for ever. They had some family obligations during the morning but after that they came immadiately and the lunch we took already together. The food was the usual excellent and I followed my usual eating habits in Serbia, I had so much of the starters (you cannot resist to their delicious salads, cheese, ham and paprika) that I could hardly eat a semi portion of the main dish. Perhaps this is a bit strange but I don't think that it will ever change. If it will change I will eat even more starters and no main food at all :-)! However thinking back to that 1-2 hours it was not just the food to praise. The company, the atmosphere, the different story tellings and definitely the different story listenings changed the meal to a real social expirience completly macthing the special, intimate atmosphere of the place where we were. As I said these people know how to live.
When the lunch was over Sasa and Branislav had to leave (very big thanks for their coming) but for the rest of us it was still too early to return to Pirot. We continued up beside the stream, the valley became more narrow, frankly speaking the same gorge-like as before the monastery. Two more stops followed, the first at a trout growing farm which also supplies the fish for the restaurant where we had eaten, the second at an old, long deserted and almost completly ruined mountain hotel spa. The latter was more than sad. Twenty-thirty years ago it must have been a pearl of the region, a luxory building on a hillside with a magnificent view on the romantic scene of the valley and that of many hills around, with a huge atrium-like pool hall in its center. The best hotel rooms had a balcony looking on this central space too which must have been at that time full of relaxing people, full of joy, full of light, full of the worryless safety of a life which passed away during the ten year war and during the regime change that followed. Now it is difficult to say if that safety ever existed or it was always just a projection of the wishful mind. And it is difficult to resist to a surge of reflections (triggered by that ambivalent character of our current progress) about things which went very well in the past and might never go so well in the future again.
On the way back we had the chance to enjoy the gorge one more time, we stopped at another monastery for 5-10 minutes just to have a short glance on it from outside, and arrived to Pirot half an hour before my appointment with the taxi driver who had to bring me to Sofia. Nothing special on the road, nothing special on the airports, the following day I smoothly went back to Nyíregyháza and for one week I had no time to write about anything. But then I felt very strongly that it couldn't stay like that. My Serbian friends sacrificed a lot of time to be with me and the least I can do for them is that I put down my wonderful experinces in this blog entry. My experiences about an excursion which couldn't happen without their very positive and very welcoming approach. You must appreciate this kind of people because you cannot find them everywhere. We are hunted men, all of us, we are all struggling for big goals and in the meantime we forget the most elementary things very often. If we don't take care of ourselves and if we don't take care of one another (both need the practice of the same abilities) things will go out of our hand. Challanges are tough, humanity is weak. But not at Pirot. Because the people there know very well how to live...
Close to two weeks ago I had again the chance to get to Pirot. The job was OK, we more or less managed to do it during the official days of the visit, but I didn't hurry up to the airport in the usual Friday evening rush, instead I decided to stay for the whole Saturday having in mind our common plans to arrange some excursion in the surronding on that day. The organisation of the excursion was the task of my collegue who is also organizer according to his profession so this responsability suited to him very well. I must admit that he made a perfect job, I couldn't imagine anything better than what he concieved.
Three of my collegues came to my hotel by car to take me and very soon we were already zigzaging up on the serpentine road above Pirot with wonderful views practically on the whole valley. Village people are not very rich in this region but they have a big sense to build very friendly and cosy houses, so besides the panoramas and the landscape I enjoyed the passages through the habited areas too. After the long uphill (sweating even from the thought that Sasa went up there by bicycle) we started to descend in the valley of Zavoj lake. First a land-slide created this lake in 1963, the fastly rising water level woke up the habitants of the small village called Zavoj on a rainy and gloomy winter night. This village was situated just on the bank of the blocked stream which forced them to leave their homes for ever within few hours. However the community stayed together in the new field what they got from the municipality of Pirot for the construction of their new houses there, even today most of the people in this district are originaed from that flooded place. Later the lake was stabilized by a dam to divert all simillar future risks and to make a reservoir for a hydraulic power station downstream. Now it could be a wonderful tourist attraction too if someone invested a little capital into few coffees and frige magnet selling boutiques or if modern tourists were not so stupid and could marvel in the beauty of the nature without a coffee and without few frige magnet selling boutiques in the twenty meter proximity of their parking cars. So in lack of many tourists mostly the weekend houses of some pirotiens dot the hill-side, as I said with very inviting terraces, gardens, fire making places, open kitchens and view and view and view on an earthy paradise everywhere. We stopped at several places, we made photos, visited the a hut of another collegue, tasted some pure spring water, and so on, and so on. As I said these people know how to live so it didn't raise them the smallest problem to spend few hours there in a very simple, but still very pleasent way.
When we finished the lake I was already full of wonderful experiences but the sun-set was still very far. First we returned to Pirot, then we changed to the opposite direction heading this time towards the Serbian-Bulgarian border but not so long on the high way, very soon we turned on the right and we continued on a small country road which took us among the hills. After the first village we found ourselves in a gorge-like valley where the road went through tunnels and under carved rock formations since this was the only way to lead it in the narrow precipice. Few kilometers in this unbeleivable canon and we arrived to a point where the valley somewhat widened and a green meadow which dizzling cliffs surrounded from almost all directions gave us the impression that another word is opening here for the soul to make us forget at least temporarily the annoying side of the usual one. Probably the old ancestors of the orthodox monks still residing here had simillar feelings many centuries ago when they started to build up their church and their monastery in this touching and heavenly amazing environment. Many years ago I also had some urge to retreat from the civilization in a simillar way but finally I stayed and I do not mind it. However I can imagine that for certain people this sort of retreat might help to encounter the fullest richness of human existence. So the best is if everyone goes on his own way (without declaring it as the only chance for the salvation) but everyone must always go and towards the same destination since the latter is surely unquestionable :-)!
After the short visit to the church (I learnt that you never walk out from an orthodox church straight forward, you have to turn and to back out, I can confirm that this is not a stupid convention since I tried both ways and the feeling of the second is quite different from that of the first) and a little walk around it for the spiritual touch (it really came) we turned our attention to more earthy desires of our stomach though we didn't have to leave the spiritual touch for it either since the restaurant was just in the neighborhood of the monastery and on a very nicely situated place of a forest slope. We were just taking our seats at the table when Sasa and Branislav arrived who are so close friend to me as Old Shatterhand is a friend to Winnetou for ever. They had some family obligations during the morning but after that they came immadiately and the lunch we took already together. The food was the usual excellent and I followed my usual eating habits in Serbia, I had so much of the starters (you cannot resist to their delicious salads, cheese, ham and paprika) that I could hardly eat a semi portion of the main dish. Perhaps this is a bit strange but I don't think that it will ever change. If it will change I will eat even more starters and no main food at all :-)! However thinking back to that 1-2 hours it was not just the food to praise. The company, the atmosphere, the different story tellings and definitely the different story listenings changed the meal to a real social expirience completly macthing the special, intimate atmosphere of the place where we were. As I said these people know how to live.
When the lunch was over Sasa and Branislav had to leave (very big thanks for their coming) but for the rest of us it was still too early to return to Pirot. We continued up beside the stream, the valley became more narrow, frankly speaking the same gorge-like as before the monastery. Two more stops followed, the first at a trout growing farm which also supplies the fish for the restaurant where we had eaten, the second at an old, long deserted and almost completly ruined mountain hotel spa. The latter was more than sad. Twenty-thirty years ago it must have been a pearl of the region, a luxory building on a hillside with a magnificent view on the romantic scene of the valley and that of many hills around, with a huge atrium-like pool hall in its center. The best hotel rooms had a balcony looking on this central space too which must have been at that time full of relaxing people, full of joy, full of light, full of the worryless safety of a life which passed away during the ten year war and during the regime change that followed. Now it is difficult to say if that safety ever existed or it was always just a projection of the wishful mind. And it is difficult to resist to a surge of reflections (triggered by that ambivalent character of our current progress) about things which went very well in the past and might never go so well in the future again.
On the way back we had the chance to enjoy the gorge one more time, we stopped at another monastery for 5-10 minutes just to have a short glance on it from outside, and arrived to Pirot half an hour before my appointment with the taxi driver who had to bring me to Sofia. Nothing special on the road, nothing special on the airports, the following day I smoothly went back to Nyíregyháza and for one week I had no time to write about anything. But then I felt very strongly that it couldn't stay like that. My Serbian friends sacrificed a lot of time to be with me and the least I can do for them is that I put down my wonderful experinces in this blog entry. My experiences about an excursion which couldn't happen without their very positive and very welcoming approach. You must appreciate this kind of people because you cannot find them everywhere. We are hunted men, all of us, we are all struggling for big goals and in the meantime we forget the most elementary things very often. If we don't take care of ourselves and if we don't take care of one another (both need the practice of the same abilities) things will go out of our hand. Challanges are tough, humanity is weak. But not at Pirot. Because the people there know very well how to live...
 |
| Southern Serbia |
 |
| Zavoj Lake |
 |
| My Serbian collegues |
 |
| Me together with two of my collegues |
 |
| Stream and cliffs |
 |
| They know how to live |
 |
| The church of the monastery |
 |
| A spiritual touch |
 |
| Smilies at the ribnjak (trout farm) |
2016. október 1. (557. nap)
Ma egy újabb nem túl gyors, de rendkívül jó közérzetben lezajlott futással lettem gazdagabb. Pedig féltem kicsit, mert ez már a hatodik futónap volt az elmúlt egy hétben, de aggodalmam alaptalannak bizonyult. Csak a visszafelé beton nem esett túl jól, de azért az sem volt nagyon vészes, a táv többi része teljesen rendben volt. Ezzel egy hét alatt 88,5 km-t teljesítettem, amivel elégedett vagyok, főleg azért, mert egy jó részét kifejezetten élveztem is. Most két nap szünet következik, mert hétfőn orvoshoz megyek és oda szeretnék pihenten érkezni. (Még nyáron kértem időpontot Béres György magánrendelésére, amikor nagyon nem volt rendben a térdem, azóta sikerült meggyógyulni, de úgy döntöttem, hogy a nagy lehetőséget mégsem szalasztom el, egy vizit, egy szakorvosi ránézés igazán nem árthat egy ilyen nagy terhelést jelentő felkészülés során.) Utána kedden egy hosszú futás várható, a hét hátralévő részében pedig még három. Ha minden jól megy bő egy hét múlva már kb. 95 km lesz az októberi tarsolyomban :-)!
2016. szeptember 30. (556. nap)
Ritkulnak a blogbejegyzések, de csak azért, mert szaporodnak a futások :-)! Az elmúlt 6 napban például csak a szerda maradt ki, a többi 5 nap alatt pedig összesen 72 km-t futottam, és holnapra se tervezek teljes pihenőt. A futások között volt ilyen is, meg olyan is, ám összességében azért nem panaszkodhatok. Tegnap például annyira jól esett a nem túl nagy iramú futás, hogy a végén még egy kört rádobtam, ma viszont úgy indultam neki, hogy "Te jó ég!", de mégis lett belőle egy egész takaros kis 16,3 km-es táv. Ezzel egyébként teljesült a szeptemberi terv, sőt még túl is, hisz végül 6 kilcsivel több lett az előirányzottnál. Az októberi terv viszont 60 kilométerrel több, mint az e havi volt, vagyis tovább kell fokozni a lelkesedést! Remélem menni fog!
2016. szeptember 28. (554. nap)
A lábam egyre jobban működik, viszont az időbeosztás egyre nagyobb kihívást jelent. Úgy gondolom, hogy ennek a projektnek ez lesz az egyik fő nehézsége, viszont egyelőre inkább élvezem, mint bánkódom miatta. Meg kell tanulnom egy csomó dolgot sokkal egyszerűbben elintéznem, mint eddig, pusztán azért mert már most sem jut rájuk sok idő, és később még kevesebb fog jutni, illetve azt is meg kell tanulnom, hogy a külső serénység hogyan ne váltson ki belső nyugtalanságot. Ezek nagyon fontos dolgok, és nagyon örülök azoknak a helyzeteknek, amelyek rászorítanak az ilyen jellegű fejlődésekre. Nem könnyű, de ne is legyen nagyon az, mert az ember nem a könnyű dolgokra van kitalálva. Az emberhez az illik, hogy minden nap küzdjön meg valami újjal, és csatájából hol nyertesen, hol vesztesen kikerülve szűrje le tanulságokat, majd menjen tovább egyre több tapasztalattal a háta mögött. Ez az értelmes élet, ezt érdemes vállalni, tenni, miközben az önféltés, a kalandok kerülése, a bezárkózás távlattalan és rettenetesen szomorú...
2016. szeptember 25. (551. nap)
A hétfői hosszú futás után pénteken Pirotban összejött egy közepesen hosszú (16,5 km), ma pedig egy rövidebb (11,1 km) már itthon. Egyik sem volt nagyon gyors, de mind a kettőt nagyon élveztem. Így most 5 nappal a vége előtt már csak 56 km hiányzik a havi célkitűzésből, ami nem vészes, bár lazsálni nem lehet a következő napokban (sem). Ez volt a pihenő hetem, most ismét jön egy kicsivel lendületesebb, aztán pedig úgy lesz, ahogy majd alakul. Az októberi penzum 320 kilométer, vagyis a jövő hónapban a kétnaponkénti félmaratonnyit már nem lehet alkuba bocsájtani, illetve igen csak csak forsz major esemény kell ahhoz, hogy ne legyen meg a heti 80 km vagy egy kicsit még annál is több. Most megint bizakodom, a szeptember eddig elég jól sikerült, és ez bátorító az év hátralévő részére nézve is...
2016. szeptember 20. (546. nap)
Kilenc nap alatt jó 105 kilométer. Ez magamhoz képest nagyon szép teljesítmény, a felkészülés ütemtervéhez képest viszont lényegében a szükséges minimumot jelenti. Érdekes érzés ebben az ellentmondásban leledzeni, miközben Gabinak is teljesen igaza van, hogy a futás nem válhat teljesítmény hajszolássá, és lényegében minden percét, illetve minden km-ét élveznem kell. Tegnap szerencsére élveztem azt a 26 km-t, amelyet az elején zuhogó, utána pedig szemerkélő esőben tettem meg, és egyáltalán nem bántam meg, hogy végül a tó körüli futópályát választottam, és nem a konditermet, ahol elég nyűgös lett volna letolni ugyanezt a távot egy futópadon.
2016. szeptember 18. (544. nap)
Tegnap szerettem volna hosszút futni, de a 20-dik km ismét megálljt parancsolt, és utólag visszanézve azt kell mondanom, hogy igaza volt. Az összkép azért nem drámaian rossz, hisz hét egymást követő nap összesen majdnem 80 km-t futottam így is, de nyilván még jobb lett volna, ha tegnap még rá tudtam volna tenni egy vagy két erdei kört a végére. A térdem most már rendben van, csak a lábfejem érzi magát csak kicsit összetörve reggelente, de az nem vészes, mert pár lépés után bejáratódik, viszont lelkileg nem kezelem teljesen jól ezt a mostani helyzetet. Tudom, hogy sokat kell futni, ha tartani akarom a felkészülés ütemtervét, és az ebből fakadó nyomást nem sikerül teljesen kiiktatnom, pedig nagyon kéne, mert ha így marad, akkor jön a görcs, a nekifeszülés, és aztán pedig az összeomlás valahol, valamilyen formában. Azt pedig el kéne kerülni. Vagyis marad az a képlet, amely állandóan mutatja magát: máshogy kell csinálni, ehhez az egészhez hozzá kell tenni valamilyen minőségileg újat. Kimondani könnyű, megtalálni azt az újat nehezebb, de remélem, hogy azért sikerülni fog.
2016. szeptember 15. (541. nap)
Egy 9 ezer résztvevős futóversenyen az ember talál pár érdekes feliratú
pólót, ezúttal azonban láttam egy igazán szívbemarkolót is. Egy 30-35 éves,
egyébként nagyon jól futó, kívülről teljesen egészséges kinézetű hölgy
hátán olvastam az alábbi feliratot:
Hasnyálmirigy rákról van szó, amely valóban "kemény", kevesen élik túl, Eszterházy Péter is abban halt meg a nyáron...
Pancreatic cancer is tough. So am I!
Hasnyálmirigy rákról van szó, amely valóban "kemény", kevesen élik túl, Eszterházy Péter is abban halt meg a nyáron...
2016. szeptember 14. (540. nap)
Na, vasárnap lefutottam a WizzAir-t, és ez azért volt nagy élmény, mert már régóta nem vettem részt ilyen, több ezer főt, és kétszer annyi lábat megmozgató rendezvényen. Az időm nem égbekiáltó rekord (1:57), de gondoltam is, hogy lassú leszek, hiszen jóformán semmit se pihentem rá a versenyre, előtte a héten már 40 km-t futottam, ebben az időszakban nem a sebesség a fő szempont, hanem a kilométerek szorgalmas gyűjtögetése. Szumma szummárum, azt azért el kell mondanom, hogy Budapest gyönyörű, és ennek a versenynek az útvonalát nagyszerű érzékkel jelölték ki. Nem vagyok nagyon elfogult, de nem hiszem, hogy sok egyéb európai helyszín versenyezhetne velünk ezen a téren. Városi félmaratonban mi vérprofik vagyunk.
Aztán úgy alakult, hogy csendesebb körülmények között, már itthon, de kedden megint lett egy hasonlóan hosszú futás (22 km), és most az a tervem, hogy ezt a szép sorozatot holnap, csütörtökön tovább folytatom, sárga címke nélkül nem szeretnék a saját szemem elé kerülni majd :-)! Még mindig azt érzem, hogy elég kihívásosak azok a távok, amelyeket hetente teljesítenem kell, egyelőre tartom a szeptemberi ütemtervet, de egy csepp előnyöm sincs, és jövő héten alig fogok szaladgálni, a piroti kiküldetésem korlátozó tényezőit nem fogom tudni kicselezni. Vagyis eléggé fel kell kötni a futónadrágot, illetve be kell kötni a futócipők fűzőjét ahhoz, hogy a szeptember a terv szerinti 260 km-rel vagy legalább nem sokkal kevesebbel záródjék.
Aztán úgy alakult, hogy csendesebb körülmények között, már itthon, de kedden megint lett egy hasonlóan hosszú futás (22 km), és most az a tervem, hogy ezt a szép sorozatot holnap, csütörtökön tovább folytatom, sárga címke nélkül nem szeretnék a saját szemem elé kerülni majd :-)! Még mindig azt érzem, hogy elég kihívásosak azok a távok, amelyeket hetente teljesítenem kell, egyelőre tartom a szeptemberi ütemtervet, de egy csepp előnyöm sincs, és jövő héten alig fogok szaladgálni, a piroti kiküldetésem korlátozó tényezőit nem fogom tudni kicselezni. Vagyis eléggé fel kell kötni a futónadrágot, illetve be kell kötni a futócipők fűzőjét ahhoz, hogy a szeptember a terv szerinti 260 km-rel vagy legalább nem sokkal kevesebbel záródjék.
2016. szeptember 10. (536. nap)
A vonaton ülök, utazom Budapestre, hogy holnap a lányommal, pár barátommal és még körülbelül 12 ezer emberrel együtt lefussam a WizzAir Félmarit. Elég küzdelmes volt a hét, de azért sikerült összehozni 40 km-t eddig, vagyis ha holnap is sikerül a 21, akkor nincs nagy vész. Utána viszont nem lehet pihengetni, mert szeptember 20-tól 25-ig kiküldetésben leszek, vagyis ott majdnem egy teljes hét ki fog esni, tehát az előtte és az utána lévő napokat is meg kell nyomni. Nagyon izgalmas ez az időszak, mert úgy érzem, hogy sok minden most fog eldőlni. Ez a felkészülés egyik legkritikusabb szakasza, most derül ki, hogy tudom-e hozni a havi 60 km-es növekedést. A havi 60 kilométer egy hétre lebontva kb. 15 km, vagyis két egymástól egy hónap távolságra lévő hét között ennyinek kell lennie, amiből adódik, hogy minden héten átlagosan 3-4 km-rel többet kell futnom, mint az előző héten. Ez bizony kihívás, legalábbis nekem most annak tűnik. A kérdés az, hogy mi kell e követelmény kielégítéséhez. Nyilván nem erő és akarat. Erre egy futótársam is figyelmeztetett a héten, hadd másoljam ide azt a pár sort, amelyet nekem küldött:
A lényeg, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni semmihez, mert bizony a görcsös ragaszkodás, Önmagunk terhekkel megpakolása nem visz előre, átveszi felettünk a hatalmat és elhomályosítja pont a lényeget az utat! Élvezd tehát az utazásod, amihez sok egészséget kívánok! A többi nem számít!
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a lét egészével való személyes kapcsolatom megerősítése a kulcstényező, mindennek abból kell kinőnie. Illetve majd meglátjuk, hogy mi fog kinőni belőle :-)!
A lényeg, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni semmihez, mert bizony a görcsös ragaszkodás, Önmagunk terhekkel megpakolása nem visz előre, átveszi felettünk a hatalmat és elhomályosítja pont a lényeget az utat! Élvezd tehát az utazásod, amihez sok egészséget kívánok! A többi nem számít!
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a lét egészével való személyes kapcsolatom megerősítése a kulcstényező, mindennek abból kell kinőnie. Illetve majd meglátjuk, hogy mi fog kinőni belőle :-)!
2016. szeptember 4. (530. nap)
Tegnap írtam egy levelet több olyan, embernek, akik tudnak a Leonidasz projektről, a levél tárgya az volt, hogy Helyzetjelentés.
Sziasztok!
Ez a blogbejegyzés (a tegnapi) elég jól összefoglalja, hogy hol tartok a Leonidasz projektben. Amint látható, nem fényes az összkép, de még nincs minden veszve. A nyári gödör ráébresztett arra, hogy ez tulajdonképpen nem is az én projektem, ez egy fejlődés rész, amelyet most én csinálok, mert éppen én tartok ott, ahol ahhoz tartani kell, de senki nem tudja megmondani, hogy ez az állapot meddig fog fennmaradni, és bármikor előfordulhat, hogy pont az elengedése lesz a következő feladat. Nehéz úgy futni heti 60-80, később majd lehet, hogy 100-120 kilométert is, hogy az ember közben tudja, ez az egész terv legalább több tucat módon fejre állhat egy pillanat alatt akár, de azt hiszem, hogy ez minden értelmes dologgal így van, és pont ez a szép bennük. Túlságosan szerteágazóak az élet ösvényei, mindig jöhet valamilyen nem várt fordulat, de emiatt nem szabad lemondani az útra kelések, az elindulások nagyszerű pillanatairól...
Párotokkal találkozni fogok a jövő hétvégén a WizzAir félmaratonon, Zsoltinak pedig már most nagyon szurkolok, hogy akkor majd tudjon úgy futni, mint a nyúl!
Hajrá Triász és hajrá pár meghívott, tiszteletbeli futótag! Még ha fizikálisan nem is mindenki fut sokat közületek...
Leonidasz
Sziasztok!
Ez a blogbejegyzés (a tegnapi) elég jól összefoglalja, hogy hol tartok a Leonidasz projektben. Amint látható, nem fényes az összkép, de még nincs minden veszve. A nyári gödör ráébresztett arra, hogy ez tulajdonképpen nem is az én projektem, ez egy fejlődés rész, amelyet most én csinálok, mert éppen én tartok ott, ahol ahhoz tartani kell, de senki nem tudja megmondani, hogy ez az állapot meddig fog fennmaradni, és bármikor előfordulhat, hogy pont az elengedése lesz a következő feladat. Nehéz úgy futni heti 60-80, később majd lehet, hogy 100-120 kilométert is, hogy az ember közben tudja, ez az egész terv legalább több tucat módon fejre állhat egy pillanat alatt akár, de azt hiszem, hogy ez minden értelmes dologgal így van, és pont ez a szép bennük. Túlságosan szerteágazóak az élet ösvényei, mindig jöhet valamilyen nem várt fordulat, de emiatt nem szabad lemondani az útra kelések, az elindulások nagyszerű pillanatairól...
Párotokkal találkozni fogok a jövő hétvégén a WizzAir félmaratonon, Zsoltinak pedig már most nagyon szurkolok, hogy akkor majd tudjon úgy futni, mint a nyúl!
Hajrá Triász és hajrá pár meghívott, tiszteletbeli futótag! Még ha fizikálisan nem is mindenki fut sokat közületek...
Leonidasz
2016. szeptember 3. (529. nap)
Röviden összefoglalom, hogy mit gondolok az augusztusi futásokról. Számokban nézve elég ellentmondásos a kép. A 16 futóalkalom az eddigi legjobb, azzal nincs is semmi baj, az össztáv majdnem elérte a májusit, de ez azért már nem annyira fényes, mert közben eltelt három hónap a felkészülésből, az meg egyenesen elkeserítő, hogy összesen egy sárga címkés, vagyis 20 km-t távot elérő futást sikerült összehoznom ebben a hónapban (májusban 6 ilyen futás volt). Ujjongani tehát nem kell, viszont nem lehetek nagyon szomorú sem, mert a nyári futógödörből, amelybe június végén kerültem, végül is kiküzdöttem magam, nem szállt el minden esélyem, és ami még fontosabb, sikerült mentálisan is előre lépnem, mert a futógödröt kiváltó belső okot is beazonosítottam valamennyire, és talán sikerült a bajt annyira orvosolnom, hogy most már nagyobb fennakadás nélkül tudom folytatni az edzéseket. Készítettem egy iránymutató tervet is, mely a Havi összesítő oldalon grafikonos formában megtekinthető. Eszerint januárig minden hónapban 60 km-rel kéne többet futni, mint az előző hónapban, és utána két hónapig nagyjából kétszer annyit, mint ahol most tartok. Ez elég kihívásos, de legalább nem teljesen vész a beláthatatlan távolba. A szeptembert és az októbert még heti négy futásosnak gondolom, de utána fel kell menni először ötre, később pedig valószínűleg hatra is. A hosszú futások a hétvégékre fognak esni, de a többi nap is egyre kevesebb lazsálásra lesz lehetőségem. A terv nem szigorú előírás, de nagyjából azért tartanom kell, mert ha nem futok kb. 3500 km-t a tél végéig, akkor nem lesz értelme nekivágni a Balaton körnek.
2016 augusztus 29. (524. nap)
Négy egymást követő nap összesen 57 km-t futottam, ami nem hangzik nagyon rosszul, hisz elég ritkán futok négy egymást követő nap, viszont ha azt nézem, hogy a Balatonnál ugyancsak négy egymást követő nap 196 km-t kell futni, akkor menten sírva fakadok. Pedig a ritmus most nem olyan rossz. Az elmúlt három hétben megvolt a heti négy, és a heti 60 km-ek is nagyjából. Ez azt jelenti, hogy már majdnem a felénél tartok annak, amire majd a felkészülés vége felé lesz szükség. Nem mondom, még mindig elég kihívásos, de már kezd kibontakozni a ködből. Viszont ez a négynapos össztáv több, mint szörnyű, illetve még a szörnyűnél is kevesebb. Lehet, hogy pár hét múlva megismétlem, hátha addigra történik egy nagy csoda, és többre leszek képes.
2016. augusztus 27. (522. nap)
Két egymást követő nap futottam három-három kört a szigeten, ráadásul a mai 3 perccel erősebb lett a tegnapinál, amin azért meglepődtem kicsit, mert előtte azt hittem, hogy a mai a tegnapi után biztos gyengébb lesz. A tegnapit egyébként félmarinak terveztem, csak kicsúsztam az időből, úgy értem pár fennakadás miatt csak fél nyolckor tudtam nekivágni a távnak, vagyis félmari esetén fél tíz körül értem volna vissza, viszont az Atlétikai Centrumot 10-kor bezárják, vagyis elég kapkodós lett volna a nyújtás, a zuhanyozás és az öltözés, illetve nem is igazán fért volna bele minden rendesen, a személyzettel meg végképp nem akartam bajszot akasztani, hiszen egyrészt nincs bajszom, másrészt pedig nagyon korrektek és segítőkészek, nem lett volna jó, ha miattam kellett volna cidrizniük kezükben a kulcsokkal.
Most tulajdonképpen a mennyiségi futáshoz való szoktatás zajlik, vagyis az, hogy simán tudjak futni hetente négyszer, összesen pedig legalább 60-70 kilométert. Ez nem annyira fizikai, mint inkább mentális és életvitelbeli kihívás. Megjegyzem a héten még csak három futásnál és jó 45 km-nél tartok a tegnapi és a mai futás ellenére is, vagyis holnap még kéne futni valamennyit. A 60 km-ről ezúttal lehet, hogy le kell mondanom, de a négy futásra - most úgy érzem - van elég ambícióm. Kicsit függ attól, hogy a holnap hogy fognak összeállni az egyéb dolgok, de a szándék a negyedik futásra azért nem elhanyagolható bennem.
Most tulajdonképpen a mennyiségi futáshoz való szoktatás zajlik, vagyis az, hogy simán tudjak futni hetente négyszer, összesen pedig legalább 60-70 kilométert. Ez nem annyira fizikai, mint inkább mentális és életvitelbeli kihívás. Megjegyzem a héten még csak három futásnál és jó 45 km-nél tartok a tegnapi és a mai futás ellenére is, vagyis holnap még kéne futni valamennyit. A 60 km-ről ezúttal lehet, hogy le kell mondanom, de a négy futásra - most úgy érzem - van elég ambícióm. Kicsit függ attól, hogy a holnap hogy fognak összeállni az egyéb dolgok, de a szándék a negyedik futásra azért nem elhanyagolható bennem.
2016. augusztus 21. (518. nap)
Futottam egy jót a Margitszigeten, igaz 20 km-nél megálltam, pedig félmari volt tervezve, de kellett egy kis kompromisszum, hiszen most a gyakori futások fontosabbak, mint a távok külön-külön. A 20 kilcsi azért érdekes, mert onnantól kezdve színezem a futásnap dátumát sárga hátterűvé a futónaplómban, és utoljára ilyen sárga hátterű futásra júniusban került sor, vagyis már nagyon aktuális volt egy újabb. Ezzel most meglett az az újabb, bár fontosabb, hogy most elég jó viszonyban vagyok a futással. Tudom, hogy mért, hogyan és meddig futok, és ez megnyugtat kicsit. Azért futok, mert a futás és a futáshoz kapcsolódó életvezetési követelmények kielégítése megvalósultabb, érettebb emberré tesz, javítja a látásomat és az emberi kvalitásaimat, melyek birtokában többet fogok tudni segíteni másoknak, úgy futok, hogy ezt mindig szem előtt tartom, és addig, amíg az első pontban leírt ok, helyzet fennáll. Elég egyszerű!
2016. augusztus 20. (517. nap)
Tegnap minden várakozásomat felülmúlóan jót futottam, egyébként már a bemelegítés közben éreztem, hogy jó lesz, és emiatt emeltem is a távon, az eredeti hét kört odaútban nyolcra módosítottam magamban. Végül eléggé örömfutás közeli élmény kerekedett belőle, a körök java részét laza, élvezhető mozgással teljesítettem, és volt benne pár teljesen hibátlan szakasz is. A mai pihenő után holnap egy félmarit szeretnék a szigeten. A lábam rendben van, de nem is azon múlik igazán, a szív és a fej fontosabb a futásnál, még akkor is, ha ez most egy kicsit furcsán hangzik :-)! Fej, szív, láb, azt hiszem ez a sorrend. Legalábbis a férfiaknál, mert el tudom képzelni, hogy a nőknél az első kettő helyet cserél...
2016. augusztus 18. (515. nap)
A múlt csütörtökkel kezdődő, és a tegnapi szerdával véget érő egy hét alatt ötször futottam, ami nagyon szép eredmény még akkor is, ha ezek a futások nem voltak éppen túl hosszúak. Biztos jele ez annak, hogy jövök ki a gödörből, és egyelőre a lelkiállapotom is jót jelez vissza. Nem tudom, hogy mi lesz a Leonidasz projekttel, de azt tudom, hogy amíg van esély a végcél teljesítésére, addig nem fogom feladni. Júliusban legalább 250, augusztusban legalább 300 km-t szerettem volna futni. Ehelyett júliusban lett 100 se, és augusztusban sem lesz több 200-nál, még ha minden jól megy a hónap hátralévő napjaiban, akkor sem, vagyis két hónap alatt összegyűjtöttem legalább 250 km-t hátrányt, viszont túl vagyok egy nagy holtponton, és azt hiszem, hogy nagyon sokat tanultam belőle. A saját bőrömön éltem át, hogy ez nem egy jópofa villantás, hanem annál sokkal-sokkal komolyabb dolog, egy vállalás, amelyet azért teszek, hogy a teljesítése közben kiderüljenek rólam dolgok, a gyengeségeim, és utána azon keresztül, amire majd az adódó nem túl szokványos és nem túl könnyű helyzetek fognak stimulálni, emberileg többé váljak, sőt végül hozzá tudjak tenni valamit a világ jobbá válásához is. Persze, ezt tudtam a gödör előtt is, de a gödör azért belém sulykolta, illetve érzékletesen szembesített vele. Boldog vagyok, várom a kihívásokat, amelyek ugyan aprók-cseprőek, de jut belőlük minden napra bőven. Várom és egyáltalán nem bánom a jövetelüket, igyekszem megbirkózni velük, igyekszem jól kijönni a velük való összecsapásból. Néha sikerül, néha nem, de ez így pont jó, pont így a jó! Figyelem az olimpiát is, nagyon megmozgatnak a szép sportsikerek, lehet, hogy nem mondja ki mindenki úgy, ahogy én, de tudom, hogy az olimpikonok küzdelme mögött is ugyanaz a törekvés munkál, mint az én futásom mögött, és elég sokszor be is érik. Nem csak az aranyérmekre gondolok, hanem minden erőfeszítésre, amely segít valakinek abban, hogy összekapottabb, küzdőbb, becsületesebb, tisztább ember legyen. Sokan mondják, hogy az olimpia már rég nem az eszméről szól, elvitte az üzlet és a show, de szerintem nem. Tessék megnézni Kozák Danuta és Szabó Gabriella arcát a versenyük és aztán az eredményhirdetés alatt. Az ő arcuk mindent elárul. Itt nem a pénz a lényeg, nem az viszi a prímet. Itt az ember a lényeg, és ezt ők is tudják nagyon jól, akár kimondják, akár nem...
2016. augusztus 14. (511. nap)
A futónak nem az általa megtett kilométerek számára kell figyelnie, hanem arra, hogy futás közben is létrejöjjön személyes találkozása a lét egészével. Ha ez a találkozás bekövetkezik, a kilométerei is össze fognak gyűlni, viszont ha nem, ha csak a fizikai távolságokat teszi meg, de személyes dimenziójában nem halad, ha a lét egészével való találkozásáról lemarad, akárhány kilométert is halmoz fel, összes erőfeszítése hiába valónak és értelmetlennek fog bizonyulni.
2016. augusztus 13. (510. nap)
Nem kilométereket kell gyűjtögetni, hanem ki kell találni azt, hogy hogyan kell futni az erdőben. Ki kell találni, hogy a futás hogyan válhat előremutatóvá, gyógyítóvá. Ki kell találni, hogy mit jelent az, hogy hordozom a világ összes baját, fájom a világ összes szenvedését, de ezt az egész kétségbe ejtő rettenetet mégsem tartom meg, hanem leteszem a lét egészének oltárára, hogy ott égjen el. Ki kell találni, hogy mi ez az áldozás, és ki kell találni, hogy milyen út vezet odáig. Ki kell találni, hogy ki vagyok, és ki kell találni, hogy hogyan tudok másoknak is segíteni. Segíteni abban, hogy ők is kitalálják a saját kibenlétüket.
2016. augusztus 11. (508. nap)
A szabadságom alatt eddig sokkal kevesebbet futottam, mint szerettem volna, de most mégis jobban megy a futás, mint az utóbbi időben bármikor. Óvatos vagyok, nem tudom, mi állt már be, és minek kell még ezután beállnia, de futottam 14 jó kilométert az erdőben igen nagy élvezettel, és ha a lendület kitart, akkor szeretnék futni az elkövetkezendő napokban is. A gödör tanulsága elég világos, és nyilván abszolút alapvető: a Leonidasz projekt egy gyönyörű vállalás, de ha egy picit is túlsúlyozom, és nem figyelek arra, hogy az összes többi dolgommal egyensúlyban maradjon, akkor jobb, ha már ma lemondok róla, mert akkor legalább nem megy el vele egy csomó idő teljesen feleslegesen. Mert az életem nem a Leonidasz projektről szól, hanem fordítva a Leonidasz projekt szól az életemről. Ez kis megkülönböztetés elég jól elmagyarázza a kettő közti helyes viszonyt.
2016. augusztus 4. (501. nap)
Régóta nem írtam, és nem is nagyon szaladgáltam, bár hétfő este azért sikerült összehoznom egy olyan futást, hogy attól magam is meglepődtem, mert 5 percen belüli ezrekkel futottam le két kört a Margitszigeten. Nem tudom, minek köszönhető ez a begyorsulás, amely már az eggyel korábbi futást is jellemezte, biztosan szerepet játszik benne az is, hogy mostanában ritkábban és rövidebbeket futok, de akkor sem értem egészen. A ritkább futás egyébként a térdproblémámnak tudható be, mely végül is nagyon elgondolkoztatott, sőt válságba is sodort. A július egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, sokkal kevesebbet futottam, és ez nagy kérdéseket vetett fel bennem a Leonidasz projekt jövőjét illetően is. Abban egész biztos lettem végül, hogy valamin változtatnom kell, mert az, amit eddig terveztem, látványosan megbukott. A képlet egyébként rém egyszerű, nem lehet csak futni, azt az ember szervezete nem viseli el, mást is kell tenni mellé. Nagyon egyszerű dolog lenne ez a felkészülés úgy, hogy szépen növelgetem a futómennyiségeket, aztán jól van, de sajnos ez a kifejlet nem létezik. Akadályok vannak az emberben, melyet le kell győznie, és ezek az akadályok nem pusztán fizikai természetűek, még akkor sem, ha megjelenésük alapján fizikainak gondolnánk elsőre. Hogy ez a mostani holtpont mire tanít, arról elsőre csak annyit írok, hogy a világgal való kapcsolatom természetével függ össze. Ami nagyon nehéz, az a személyes jelenlét elfogadása, az ember saját személyes jelenlétének az intenzív átélése egy nagyobb, mindent átfogó személyes létbe való bekapcsolódás által. Egy találkozásról beszélek, amely nem jöhet létre büszke, akaratos lelkületű személyek között, egy találkozásról, melynek alapvető feltétele az engedés és a bizalom. Bízom abban, hogy velem lényegében jó dolgok történnek, és még a most nem annyira jónak tűnők is a javamra válhatnak. Bízom abban, hogy egy tanulási folyamat résztvevője vagyok, sőt bízom abban, hogy velem születik meg a jövő, vagyis nem csak én tanulok, hanem a világ egésze is rajtam tanul meg fontos dolgokat, meg persze máson is, sőt mindenkin. Bízom abban, hogy az a tudatosság, amely e mögött a folyamat mögött van, mindent elvégezhet, és fontosabb, mint az én egyéni célkitűzéseim, meg a magam állította prioritások. A projektjeinket tehát le kell fokozni, nem válhatnak fontosabbá, mint maga a találkozás, hiszen egy eszköz nem válhat fontosabbá a céljánál. Ha értem ezt a hierarchiát, akkor az eszköz is rendelkezhet valamekkora jelentőséggel, mert nem arról van szó, hogy mindent kihajigáljunk automatikusan, hanem csak arról, hogy kevésbé fontos dolgok ne nőjenek a fontosabbak fölé, maradjon meg minden a maga természetes arányában. Ha így folytatom a Leonidasz projektet, akkor valóban építeni fog rajtam, és mindegy, hogy mi lesz a konkrét kimenetele. Ha nem így gondolkodom róla, hanem erőltetem csak azért, hogy utána tudjak villogni a teljesítményemmel, akkor nem érdemli meg, hogy bármi is legyen belőle.
2016. július 28. (494. nap)
Sokan követik el azt a hibát, hogy nagy terveket szőnek úgy, hogy közben napi eseményeikre nem fordítanak elegendő figyelmet. Én nem akarom ezt a hibát elkövetni. A Leonidasz projekt fontos, de nem válhat fontosabbá valódi szerepénél, és lehet, hogy ez a térdprobléma is csak erre akar figyelmeztetni. Mostanában van olyan érzésem, hogy hajlamos vagyok nagyon nekifeszülni bizonyos dolgoknak, miközben talán pont a ráfeszüléseim akadályoznak meg abban, hogy előbbre jussak. Nem kárhoztatom magam, mert azok a ráfeszülések nem voltak teljesen terméketlenek, sőt azt hiszem, hogy azok nélkül sok nagytakarítás elmaradt volna, de lehet, hogy lassan váltani kell. Most már tisztább a kégli, lehet, hogy mostantól elég lenne "csak" lakni benne, illetve elég lenne ritkábban takarítani.
Ha nem gyógyul meg a lábam, el fogok menni sportorvoshoz. Nem most a szabadságom ideje alatt, de utána nem sokkal. Lehetnek elhárítható fizikális okok, és azok megvizsgálásáról sem szabad lemondani...
Ezeket írtam le tegnap délelőtti tépelődésem során, aztán este megráztam magam, elmentem futni a szigetre, és olyan két kört futottam mint már rég, alig csúsztam ki az 5 perces ezrekből. Nahát, ilyenkor mondom, hogy összetett az emberi lélek, meg az emberi test is. Mert ez a futás egy picit se bántotta a térdem, sőt javított rajta, a ciszta ma reggelre teljesen elmúlt. Lesz valami, az biztos, csak még nem tudom, hogy mi...
Ha nem gyógyul meg a lábam, el fogok menni sportorvoshoz. Nem most a szabadságom ideje alatt, de utána nem sokkal. Lehetnek elhárítható fizikális okok, és azok megvizsgálásáról sem szabad lemondani...
Ezeket írtam le tegnap délelőtti tépelődésem során, aztán este megráztam magam, elmentem futni a szigetre, és olyan két kört futottam mint már rég, alig csúsztam ki az 5 perces ezrekből. Nahát, ilyenkor mondom, hogy összetett az emberi lélek, meg az emberi test is. Mert ez a futás egy picit se bántotta a térdem, sőt javított rajta, a ciszta ma reggelre teljesen elmúlt. Lesz valami, az biztos, csak még nem tudom, hogy mi...
2016. július 26. (492. nap)
Tegnap délután összepakoltam (kerékpáros táska, hátizsák), még a soha sem felvert, gyárilag összecsomagolt kis kis sátramat is eltettem (hogy a szállás véletlenül se okozzon semmi gondot), ma reggel pedig kerékpárostul felszálltam a vonatra, hogy szabadságom nagyobb részét Nyíregyházától távol töltsem. Van pár terv, de semmi se, illetve csak nagyon kevés fix, hagyni fogom, hogy a napok a maguk belső logikája szerint alakuljanak. Szeretnék sok emberrel találkozni, de szeretnék valamennyi időt egyedül is tölteni, és - nem utolsó sorban - szeretnék futni is, bár épp tegnap kellett sokadszor is rádöbbennem arra, hogy ez a projekt nem az enyém, hanem a Jóistené, és nekem legfeljebb annyi részem van benne, hogy meglegyen, ha az a szándéka szerint való. Merev volt a térdem, nem voltam biztos abban, hogy ma tudok futni, illetve úgy általában se voltam biztos magamban ezzel az egész futás témával kapcsolatban. Kezdettől fogva érzem, hogy ennek az egész felbuzdulásnak a lábam az achilles sarka, és ez egyelőre legalábbis teljesen bejön. Most már jobb, és valószínű, hogy este csak kilátogatok a szigeti futópályára, de a lábproblémák mégis figyelmeztetnek arra, hogy ez még egyáltalán nem egy lefutott kör, és arra is, hogy a projekteknél van sokkal fontosabb dolog is a világon, az éppen zajló pillanat bátor, odaszánásos átélése.
2016. július 25. (491. nap)
Három óvatos futás után megint van egy kis ciszta a térdhajlatomban. Az első két alkalom gyakorlatilag tünetmentes volt, de a harmadik után előjött ismét. Elég szenvedős időszak lesz egy így, ma kihagyom a futást, de holnap valószínűleg már nem fogom, aztán majd meglátjuk. Még mindig borotva élen táncol ez a projekt, ha nem sikerül rövid időn belül valamilyen áttörést elérni, akkor nem sok esélyem lesz, de egyelőre nem gondolok a visszavonulásra, amíg csak lehet, tartani fogom a tervem. Azt hiszem, ez a jó!
2016. július 23. (489. nap)
Tegnap elkezdődött a szabadságom, és újrakezdtem a futást is. A szabadságom ideje alatt minden nap szeretnék futni legalább 10 km-t, ha bírom, akkor néha annál többet is. A jobb térdem teljesen rendbe jött, jót tett neki a pihenő, amely kényszerűségből is előállt, hiszen az elmúlt 12 napba a futás akkor se fért volna bele az időkeretembe, ha semmi baja se lett volna a lábamnak. Laza három hetet látok előre, nincsenek nagy terveim, de nem akarok sok időt Nyíregyházán tölteni. Jórészt spontán módon szeretném szervezni a napjaimat, de közben nagy prioritása van annak a tudati-lelki áthangolódásnak is, amely szerencsére már elkezdődött, amelynek a fontossága szerencsére egyre világosabb előttem, és amely nélkül - úgy érzem - nem csak a Leonidasz projekt rekedne meg, hanem a hátralévő legalább 11 munkás évem is.
2016. július 17. (483. nap)
A Leonidasz projekt eddigi legkritikusabb pontjához ért. Utoljára egy hete futottam és még öt napig biztosan nem is fogok. Rengeteg dolgom volt, van és lesz a következő napokban, Görögországban dolgoztam három napon át, most pedig Budapestre megyek hasonló céllal. Az események alapból kizárták, és kizárják a futást péntekig, de nem ez az igazi baj, hanem az, hogy a lábam sincs tökéletesen rendben. A múlt heti három rövid futásból az első kettő még nem jelentett komoly problémát, de a harmadik után megint bedagadt a ciszta a térdhajlatomban, és azóta is megvan, múlik ugyan, de nem elég lassan. Már a múlt héten felmerült az orvoshoz menés gondolata, kértem és kaptam is időpontot tőle, viszont csak október 3-dikára, előbb nem tud fogadni a doki. Vagyis ez a megoldás egyelőre olyan, mintha nem is lenne, miközben váltig azt érzem, hogy nem is ez az igazi támadási pont. Ha valakinek merev a térde, akkor valami más is merev benne, és az lenne az igazi, ha az a másik merevsége is lelepleződne. Vagyis most nagyon komolyan, nagy elszánással kell tennem magamat oda, ahol a megvilágosodások be tudnak következni, mert ha ez nem sikerül, akkor annyi az egész Leonidaszkodásnak, legalábbis a futás részét el lehet felejteni, mert néhány hétnél hosszabb kihagyást ez a felkészülés biztos nem tud elviselni. Ha valamikor szurkolni kell nekem, akkor az most van, mert ahhoz képest, ami előtt most állok, még a bükki hegyimari is eltörpül. Egyébként mindig is éreztem, hogy a lábam a projekt gyenge pontja, és azt is, hogy a lábamért kell majd komolyan összeszedni magam. Nem tudom, hogy valaki érti-e ezt, remélem, hogy igen...
2016. július 12. (478. nap)
Szóval a vasárnapi futás már megviselte egy kicsit a lábam. Újra megtelt a ciszta a térdhajlatomban, ha felállok feszül. Nem veszélyes, de örülök, hogy most az athéni utam miatt pár napig nem merül fel a futás lehetősége, és így nem kell magamat gyötörnöm a futni vagy nem futni kérdéssel. Ez is egy nagy kihívás ebben a projektben, hogy az ember nem érezheti biztonságban magát egy percig se.
2016. július 10. (476. nap)
Ha nem tudsz valami vagy valaki nélkül jól élni, akkor azzal vagy vele sem tudsz jól élni. Ez a mondás Zoli barátomnál benne van a Top 10-ben. A jó élet feltételei bennünk magunkban vannak, nem a körülményeinkben...
Nagyon megrázó, nagyon felkavaró gondolat, de akkor is. Vegyük példának a futást! Ha valaki nem tud lemondani a futásról, amikor az élete azt kívánja tőle, akkor nem szabad, rabja annak sportolásnak, amelyet űz. A Leonidasz projekt legnagyobb kihívása pont az, hogy ne váljon ilyen rabsággá. Hogy a futás ne menekülés legyen más dolgok elől, hanem a kibontakozás eszköze, amíg ennek az eszköznek az alkalmazása helyénvaló, de utána lehessen tovább állni, mást csinálni majd. A vállalásainkhoz való jó viszonyt együtt jellemzi a céltudatos elköteleződés, és a ragaszkodásoktól való mentesség. E kettőt együtt elérni nehéz, de hát az ember élete nem is könnyű dolgokért van kitalálva, ilyen és hasonló ellentmondások leküzdése tulajdonképpen napi feladat. Például ugyanezt kell végigjárni az emberi kapcsolatainkban is. Úgy szeretni a másikat, hogy az ne rabság legyen számára, és a magunk számára se, de azért valódi szeretet legyen, ne csak valamilyen langyos, a kudarc lehetőségét is előrevetítő taktikázás. Szerelmesnek lenni, áldozni valakiért mindent, de ha nem jön be, azért méltósággal továbbmenni. Szerelmesnek lenni egészen, nem úgy, hogy valamit visszatartok magamnak biztonsági tartalékként, mert az kutyafüle, menekülés, ha így vagy szerelmes, akkor szégyelld magad. Nem, nem úgy! Hanem úgy, hogy felégetsz minden hidat magad mögött, aztán ha mégis kell, akkor majd valaki el fogja intézni, hogy épüljön új. Aki ezt nem érti, nem érti magát, nem érti a saját hajtóerőit, nem érti a vágyait, az indítékait, nem érti, hogy minek van itt földön.
Nagyon megrázó, nagyon felkavaró gondolat, de akkor is. Vegyük példának a futást! Ha valaki nem tud lemondani a futásról, amikor az élete azt kívánja tőle, akkor nem szabad, rabja annak sportolásnak, amelyet űz. A Leonidasz projekt legnagyobb kihívása pont az, hogy ne váljon ilyen rabsággá. Hogy a futás ne menekülés legyen más dolgok elől, hanem a kibontakozás eszköze, amíg ennek az eszköznek az alkalmazása helyénvaló, de utána lehessen tovább állni, mást csinálni majd. A vállalásainkhoz való jó viszonyt együtt jellemzi a céltudatos elköteleződés, és a ragaszkodásoktól való mentesség. E kettőt együtt elérni nehéz, de hát az ember élete nem is könnyű dolgokért van kitalálva, ilyen és hasonló ellentmondások leküzdése tulajdonképpen napi feladat. Például ugyanezt kell végigjárni az emberi kapcsolatainkban is. Úgy szeretni a másikat, hogy az ne rabság legyen számára, és a magunk számára se, de azért valódi szeretet legyen, ne csak valamilyen langyos, a kudarc lehetőségét is előrevetítő taktikázás. Szerelmesnek lenni, áldozni valakiért mindent, de ha nem jön be, azért méltósággal továbbmenni. Szerelmesnek lenni egészen, nem úgy, hogy valamit visszatartok magamnak biztonsági tartalékként, mert az kutyafüle, menekülés, ha így vagy szerelmes, akkor szégyelld magad. Nem, nem úgy! Hanem úgy, hogy felégetsz minden hidat magad mögött, aztán ha mégis kell, akkor majd valaki el fogja intézni, hogy épüljön új. Aki ezt nem érti, nem érti magát, nem érti a saját hajtóerőit, nem érti a vágyait, az indítékait, nem érti, hogy minek van itt földön.
2016. július 9. (475. nap)
Tegnap újra futottam, és nem lett tőle semmi bajom. Ez most megint nagyszerű érzés, sőt csodálatos! Átjutottam talán egy holtponton, amelynek a tanulságai kezdenek körvonalazódni. Ennek az egész projektnek talán az a legnagyobb kihívása, hogy hogyan ne menjen el eszetlen, agyatlan kilométer gyűjtögetésbe, hogyan maradjon meg jó ritmusú, az életem többi részével összhangban lévő, sőt az életem többi területét is fejlesztő kalandnak. Mert annak nyilván semmi értelme sincs, hogy se hallok, se látok, csak futok, ha a futás miatt az életem összes többi területe romba dől, akkor a futás nem ér semmit. A másik tanulság, hogy el kell menni orvoshoz és pszichológushoz is. Akkor is ha nincsen komoly baja a lábamnak, mert akkor is kellenek ilyen típusú interakciók. Meg még vannak egyéb tanulságok is, de azok kicsit lassabban fognak szavakba formálódni. Az odaadást, az odaszánást érzem a legfontosabbnak, hogy az ember teljes egészében és örömmel és bátran adja magát azoknak a dolgoknak, amelyek jönnek az életébe. Ez kikerülhetetlen, sőt talán a legalapvetőbb feltétel.
2016. július 6. (472. nap)
Gyógyul a lábam :-)! Nem tűnt el a ciszta, de ma először érezhetően kisebb, és közben a térdem feszülése is csökkent. Egyrészt érdeklődve várom a fejleményeket, másrészt tudom, hogy alapvető dolgokon kell változtatnom ahhoz, hogy folytatni tudjam a felkészülést. Nem lesz könnyű, de nem adom fel.
2016. július 5. (471. nap)
Három napja nem futottam, és nem is tudom, hogy mikor fogok legközelebb futni. Van egy sportorvos telefonszámom, pénteken lehet vele kapcsolatba kerülni, még van két és fél nap gondolkodni azon, hogy felhívjam-e vagy sem. Nyilván nem ésszerű kihagyni egy ilyen lehetőséget, illetve az első kínálkozó alkalmat mindenképpen ki kéne használni, de közben lehetetlen azt állítani, hogy ez a ciszta csak egy praktikus mellékkörülményről szól. A futások akkor kezdődhettek el, amikor a ciszta eltűnt, és úgy nézett ki tényleg, hogy minden rendben van. Futogattam, és nem is keveset, de most úgy tűnik, hogy valami mégse volt rendben. Nem a lábamban, mert az csak egy külső dolog. Bennem nem volt rendben valami, és az a rendetlenség átsugárzott a térdemre is. Ezt az összefüggést most elég világosan látom, és ezért nehéz rászánnom magamat arra, hogy orvos segítségét kérjem. Életem nagy projektjei mind olyanok voltak, hogy más elég keveset tudott hozzászagolni, nekem magamnak kellett kiküzdenem, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Ez a projekt sem tűnik másmilyennek, de azért egy kicsit elbizonytalanodtam. Talán most jött el az ideje, hogy egy pszichológust keressek fel. Van egy, akiben - azt hiszem - megbíznék, lehet, hogy elmegyek hozzá. Ha nem gyógyul meg a lábam pár napon belül... Mert azért az lenne a legjobb, ha meggyógyulna.
2016. július 2. (468. nap)
Több szempontból is holtpontra jutottam. A kisebb baj az, hogy nagyon meleg van, és rettenetesen sok folyadékot vesztek futás közben. Tegnap este például legalább 2,5 liter folyadékot ittam meg a 16 km-es táv teljesítését követően. Ehhez valahogy hozzá kell szokni, illetve muszáj lesz inni menet közben. A másik baj az, hogy kiújult a baker ciszta a jobb térdhajlatomban. A futást ugyan közvetlenül nem zavarja, de mindenképpen jelzés arra, hogy valami nincs rendben a jobb térdemben, és egyelőre nem múlik, illetve egy kicsit még növekszik is. Ha nem történik számottevő változás néhány napon belül, akkor szégyen szemre el fogok menni orvoshoz. Nem vagyok orvoshoz járó típus, és arra különösen is büszke voltam, hogy eddig megúsztam a térd orvoslást. Azt gondolom, hogy az ember, ha tudatosan él, rá tud jönni az ilyen tünetei valódi, belső okára, és maga is tud változtatni ott, ahol erre szükség van, most viszont lehet, hogy egy kicsit át fogom értékelni magamban ezt az álláspontot, mert ha nem muszáj, nem választanám a hosszú, illetve elhúzódó futószünetet töménytelen mennyiségű önmarcangolással, valahogy úgy érzem, hogy ehhez most nincs idegrendszerem, és egy kicsit életidegen is lenne. Ez most egy nagy dilemma bennem, a megoldásához külső segítséget is várok, remélem, hogy meg fog érkezni. A fizikális problémák kimutatásában, sőt a gyógyításában is lehet szerepe a modern orvostudománynak, igaz, a térd nem az a terület, ahol a legnagyobb sikereit szokta aratni, de attól még az én esetem lehet akár ellenpélda is. Vagy nem, és akkor marad a figyelem és a belső összeszedettség, mint gyógyír. Szóval majd kiderül, az embernek lehetnek elképzelései, azokat viszont az élet gyakran felülírja. Vannak gondolataim, de nem határozottak, és ha az élet nálam határozottabban fog állást foglalni, akkor majd ahhoz az állásfoglaláshoz fogok idomulni. Ha nem futnék, illetve nem lennének őrült terveim a futással, akkor nem lenne semmi baj, viszont vannak őrült terveim, és emiatt lettek a problémáim is, de ezért csak magamat "hibáztathatom". Én akartam, én csinálom, küzdök, azért vagyok Leonidasz, hogy ne adjam fel csip-csup nehézségek miatt azt, amit mindenekért vállaltam.
2016. június 27. (463. nap)
Holnap nem fogok futni, mert fontosabb dolgom lesz, és mielőtt bárki másra gondolna, kijelentem, hogy nem a munkámmal kapcsolatos az a dolog. Ha valaki érti, hogy milyen szerepet tölt be a futás az életemben (márpedig azok számára, akik a Leonidasz naplóját olvasgatják, ez már nem lehet teljesen idegen), akkor arra is ráérezhet, hogy amiről most beszélek, az tényleg rendkívüli jelentőséggel bír. Igen, rendkívüli jelentőséggel, de egy olyan rendkívüli jelentőséggel, mely a futással gyönyörűen megfér egy fedél alatt. Egyelőre hadd ne áruljak el többet :-)!
2016. június 26. (462. nap)
Egyelőre még nem jöttem rá, hogy hőségben hogyan lehet sokat futni. Sajnos 14 km után ma is meg kellett állnom, a 30 fok feletti levegőben nem futotta többre. Lehet, hogy a 16 kilcsi még ment volna, de az lett volna a maximum. Zoli szerint inni kell közben, nagyon valószínű, hogy igaza van. A következő futás keddre van betervezve, kérlek Benneteket, hogy addigra valamit találjatok ki az időjárással kapcsolatban :-)!
Más! A múltkor szóba került a Raise me up című szám, egy videót fel is tettem róla. Most felteszek egy másodikat, mely az 1992-es olimpián készült. A sérült futót az édesapja kísérte a pályán...
Más! A múltkor szóba került a Raise me up című szám, egy videót fel is tettem róla. Most felteszek egy másodikat, mely az 1992-es olimpián készült. A sérült futót az édesapja kísérte a pályán...
2016. június 25. (461. nap)
Hú, hát ez nagyon nehéz volt. Végül sikerült futnom 10 km-t délután 3-tól 4-ig a 35 fokos kánikulában, de beleizzadtam, illetve csöpögött rólam minden utána. Vannak még kérdések, az egyik közülük az, hogy mi lesz legközelebb, ha megint ilyen körülmények közt kell majd futnom. Megmondom őszintén, hogy egyelőre elképzelésem sincs róla. A vasárnapi futást minden esetre átterveztem estére. Jobb az óvatosság :-)!
2016. június 22. (458. nap)
A bükki futásnak köszönhető eufória elég sokáig tartott, de akármeddig nem lehet megélni belőle, jönniük kell ismét a dolgos hétköznapoknak. Múlt kedden Romániában már futottam 14 km-t, aztán három napig semmit, mert munka volt meg közlekedéssel kapcsolatos kaland (késve indult a repülő, majd vihar miatt nem tudott leszállni), szombaton viszont megint nyúlcipőt húztam, és teljesítettem 10 km-t, vasárnap egy félmaratont, ma, szerdán pedig 16 km-t sikerült összeszaladgálnom. Megmondom őszintén, hogy az utóbbi 20 km-nek volt tervezve, illetve tíz körnek, de nyolc után megálltam mégis. Nagyon meleg volt, a dehidratáltság ütött ki kicsit, mert egyébként nem ment rosszul, nem túl erős, de nyugodt, kiegyensúlyozott tempót diktáltam magamnak. Még van nyolc nap a hónapból, viszont a minimum 200 km-es össztávból is hiányzik még szűk 50 km. Ez nem tragikus, de többet már nem lehet lazsálni, meg viharban repülőzni se.
2016. június 20. (456. nap)
Valaki (hadd maradjon titok a neve) a bükki futásom örömére
megajándékozott egy dallal. Ez az ember talán még nincs egészen
tudatában annak az ismeretnek, amelyhez a tudásnál jóval mélyebb
szálakkal már eljutott, intuíció, ráérzés, rárezgés, nem tudom, hogy mi a
legjobb szó rá, valamelyik ezek közül, vagy mindezek különös keveréke.
Ez az ember, ha ésszel talán még nem is ért mindent abból, amit
csinálok, de a szíve dobbanásában, a lelke sóhajtásában már pontosan
ugyanott jár, ahol én a múlt szombaton futottam. Ennek az embernek én
nagyon sokat köszönhetek, nem csak ezt a dalt, sokkal-sokkal többet, de
ez a dal királyi helyen van a tőle kapott ajándékok sorában. Ha készült
volna videó a hegyi maratonról, és nekem kéne zenét adni hozzá, egészen
biztos, hogy ezt a számot választanám. Hallgatom a zenét, és becsukom a
szemem, és újraélem azokat a pillanatokat, a rajt izgalmát, az első kör
feszültségét, a második kör lendületét, a harmadik kör bizakodását, a
negyedik kör drámáját, az Ostoros negyedik megmászásának a gyötrelmét, a
célba érés eufóriáját, az egész versenyt, az egész ívet, mely a
legelejétől a legvégéig tartott, végigfutom újra az erdőt, a bokatörő
rétet, a frissítő pontokat, a terephullámokat, a célkapu előtti lankás
emelkedőt, lepereg előttem az egész film, és a filmben megjelennek az
arcok, a szemvillanások, a fél- és egész mosolyok, a bátorító gesztusok,
elhangzanak a bátorító, szurkoló szavak, lejátszódnak újra azok a
végtelenül emberi, nagyon apró pillanatok, amelyek az ilyen versenyek
sava-borsát adják, és amelyek nem is itt ezen a földön történnek meg,
hanem egész máshol, a verseny felfokozott érzékenységében, mert itt
anélkül most még nem tudnak megtörténni, de ha sokat futunk, akkor
egyszer majd jelentkezni fognak a mindennapokban is. Lepereg előttem a
film, és a végén képzeletben elterülök azon a réten, ahol kezdődött
és véget is ért a futásunk, ahol elengedtem valamit, és kaptam helyette mást, és felszakadt bennem egy könnyözön,
egy fájdalom patak, öröm, sírás, megkönnyebbülés, amelyet tényleg nem lehet más szavakkal leírni,
mint ennek a dalnak a visszatérő soraival, hogy: You raise me up to
more than I can be. (Te emelsz fel, képességeim határait meghaladod bennem.) Köszönöm!
When I am down and, oh, my soul, so weary;
When troubles come and my heart burdened be;
Then I am still and wait here in the silence,
Until you come and sit awhile with me.
When troubles come and my heart burdened be;
Then I am still and wait here in the silence,
Until you come and sit awhile with me.
You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
There is no life - no life without its hunger;
Each restless heart beats so imperfectly;
But when you come and I am filled with wonder,
Sometimes, I think I glimpse eternity.
Each restless heart beats so imperfectly;
But when you come and I am filled with wonder,
Sometimes, I think I glimpse eternity.
You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.
You raise me up to more than I can be.
2016. június 18. (454. nap)
Ezt kaptam Zolitól a bükki futásom emlékére:
Meggyőződésem, hogy minden férfi számára az igazi beteljesülés az, hogyha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd megfáradva, mégis diadalittasan elfekszik a csatamezőn. (Vince Lombardi)
Meggyőződésem, hogy minden férfi számára az igazi beteljesülés az, hogyha kemény küzdelem árán eléri kitűzött célját, majd megfáradva, mégis diadalittasan elfekszik a csatamezőn. (Vince Lombardi)
2016. június 13. (449. nap)
Megvan a hivatalos végeredmény: 5:23:41, amivel 28-dik lettem a 40 férfi induló közül (egyébként csak 35-en értek célba a szintidőn belül), de az eredménylista egyéb érdekességeket is mutat. Az utánam következő 12 ember közül eggyel valami történt, mert ő már az elején feladta, viszont a maradék 11-ből nyolcan előttem voltak az első kör után, sőt hatan még a második kör végén is. Az utánam befutott szlovák srác például 13 perccel erősebb első kört futott, mint én, viszont az utolsó körben én vertem meg őt egy negyed órával. Vagyis jó erőbeosztásom a mezőnynek ebben a hátsó felében, ahol ugyanez már nem volt mindenkiről elmondható, aranyat ért. Erre azért vagyok különösen is büszke, mert sem a távot, sem a pályát nem ismertem igazán előtte, vagyis nem volt evidens, hogy sikerülni fog jól bemérni azt, hogy mire vagyok képes, de végül mégsem törött bele a bicskám. Hú!
2016. június 12. (448. nap)
Egyet tisztázzunk rögtön az elején. A bükki verseny 10,6 km-es körökből áll, melyekből a szervezők megítélése szerint egyet, kettőt vagy négyet érdemes futni, vagyis hármat nem. Ez egy nagyon érdekes gondolat, mert ha lett volna három körös táv, én biztosan arra neveztem volna. Az teljesen megfelelt volna a felkészülésemnek, futogattam én az elmúlt két és fél hónapban elég sokat, de sík terepen nem mentem 26,5 km felé, hegyen pedig a harmadik tokaji futókirándulásunk volt a legtöbb a maga 23 km-es össztávjával, vagyis a 30 km körüli kihívás teljesen rendben lett volna, a maraton viszont soknak tűnt. Sokáig rágtam magam, hogy mi a fenét csináljak, melyik távra nevezzek, a félmarira vagy az egészre, bár könnyen lehet, hogy ez a rágcsálódás csak a az ilyenkor szokásos, majdnem hogy kötelező mentálhigiéniás program részeként jelentkezett, mert ha egész őszinte akarok lenni, a félmari tulajdonképpen szóba sem jöhetett. A kettő és négy között félúton a kettőt választani maga lett volna a totális kudarc, még mielőtt egyetlen futólépést megtettem volna a Bükkben, és ezt valahol a szívem mélyén már a töprengési fázis legelején is tudtam, csak sokáig még magamnak is féltem bevallani.
Lett tehát egy elég necces, kiélezett helyzet, amit valahogy meg kellett oldani. Igyekeztem azt csinálni, ami a nagy könyvekben meg van írva, az utolsó két hétben fokozatosan visszavettem a távokból, az utolsó három nap pedig négy-öt kilcsi laza átmozgatáson kívül csak pihenésből állt, legalábbis a fizikai erőkifejtés szintjén, illetve evésből, alvásból, ahogy kell. Teljesen megdöbbentő módon minden előírást sikerült betartani, még az utolsó éjszaka is nyugodtan telt, semmi idegesség nem zavarta meg a rákészülést, nem tudom, hogy mért nem, de nagyon örülök, hogy így alakult. Az odautazás fluid volt, az autóban folyamatos szövegelésemmel két futótársam terhére voltam ugyan, de szerencsére maradandó, illetve hosszan gyógyuló traumákat azért nem okoztam nekik ezzel. Másfél órával a rajt előtt, már a tett helyszínére értünk, ami nagyon jó dolog, ezt már tudom régről, a rajt előtti készülődés idejéből nem szabad egy percet se elspórolni. Az első meglepi akkor ért, amikor a rajtszámot vettük át. Én azt hittem, hogy százas nagyságrendű futó fog nevezni erre a versenyre, és valóban sokan jelentkeztek, de a maraton feliratú lap csak félig volt tele. Vagyis a többség az egy- és kétkörös távot célozta, a négykörösre nem volt túl nagy az érdeklődés. Némi megilletődöttséggel vettem át a piros színű elit rajtszámot, amelyre egyáltalán nem éreztem magam méltónak, én a kis botcsinálta maratoni futó, akinek nincs egyéb célja, mint a hat órás szintidőn belül célba érni a sok profi közt, miattam kell majd a versenybíróknak kint maradni a pályán fél ötig, szörnyű! Aztán jött Pintér Attila, akit nagyon csípek, mert vérprofi a szakmájában, nem tegnap hallottam őt először, a balatoni versenyeken is állandóan ő a főspeaker, na szóval ő meg azzal nyomult, hogy ez Magyarország legnehezebb maratoni pályája, és ha tényleg bejön a megjósolt felhőszakadás, akkor nekünk annyi, mert az egész Bükk sártengerré fog változni, és a túlélés is kérdésessé. Komolyan mondom, nagyon megnyugtatott, egyébként később igazat kellett adnom neki, ha tényleg bejött volna a felhőszakadás, akkor nekünk reszeltek volna. Az izgulósok kedvéért viszont már most elárulom, hogy a futó Jóisten kegyes volt hozzánk, általában ugyanis az az ábra, hogy a Bükkben akkor is zuhog az eső, amikor máshol nem, most viszont fordítva történt, a Bükkben csak pár szem eső harmatozott, miközben az ország sok más helyén az utcákon is csónakázni lehetett. Ne haragudjatok, de erre nem tudok mást mondani, mint hogy ez is a történet része.
Rajtszám rögzítés, átöltözés, kisebbik lányommal egy szívet tépő, gyors telefon (ő is futó, tudja, hogy mitől döglik a légy :-) néhány fénykép, pár szóváltás a környezetünkben hasonló módon foglalatoskodó sporttársakkal, bemelegítő kocogás (maraton előtt nem kell feltétlenül belehalni a bemelegítésbe), relaxációs és légzőgyakorlatok, majd a telefon kikapcsolása, az autó csomagtartójának lezárása, vagyis a külvilággal való kapcsolat szisztematikus felszámolása, egy utolsó bokortúra és irány a rajt! Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember nekivág egy olyan futásnak, amelyhez hasonlót sem csinált még soha. Ennek az egész bükki félmaratonnak ez volt az igazi bukéja, és a legnagyobb tapasztalat is ehhez a motívumhoz kötődik, ehhez a terra incognita érzéshez, mely annyira alapvető volt sok ember életében évszázadokon keresztül, és amelynek ma is annyira alapvetőnek kéne lennie, de nem, nem, nem akarjuk, elfelejtettük, nem értékeljük, csak a biztosat járjuk, mert azt hisszük, hogy már nincs felfedezni való, pedig dehogy nincs, hisz saját magunk jó része is ismeretlen terület még.
Visszaszámlálás következett, azt hiszem rajtpisztoly nem volt, de valahogy mégis elindultunk, én már az első lépések megtétele után tudtam, hogy hol van a helyem, lassan kezdtem, lemaradtam, menjenek előre a nagyok! Ennek az lett a következménye, hogy ötszáz méterrel a rajt után, ott, ahol az út ösvénnyé szűkült, és a futók szükségszerűen feltorlódtak, én is azok közé kerültem, akik perceket vesztegettek el, mire továbbhaladhattak, de nem baj, legalább kipihentem magam egy kicsit :-)! Utána viszont már nem volt megállás. A ráhangoló lejtő után megkezdődött az első ráhangoló emelkedő is, amelyet lassan, de azért futólépésben próbáltam leküzdeni. Ekkor még nagyon együtt volt a mezőny, szinte kerülgetnünk kellett egymást, mindenki ismerkedett a tereppel, és annak nehézségeivel. Az emelkedő után jött egy lejtő, majd egy rét, az azon átvezető utat szerintem csak a futók kedvéért kaszálták le egy kicsit, talán ez volt az egész kör legundokabb szakasza, a csúszós fű alatt lyukak bújtak meg, nagyon kellett vigyázni, hogy az ember ne törje ki a bokáját rögtön az elején. A rét közepétől ismét felfelé vezetett az út, majd pár kisebb hullám után az első frissítő pont kínálta magát. Elhatároztam, hogy az első kör végéig nem foglalkozom az órával, de annál a pontnál többen körülöttem elkezdték tárgyalni az idő előrehaladásával kapcsolatos észrevételeiket, így kiderült, hogy akkor már jó 40 perce futottunk. Ettől nem lettem nagyon boldog, mert úgy éreztem, hogy legfeljebb a kör felénél járhatunk, de hát az élet meg a futás fő mondanivalója sem mindig a kitörő lelkesedés, így aztán némi víz és nápolyi vételezése után folytattam utam. (Zoli tanácsára elhatároztam, hogy minden frissítő ponton fogok egy kicsit enni, az elsőnél kissé rutintalanul két szelet nápolyit vettem el, de egy is olyan nehezen csúszott le futás közben, hogy végül a második szeletet elszemeteltem az erdőben. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, de tanultam belőle, és a további körök során már nem voltam túl mohó, és nem pazaroltam a szükségtelenül összeharácsolt desszertet.) A frissítő pont után szerencsére nem jött nagy emelkedő, kicsit hullámoztunk megint, majd inkább lejtőssé vált az erdei út, mely nem is olyan sokára egy újabb frissítő ponthoz ért az Ostorosra vezető emelkedő aljánál, ahogy ezt Pintér Attila korábban el is magyarázta. Itt csak vizet mértek, de az is nagyon jól esett, viszont az már kevésbé, hogy kb. 500 méter után, derékszögben fordult az út a hegy felé, ami szó szerint azt jelenti, hogy nem csak az út horizontális vetülete tört meg, hanem a mi futótempónk is a vertikális irányú szögelhajlás következtében. 70 méter szintkülönbséget kellett legyőzni egy olyan emelkedőn, amelyen egyetlen futót se láttam futni. Itt még a legelszántabbak is gyaloglásra váltottak, az is éppen elég vádligyötrő volt, akárcsak a hegy túloldalán a lejtmenet, mely szintén tartalmazott brutális élményelemeket. Visszatérve a frissítő ponthoz, egyik futótársam megkérdezte az ott szolgálatot teljesítő egyetemistáktól, hogy mennyi van még hátra a körből. Azt mondták neki, hogy kb. másfél kilométer, amitől rettentő ideges lett, mert ugyanerre a kérdésre korábban már kétszer is ugyanezt a feleletet kapta másoktól. Próbáltam nyugtatni, de kis idő után felhagytam vele, végül is futni jöttem, nem lelki segélyszolgálatot nyújtani. Azon a ponton egyébként én egy kicsit megnyugodtam. Kb. 70 percnél járhatott az órám, vagyis ha a másfél kilométer stimmel, akkor az is stimmel, hogy 80 percen belül meglesz az első kör, ami annak fényében, hogy akkor még nem éreztem magam teljesen szétesve, egész jónak tűnt. Átgondoltam én ezt előtte többször. Ha a hat órát elosztom négy felé, akkor egy körre a matematika értelmében 90 perc jut. Azt gondoltam, hogy 90 percet felhasználni az első körre luxus, de azt is, hogy 80 percnél sokkal kevesebb alatt lefutni szintén totális baklövés lenne, mert az a végén biztosan megbosszulná magát. Vagyis akkor ott volt egy kis elégedettség bennem, hogy legalább az elejét jól csináltam.
A másfél kilométer stimmelt (lehet, hogy még annyi se volt), lefelé vezetett az erdei út, mely csakhamar egy betonozott útba csatlakozott. Kisebb emelkedő után elhaladtunk autós turisták egy békésen piknikező, főzögető, tollaslabdázó, kutyát pisiltető társasága mellett, akik ránk se hederítettek. A futók iránt tanúsított közönyük már az első körben is bosszantott, a következő körök során pedig egyre fokozódó mértékben dühített fel, hogy gyakorlatilag levegőnek néztek minket. Mintha a világ csak autókból, piknikezésből, főzögetésből, tollaslabdázásból és kutya pisiltetésből állna! Szerencsére azonban nem sok időm maradt a bosszankodásra, mert hamarosan feltűnt a rajtkapu, véget ért a kör, akkor már inkább arra fordítottam a figyelmemet, hogy tényleg nyolcvan percen belül vagyok, és tényleg egészben. A rajtnál lévő frissítő ponton meg volt hámozva a banán, ezért ott abból fogyasztottam egy kedves futóhölgy társaságában, akivel ha címet nem is, de sebtében eszmét cseréltünk arról, hogy ki hol tart a saját vállalásához képest. Ő nyert, mert ő akkor már féltávnál járt, én viszont még csak a negyedénél.
A többi kört nem írom le részletesen, elég az, hogy a második kör elején még nagyon virgonc voltam. A kör közepénél lévő frissítő pontig 35 perc alatt értem, ami arra utalt, hogy picit gyorsultam. Ettől a jó hírtől kicsit megijedtem, mert semmiképpen sem akartam elkapkodni az első felét, nyugodtan futottam tovább két hölgyet követve, akkor még volt társam folyamatosan, mert a félmarisok még velünk voltak. Az Ostoros második megmászása után még mindig volt egy kis időelőnyöm az első körhöz képest, aminek további visszafogottság lett a következménye, de a második kört végül mégis gyorsabban teljesítettem, mint az elsőt, ha nem is sokkal.
A harmadik körre kiürült az erdő, az egy vagy két kört vállalók kiálltak, a maradék kb. 40 versenyző pedig nagyon szétszóródott. Innentől kezdve alig volt futókontaktus, és folyamatosan fokozódott bennem az az érzés, hogy Te jó ég, itt vagyok az erdőben egy szál futócipőben, és még mindig nagyon sok van hátra, illetve tulajdonképpen most kezdődik a neheze! A harmadik kör első fele viszont nem sikerült sokkal rosszabbul, mint a második kör ugyanezen szakasza, szinte hajszálra ugyanannyi idő alatt értem a frissítő pontra, mint egy körrel korábban, és ez megint megerősített kicsit, mely megerősödés tulajdonképpen a kör végéig kitartott, illetve csak fokozódott, amikor tudatosult bennem, hogy az utolsó körre nagyjából két óra fog maradni a hatból. És így is lett, 4 óra futóidő előtt haladtam át harmadszor is a célkapun, amiből egyértelműen következett, hogy akármennyire is fáradt vagyok, a feladás legkisebb gondolata is hiába jelentkezne, hiszen 10,6 km-t két óra alatt élénkebb gyaloglással is lehet teljesíteni.
Így, ilyen időelőny birtokában tehát nagyon könnyű volt nekivágni a negyedik körnek, legalábbis lélektanilag, mert fizikailag addigra már nem voltam topon, és akkor még finoman fogalmaztam. Az utolsó kör nehéz volt, többször gyalogoltam bele, mint az előzőekbe, a frissítő pontokon is több időt töltöttem (például megmostam az arcomat), és összességében sokkal többet szenvedtem, mint a futás első háromnegyed részében, de ennek ellenére sem lassultam tragikusan sokat, kb 1:26 alatt abszolváltam ezt a szakaszt, és elképesztően jó érzéssel, emelkedőn felfelé is futva tettem meg az utolsó métereket a célig. Pintér Attila mondta a nevemet, gratulált, Zoli pedig rögtön a nyakamba borult...
Gyönyörű percek következtek, megdicsőülés, diadal érzet, büszkeség. Mindezek persze jórészt indokolatlanok, hiszen nem csináltam mást, mint amit kellett, de 42 km lefutása után az ember nem tud foglalkozni az elvekkel, meg az arányokkal, meg azzal, hogy a helyén kezelje magát, 42 km lefutása után az ember egyszerűen el van szállva, és ezt meg kell engedni neki, azt hiszem. Egy-két óráig érezze, hogy ő a király, aztán úgyis kigyógyul belőle gyorsan, már csak azért is, mert estére például a fáradtság térdre kényszeríti. Igen, egy ilyen célba érkezésben van egy jó adag eufória, és azt is ugyanúgy végig kell járni, mint az összes többi fázist, az is hozzá tartozik az eseményhez. (A botcsinálta maratoni futó érzés is elhalványult kicsit, mikor megtudtam, hogy utánam is értek még be többen, például a női verseny harmadik helyezettjét is megelőztem, na ez egy kicsit meglepett!)
Zoli ötlete volt ez a hegyimari, és sokáig nem értettem, hogy miért kell ez nekem, de aztán rájöttem, hogy gyönyörűen illeszkedik a Leonidasz projektbe. Mindenképpen szükségem volt arra, hogy egy olyan feladattal találjam szembe magam, amelyre nem tudok atom biztosan felkészülni. Volt ebben a versenyben rengeteg kockázat, szándékosan szétkürtöltem, hogy mire készülök, illetve úgy alakult, hogy sokan megtudták végül, tehát az esetleges kudarc is óriási publicitást nyert volna, viszont pont a szétkürtölésnek köszönhető, hogy nagyon sokan bátorítottak, biztattak előtte, és gratuláltak utána, vagyis az egész egy nagyon szép közösségi eseménnyé is vált. Hadd kezdjem a gyermekeimen, akik ilyen érzékenyen még soha, egyetlen futásomra se reagáltak, hadd írjam le Dávid keresztfiam nevét is, aki szintén nagyon megértő volt, és hadd folytassam Triáasz IC-s csapattársaimmal, akik egy emberként álltak mellém, nem csak Zoli, aki például felkészített kicsit a tokaji futásokkal, hanem Gábor és Zsolti is, mert mind a ketten felfogtak valamit abból, hogy miért történik ez, és mind a ketten inspirációt merítettek saját magukra vonatkozóan is a futásomból. De nem csak ők, hanem sokan mások is. Olyanok is, akikkel több fronton ütközésben állok, de akik most mégis átláttak a falakon, ez valamilyen értelemben még megkapóbb, mint a velem hasonlóbb személyiségű barátaim támogatása. A hazafelé vezető autóút felét telefonálgatással, üzengetéssel töltöttem, rengeteg embert érintett meg a nagy hír így vagy úgy. Volt ebben a versenyben kockázat, mert ha nem sikerül, nehéz lett volna felállni belőle. De sikerült, és valószínűleg azért, mert valaki tudta, hogy ennek sikerülnie kell! Ha bejön a felhőszakadás, képtelenség lett volna felmászni az Ostoros hegyre, akkor úgy, ahogy van, megbukott volna az egész. Persze, az élet akkor se állt volna meg, de most mégsem arról szólt a dal. Most arról szólt, hogy ez meglegyen, hogy utána ebből ki tudjon nőni más is. Hiszen akárhogy is nézem, a Leonidasz projektben jelenleg 800 km körül áll a számláló, viszont legalább 3500-ig el kell pörögnie. Vagyis van még teendő, holnaptól kezdek is majd gondolkodni a "Hogyan tovább?"-ról, de ma még pihenek egy kicsit. Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy velem volt! Nagyszerű volt, és részt vettetek benne Ti is!
Few words in English mostly to my Serbian friends! Well, on Saturday I had the big luck to run 42 kilometers in our mountain called Bükk on a forest marathon race. The race went on forest roads and the track was quite tricky with an overall uphill (elevation gain) of more than 1300 meters. In line with that my time was a moderate 5:24 which I still consider as a big success since my only goal was to finish within the official time limit of six hours. Running in the forest more and more alone while the competitor mates get more and more dispersed is big fun and a big challange at the same time. The last 10 kilometer session was very difficult, it required not just physical, but a lot of menthal effort, though the temptation to give up didn't really touch me. This race was part of my preparation for the next year individual running around the lake of Balaton, and I intentionally choose an event in which I had not been familiar at all. I wanted to test myself how I would react to something which is completly new for me. Now I can say that that my reaction was not so bad :-)! It means the story can go on!
Lett tehát egy elég necces, kiélezett helyzet, amit valahogy meg kellett oldani. Igyekeztem azt csinálni, ami a nagy könyvekben meg van írva, az utolsó két hétben fokozatosan visszavettem a távokból, az utolsó három nap pedig négy-öt kilcsi laza átmozgatáson kívül csak pihenésből állt, legalábbis a fizikai erőkifejtés szintjén, illetve evésből, alvásból, ahogy kell. Teljesen megdöbbentő módon minden előírást sikerült betartani, még az utolsó éjszaka is nyugodtan telt, semmi idegesség nem zavarta meg a rákészülést, nem tudom, hogy mért nem, de nagyon örülök, hogy így alakult. Az odautazás fluid volt, az autóban folyamatos szövegelésemmel két futótársam terhére voltam ugyan, de szerencsére maradandó, illetve hosszan gyógyuló traumákat azért nem okoztam nekik ezzel. Másfél órával a rajt előtt, már a tett helyszínére értünk, ami nagyon jó dolog, ezt már tudom régről, a rajt előtti készülődés idejéből nem szabad egy percet se elspórolni. Az első meglepi akkor ért, amikor a rajtszámot vettük át. Én azt hittem, hogy százas nagyságrendű futó fog nevezni erre a versenyre, és valóban sokan jelentkeztek, de a maraton feliratú lap csak félig volt tele. Vagyis a többség az egy- és kétkörös távot célozta, a négykörösre nem volt túl nagy az érdeklődés. Némi megilletődöttséggel vettem át a piros színű elit rajtszámot, amelyre egyáltalán nem éreztem magam méltónak, én a kis botcsinálta maratoni futó, akinek nincs egyéb célja, mint a hat órás szintidőn belül célba érni a sok profi közt, miattam kell majd a versenybíróknak kint maradni a pályán fél ötig, szörnyű! Aztán jött Pintér Attila, akit nagyon csípek, mert vérprofi a szakmájában, nem tegnap hallottam őt először, a balatoni versenyeken is állandóan ő a főspeaker, na szóval ő meg azzal nyomult, hogy ez Magyarország legnehezebb maratoni pályája, és ha tényleg bejön a megjósolt felhőszakadás, akkor nekünk annyi, mert az egész Bükk sártengerré fog változni, és a túlélés is kérdésessé. Komolyan mondom, nagyon megnyugtatott, egyébként később igazat kellett adnom neki, ha tényleg bejött volna a felhőszakadás, akkor nekünk reszeltek volna. Az izgulósok kedvéért viszont már most elárulom, hogy a futó Jóisten kegyes volt hozzánk, általában ugyanis az az ábra, hogy a Bükkben akkor is zuhog az eső, amikor máshol nem, most viszont fordítva történt, a Bükkben csak pár szem eső harmatozott, miközben az ország sok más helyén az utcákon is csónakázni lehetett. Ne haragudjatok, de erre nem tudok mást mondani, mint hogy ez is a történet része.
Rajtszám rögzítés, átöltözés, kisebbik lányommal egy szívet tépő, gyors telefon (ő is futó, tudja, hogy mitől döglik a légy :-) néhány fénykép, pár szóváltás a környezetünkben hasonló módon foglalatoskodó sporttársakkal, bemelegítő kocogás (maraton előtt nem kell feltétlenül belehalni a bemelegítésbe), relaxációs és légzőgyakorlatok, majd a telefon kikapcsolása, az autó csomagtartójának lezárása, vagyis a külvilággal való kapcsolat szisztematikus felszámolása, egy utolsó bokortúra és irány a rajt! Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember nekivág egy olyan futásnak, amelyhez hasonlót sem csinált még soha. Ennek az egész bükki félmaratonnak ez volt az igazi bukéja, és a legnagyobb tapasztalat is ehhez a motívumhoz kötődik, ehhez a terra incognita érzéshez, mely annyira alapvető volt sok ember életében évszázadokon keresztül, és amelynek ma is annyira alapvetőnek kéne lennie, de nem, nem, nem akarjuk, elfelejtettük, nem értékeljük, csak a biztosat járjuk, mert azt hisszük, hogy már nincs felfedezni való, pedig dehogy nincs, hisz saját magunk jó része is ismeretlen terület még.
Visszaszámlálás következett, azt hiszem rajtpisztoly nem volt, de valahogy mégis elindultunk, én már az első lépések megtétele után tudtam, hogy hol van a helyem, lassan kezdtem, lemaradtam, menjenek előre a nagyok! Ennek az lett a következménye, hogy ötszáz méterrel a rajt után, ott, ahol az út ösvénnyé szűkült, és a futók szükségszerűen feltorlódtak, én is azok közé kerültem, akik perceket vesztegettek el, mire továbbhaladhattak, de nem baj, legalább kipihentem magam egy kicsit :-)! Utána viszont már nem volt megállás. A ráhangoló lejtő után megkezdődött az első ráhangoló emelkedő is, amelyet lassan, de azért futólépésben próbáltam leküzdeni. Ekkor még nagyon együtt volt a mezőny, szinte kerülgetnünk kellett egymást, mindenki ismerkedett a tereppel, és annak nehézségeivel. Az emelkedő után jött egy lejtő, majd egy rét, az azon átvezető utat szerintem csak a futók kedvéért kaszálták le egy kicsit, talán ez volt az egész kör legundokabb szakasza, a csúszós fű alatt lyukak bújtak meg, nagyon kellett vigyázni, hogy az ember ne törje ki a bokáját rögtön az elején. A rét közepétől ismét felfelé vezetett az út, majd pár kisebb hullám után az első frissítő pont kínálta magát. Elhatároztam, hogy az első kör végéig nem foglalkozom az órával, de annál a pontnál többen körülöttem elkezdték tárgyalni az idő előrehaladásával kapcsolatos észrevételeiket, így kiderült, hogy akkor már jó 40 perce futottunk. Ettől nem lettem nagyon boldog, mert úgy éreztem, hogy legfeljebb a kör felénél járhatunk, de hát az élet meg a futás fő mondanivalója sem mindig a kitörő lelkesedés, így aztán némi víz és nápolyi vételezése után folytattam utam. (Zoli tanácsára elhatároztam, hogy minden frissítő ponton fogok egy kicsit enni, az elsőnél kissé rutintalanul két szelet nápolyit vettem el, de egy is olyan nehezen csúszott le futás közben, hogy végül a második szeletet elszemeteltem az erdőben. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, de tanultam belőle, és a további körök során már nem voltam túl mohó, és nem pazaroltam a szükségtelenül összeharácsolt desszertet.) A frissítő pont után szerencsére nem jött nagy emelkedő, kicsit hullámoztunk megint, majd inkább lejtőssé vált az erdei út, mely nem is olyan sokára egy újabb frissítő ponthoz ért az Ostorosra vezető emelkedő aljánál, ahogy ezt Pintér Attila korábban el is magyarázta. Itt csak vizet mértek, de az is nagyon jól esett, viszont az már kevésbé, hogy kb. 500 méter után, derékszögben fordult az út a hegy felé, ami szó szerint azt jelenti, hogy nem csak az út horizontális vetülete tört meg, hanem a mi futótempónk is a vertikális irányú szögelhajlás következtében. 70 méter szintkülönbséget kellett legyőzni egy olyan emelkedőn, amelyen egyetlen futót se láttam futni. Itt még a legelszántabbak is gyaloglásra váltottak, az is éppen elég vádligyötrő volt, akárcsak a hegy túloldalán a lejtmenet, mely szintén tartalmazott brutális élményelemeket. Visszatérve a frissítő ponthoz, egyik futótársam megkérdezte az ott szolgálatot teljesítő egyetemistáktól, hogy mennyi van még hátra a körből. Azt mondták neki, hogy kb. másfél kilométer, amitől rettentő ideges lett, mert ugyanerre a kérdésre korábban már kétszer is ugyanezt a feleletet kapta másoktól. Próbáltam nyugtatni, de kis idő után felhagytam vele, végül is futni jöttem, nem lelki segélyszolgálatot nyújtani. Azon a ponton egyébként én egy kicsit megnyugodtam. Kb. 70 percnél járhatott az órám, vagyis ha a másfél kilométer stimmel, akkor az is stimmel, hogy 80 percen belül meglesz az első kör, ami annak fényében, hogy akkor még nem éreztem magam teljesen szétesve, egész jónak tűnt. Átgondoltam én ezt előtte többször. Ha a hat órát elosztom négy felé, akkor egy körre a matematika értelmében 90 perc jut. Azt gondoltam, hogy 90 percet felhasználni az első körre luxus, de azt is, hogy 80 percnél sokkal kevesebb alatt lefutni szintén totális baklövés lenne, mert az a végén biztosan megbosszulná magát. Vagyis akkor ott volt egy kis elégedettség bennem, hogy legalább az elejét jól csináltam.
A másfél kilométer stimmelt (lehet, hogy még annyi se volt), lefelé vezetett az erdei út, mely csakhamar egy betonozott útba csatlakozott. Kisebb emelkedő után elhaladtunk autós turisták egy békésen piknikező, főzögető, tollaslabdázó, kutyát pisiltető társasága mellett, akik ránk se hederítettek. A futók iránt tanúsított közönyük már az első körben is bosszantott, a következő körök során pedig egyre fokozódó mértékben dühített fel, hogy gyakorlatilag levegőnek néztek minket. Mintha a világ csak autókból, piknikezésből, főzögetésből, tollaslabdázásból és kutya pisiltetésből állna! Szerencsére azonban nem sok időm maradt a bosszankodásra, mert hamarosan feltűnt a rajtkapu, véget ért a kör, akkor már inkább arra fordítottam a figyelmemet, hogy tényleg nyolcvan percen belül vagyok, és tényleg egészben. A rajtnál lévő frissítő ponton meg volt hámozva a banán, ezért ott abból fogyasztottam egy kedves futóhölgy társaságában, akivel ha címet nem is, de sebtében eszmét cseréltünk arról, hogy ki hol tart a saját vállalásához képest. Ő nyert, mert ő akkor már féltávnál járt, én viszont még csak a negyedénél.
A többi kört nem írom le részletesen, elég az, hogy a második kör elején még nagyon virgonc voltam. A kör közepénél lévő frissítő pontig 35 perc alatt értem, ami arra utalt, hogy picit gyorsultam. Ettől a jó hírtől kicsit megijedtem, mert semmiképpen sem akartam elkapkodni az első felét, nyugodtan futottam tovább két hölgyet követve, akkor még volt társam folyamatosan, mert a félmarisok még velünk voltak. Az Ostoros második megmászása után még mindig volt egy kis időelőnyöm az első körhöz képest, aminek további visszafogottság lett a következménye, de a második kört végül mégis gyorsabban teljesítettem, mint az elsőt, ha nem is sokkal.
A harmadik körre kiürült az erdő, az egy vagy két kört vállalók kiálltak, a maradék kb. 40 versenyző pedig nagyon szétszóródott. Innentől kezdve alig volt futókontaktus, és folyamatosan fokozódott bennem az az érzés, hogy Te jó ég, itt vagyok az erdőben egy szál futócipőben, és még mindig nagyon sok van hátra, illetve tulajdonképpen most kezdődik a neheze! A harmadik kör első fele viszont nem sikerült sokkal rosszabbul, mint a második kör ugyanezen szakasza, szinte hajszálra ugyanannyi idő alatt értem a frissítő pontra, mint egy körrel korábban, és ez megint megerősített kicsit, mely megerősödés tulajdonképpen a kör végéig kitartott, illetve csak fokozódott, amikor tudatosult bennem, hogy az utolsó körre nagyjából két óra fog maradni a hatból. És így is lett, 4 óra futóidő előtt haladtam át harmadszor is a célkapun, amiből egyértelműen következett, hogy akármennyire is fáradt vagyok, a feladás legkisebb gondolata is hiába jelentkezne, hiszen 10,6 km-t két óra alatt élénkebb gyaloglással is lehet teljesíteni.
Így, ilyen időelőny birtokában tehát nagyon könnyű volt nekivágni a negyedik körnek, legalábbis lélektanilag, mert fizikailag addigra már nem voltam topon, és akkor még finoman fogalmaztam. Az utolsó kör nehéz volt, többször gyalogoltam bele, mint az előzőekbe, a frissítő pontokon is több időt töltöttem (például megmostam az arcomat), és összességében sokkal többet szenvedtem, mint a futás első háromnegyed részében, de ennek ellenére sem lassultam tragikusan sokat, kb 1:26 alatt abszolváltam ezt a szakaszt, és elképesztően jó érzéssel, emelkedőn felfelé is futva tettem meg az utolsó métereket a célig. Pintér Attila mondta a nevemet, gratulált, Zoli pedig rögtön a nyakamba borult...
Gyönyörű percek következtek, megdicsőülés, diadal érzet, büszkeség. Mindezek persze jórészt indokolatlanok, hiszen nem csináltam mást, mint amit kellett, de 42 km lefutása után az ember nem tud foglalkozni az elvekkel, meg az arányokkal, meg azzal, hogy a helyén kezelje magát, 42 km lefutása után az ember egyszerűen el van szállva, és ezt meg kell engedni neki, azt hiszem. Egy-két óráig érezze, hogy ő a király, aztán úgyis kigyógyul belőle gyorsan, már csak azért is, mert estére például a fáradtság térdre kényszeríti. Igen, egy ilyen célba érkezésben van egy jó adag eufória, és azt is ugyanúgy végig kell járni, mint az összes többi fázist, az is hozzá tartozik az eseményhez. (A botcsinálta maratoni futó érzés is elhalványult kicsit, mikor megtudtam, hogy utánam is értek még be többen, például a női verseny harmadik helyezettjét is megelőztem, na ez egy kicsit meglepett!)
Zoli ötlete volt ez a hegyimari, és sokáig nem értettem, hogy miért kell ez nekem, de aztán rájöttem, hogy gyönyörűen illeszkedik a Leonidasz projektbe. Mindenképpen szükségem volt arra, hogy egy olyan feladattal találjam szembe magam, amelyre nem tudok atom biztosan felkészülni. Volt ebben a versenyben rengeteg kockázat, szándékosan szétkürtöltem, hogy mire készülök, illetve úgy alakult, hogy sokan megtudták végül, tehát az esetleges kudarc is óriási publicitást nyert volna, viszont pont a szétkürtölésnek köszönhető, hogy nagyon sokan bátorítottak, biztattak előtte, és gratuláltak utána, vagyis az egész egy nagyon szép közösségi eseménnyé is vált. Hadd kezdjem a gyermekeimen, akik ilyen érzékenyen még soha, egyetlen futásomra se reagáltak, hadd írjam le Dávid keresztfiam nevét is, aki szintén nagyon megértő volt, és hadd folytassam Triáasz IC-s csapattársaimmal, akik egy emberként álltak mellém, nem csak Zoli, aki például felkészített kicsit a tokaji futásokkal, hanem Gábor és Zsolti is, mert mind a ketten felfogtak valamit abból, hogy miért történik ez, és mind a ketten inspirációt merítettek saját magukra vonatkozóan is a futásomból. De nem csak ők, hanem sokan mások is. Olyanok is, akikkel több fronton ütközésben állok, de akik most mégis átláttak a falakon, ez valamilyen értelemben még megkapóbb, mint a velem hasonlóbb személyiségű barátaim támogatása. A hazafelé vezető autóút felét telefonálgatással, üzengetéssel töltöttem, rengeteg embert érintett meg a nagy hír így vagy úgy. Volt ebben a versenyben kockázat, mert ha nem sikerül, nehéz lett volna felállni belőle. De sikerült, és valószínűleg azért, mert valaki tudta, hogy ennek sikerülnie kell! Ha bejön a felhőszakadás, képtelenség lett volna felmászni az Ostoros hegyre, akkor úgy, ahogy van, megbukott volna az egész. Persze, az élet akkor se állt volna meg, de most mégsem arról szólt a dal. Most arról szólt, hogy ez meglegyen, hogy utána ebből ki tudjon nőni más is. Hiszen akárhogy is nézem, a Leonidasz projektben jelenleg 800 km körül áll a számláló, viszont legalább 3500-ig el kell pörögnie. Vagyis van még teendő, holnaptól kezdek is majd gondolkodni a "Hogyan tovább?"-ról, de ma még pihenek egy kicsit. Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy velem volt! Nagyszerű volt, és részt vettetek benne Ti is!
Few words in English mostly to my Serbian friends! Well, on Saturday I had the big luck to run 42 kilometers in our mountain called Bükk on a forest marathon race. The race went on forest roads and the track was quite tricky with an overall uphill (elevation gain) of more than 1300 meters. In line with that my time was a moderate 5:24 which I still consider as a big success since my only goal was to finish within the official time limit of six hours. Running in the forest more and more alone while the competitor mates get more and more dispersed is big fun and a big challange at the same time. The last 10 kilometer session was very difficult, it required not just physical, but a lot of menthal effort, though the temptation to give up didn't really touch me. This race was part of my preparation for the next year individual running around the lake of Balaton, and I intentionally choose an event in which I had not been familiar at all. I wanted to test myself how I would react to something which is completly new for me. Now I can say that that my reaction was not so bad :-)! It means the story can go on!
 |
| Előtte / Before |
 |
| Utána / After |
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)