Lett tehát egy elég necces, kiélezett helyzet, amit valahogy meg kellett oldani. Igyekeztem azt csinálni, ami a nagy könyvekben meg van írva, az utolsó két hétben fokozatosan visszavettem a távokból, az utolsó három nap pedig négy-öt kilcsi laza átmozgatáson kívül csak pihenésből állt, legalábbis a fizikai erőkifejtés szintjén, illetve evésből, alvásból, ahogy kell. Teljesen megdöbbentő módon minden előírást sikerült betartani, még az utolsó éjszaka is nyugodtan telt, semmi idegesség nem zavarta meg a rákészülést, nem tudom, hogy mért nem, de nagyon örülök, hogy így alakult. Az odautazás fluid volt, az autóban folyamatos szövegelésemmel két futótársam terhére voltam ugyan, de szerencsére maradandó, illetve hosszan gyógyuló traumákat azért nem okoztam nekik ezzel. Másfél órával a rajt előtt, már a tett helyszínére értünk, ami nagyon jó dolog, ezt már tudom régről, a rajt előtti készülődés idejéből nem szabad egy percet se elspórolni. Az első meglepi akkor ért, amikor a rajtszámot vettük át. Én azt hittem, hogy százas nagyságrendű futó fog nevezni erre a versenyre, és valóban sokan jelentkeztek, de a maraton feliratú lap csak félig volt tele. Vagyis a többség az egy- és kétkörös távot célozta, a négykörösre nem volt túl nagy az érdeklődés. Némi megilletődöttséggel vettem át a piros színű elit rajtszámot, amelyre egyáltalán nem éreztem magam méltónak, én a kis botcsinálta maratoni futó, akinek nincs egyéb célja, mint a hat órás szintidőn belül célba érni a sok profi közt, miattam kell majd a versenybíróknak kint maradni a pályán fél ötig, szörnyű! Aztán jött Pintér Attila, akit nagyon csípek, mert vérprofi a szakmájában, nem tegnap hallottam őt először, a balatoni versenyeken is állandóan ő a főspeaker, na szóval ő meg azzal nyomult, hogy ez Magyarország legnehezebb maratoni pályája, és ha tényleg bejön a megjósolt felhőszakadás, akkor nekünk annyi, mert az egész Bükk sártengerré fog változni, és a túlélés is kérdésessé. Komolyan mondom, nagyon megnyugtatott, egyébként később igazat kellett adnom neki, ha tényleg bejött volna a felhőszakadás, akkor nekünk reszeltek volna. Az izgulósok kedvéért viszont már most elárulom, hogy a futó Jóisten kegyes volt hozzánk, általában ugyanis az az ábra, hogy a Bükkben akkor is zuhog az eső, amikor máshol nem, most viszont fordítva történt, a Bükkben csak pár szem eső harmatozott, miközben az ország sok más helyén az utcákon is csónakázni lehetett. Ne haragudjatok, de erre nem tudok mást mondani, mint hogy ez is a történet része.
Rajtszám rögzítés, átöltözés, kisebbik lányommal egy szívet tépő, gyors telefon (ő is futó, tudja, hogy mitől döglik a légy :-) néhány fénykép, pár szóváltás a környezetünkben hasonló módon foglalatoskodó sporttársakkal, bemelegítő kocogás (maraton előtt nem kell feltétlenül belehalni a bemelegítésbe), relaxációs és légzőgyakorlatok, majd a telefon kikapcsolása, az autó csomagtartójának lezárása, vagyis a külvilággal való kapcsolat szisztematikus felszámolása, egy utolsó bokortúra és irány a rajt! Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember nekivág egy olyan futásnak, amelyhez hasonlót sem csinált még soha. Ennek az egész bükki félmaratonnak ez volt az igazi bukéja, és a legnagyobb tapasztalat is ehhez a motívumhoz kötődik, ehhez a terra incognita érzéshez, mely annyira alapvető volt sok ember életében évszázadokon keresztül, és amelynek ma is annyira alapvetőnek kéne lennie, de nem, nem, nem akarjuk, elfelejtettük, nem értékeljük, csak a biztosat járjuk, mert azt hisszük, hogy már nincs felfedezni való, pedig dehogy nincs, hisz saját magunk jó része is ismeretlen terület még.
Visszaszámlálás következett, azt hiszem rajtpisztoly nem volt, de valahogy mégis elindultunk, én már az első lépések megtétele után tudtam, hogy hol van a helyem, lassan kezdtem, lemaradtam, menjenek előre a nagyok! Ennek az lett a következménye, hogy ötszáz méterrel a rajt után, ott, ahol az út ösvénnyé szűkült, és a futók szükségszerűen feltorlódtak, én is azok közé kerültem, akik perceket vesztegettek el, mire továbbhaladhattak, de nem baj, legalább kipihentem magam egy kicsit :-)! Utána viszont már nem volt megállás. A ráhangoló lejtő után megkezdődött az első ráhangoló emelkedő is, amelyet lassan, de azért futólépésben próbáltam leküzdeni. Ekkor még nagyon együtt volt a mezőny, szinte kerülgetnünk kellett egymást, mindenki ismerkedett a tereppel, és annak nehézségeivel. Az emelkedő után jött egy lejtő, majd egy rét, az azon átvezető utat szerintem csak a futók kedvéért kaszálták le egy kicsit, talán ez volt az egész kör legundokabb szakasza, a csúszós fű alatt lyukak bújtak meg, nagyon kellett vigyázni, hogy az ember ne törje ki a bokáját rögtön az elején. A rét közepétől ismét felfelé vezetett az út, majd pár kisebb hullám után az első frissítő pont kínálta magát. Elhatároztam, hogy az első kör végéig nem foglalkozom az órával, de annál a pontnál többen körülöttem elkezdték tárgyalni az idő előrehaladásával kapcsolatos észrevételeiket, így kiderült, hogy akkor már jó 40 perce futottunk. Ettől nem lettem nagyon boldog, mert úgy éreztem, hogy legfeljebb a kör felénél járhatunk, de hát az élet meg a futás fő mondanivalója sem mindig a kitörő lelkesedés, így aztán némi víz és nápolyi vételezése után folytattam utam. (Zoli tanácsára elhatároztam, hogy minden frissítő ponton fogok egy kicsit enni, az elsőnél kissé rutintalanul két szelet nápolyit vettem el, de egy is olyan nehezen csúszott le futás közben, hogy végül a második szeletet elszemeteltem az erdőben. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, de tanultam belőle, és a további körök során már nem voltam túl mohó, és nem pazaroltam a szükségtelenül összeharácsolt desszertet.) A frissítő pont után szerencsére nem jött nagy emelkedő, kicsit hullámoztunk megint, majd inkább lejtőssé vált az erdei út, mely nem is olyan sokára egy újabb frissítő ponthoz ért az Ostorosra vezető emelkedő aljánál, ahogy ezt Pintér Attila korábban el is magyarázta. Itt csak vizet mértek, de az is nagyon jól esett, viszont az már kevésbé, hogy kb. 500 méter után, derékszögben fordult az út a hegy felé, ami szó szerint azt jelenti, hogy nem csak az út horizontális vetülete tört meg, hanem a mi futótempónk is a vertikális irányú szögelhajlás következtében. 70 méter szintkülönbséget kellett legyőzni egy olyan emelkedőn, amelyen egyetlen futót se láttam futni. Itt még a legelszántabbak is gyaloglásra váltottak, az is éppen elég vádligyötrő volt, akárcsak a hegy túloldalán a lejtmenet, mely szintén tartalmazott brutális élményelemeket. Visszatérve a frissítő ponthoz, egyik futótársam megkérdezte az ott szolgálatot teljesítő egyetemistáktól, hogy mennyi van még hátra a körből. Azt mondták neki, hogy kb. másfél kilométer, amitől rettentő ideges lett, mert ugyanerre a kérdésre korábban már kétszer is ugyanezt a feleletet kapta másoktól. Próbáltam nyugtatni, de kis idő után felhagytam vele, végül is futni jöttem, nem lelki segélyszolgálatot nyújtani. Azon a ponton egyébként én egy kicsit megnyugodtam. Kb. 70 percnél járhatott az órám, vagyis ha a másfél kilométer stimmel, akkor az is stimmel, hogy 80 percen belül meglesz az első kör, ami annak fényében, hogy akkor még nem éreztem magam teljesen szétesve, egész jónak tűnt. Átgondoltam én ezt előtte többször. Ha a hat órát elosztom négy felé, akkor egy körre a matematika értelmében 90 perc jut. Azt gondoltam, hogy 90 percet felhasználni az első körre luxus, de azt is, hogy 80 percnél sokkal kevesebb alatt lefutni szintén totális baklövés lenne, mert az a végén biztosan megbosszulná magát. Vagyis akkor ott volt egy kis elégedettség bennem, hogy legalább az elejét jól csináltam.
A másfél kilométer stimmelt (lehet, hogy még annyi se volt), lefelé vezetett az erdei út, mely csakhamar egy betonozott útba csatlakozott. Kisebb emelkedő után elhaladtunk autós turisták egy békésen piknikező, főzögető, tollaslabdázó, kutyát pisiltető társasága mellett, akik ránk se hederítettek. A futók iránt tanúsított közönyük már az első körben is bosszantott, a következő körök során pedig egyre fokozódó mértékben dühített fel, hogy gyakorlatilag levegőnek néztek minket. Mintha a világ csak autókból, piknikezésből, főzögetésből, tollaslabdázásból és kutya pisiltetésből állna! Szerencsére azonban nem sok időm maradt a bosszankodásra, mert hamarosan feltűnt a rajtkapu, véget ért a kör, akkor már inkább arra fordítottam a figyelmemet, hogy tényleg nyolcvan percen belül vagyok, és tényleg egészben. A rajtnál lévő frissítő ponton meg volt hámozva a banán, ezért ott abból fogyasztottam egy kedves futóhölgy társaságában, akivel ha címet nem is, de sebtében eszmét cseréltünk arról, hogy ki hol tart a saját vállalásához képest. Ő nyert, mert ő akkor már féltávnál járt, én viszont még csak a negyedénél.
A többi kört nem írom le részletesen, elég az, hogy a második kör elején még nagyon virgonc voltam. A kör közepénél lévő frissítő pontig 35 perc alatt értem, ami arra utalt, hogy picit gyorsultam. Ettől a jó hírtől kicsit megijedtem, mert semmiképpen sem akartam elkapkodni az első felét, nyugodtan futottam tovább két hölgyet követve, akkor még volt társam folyamatosan, mert a félmarisok még velünk voltak. Az Ostoros második megmászása után még mindig volt egy kis időelőnyöm az első körhöz képest, aminek további visszafogottság lett a következménye, de a második kört végül mégis gyorsabban teljesítettem, mint az elsőt, ha nem is sokkal.
A harmadik körre kiürült az erdő, az egy vagy két kört vállalók kiálltak, a maradék kb. 40 versenyző pedig nagyon szétszóródott. Innentől kezdve alig volt futókontaktus, és folyamatosan fokozódott bennem az az érzés, hogy Te jó ég, itt vagyok az erdőben egy szál futócipőben, és még mindig nagyon sok van hátra, illetve tulajdonképpen most kezdődik a neheze! A harmadik kör első fele viszont nem sikerült sokkal rosszabbul, mint a második kör ugyanezen szakasza, szinte hajszálra ugyanannyi idő alatt értem a frissítő pontra, mint egy körrel korábban, és ez megint megerősített kicsit, mely megerősödés tulajdonképpen a kör végéig kitartott, illetve csak fokozódott, amikor tudatosult bennem, hogy az utolsó körre nagyjából két óra fog maradni a hatból. És így is lett, 4 óra futóidő előtt haladtam át harmadszor is a célkapun, amiből egyértelműen következett, hogy akármennyire is fáradt vagyok, a feladás legkisebb gondolata is hiába jelentkezne, hiszen 10,6 km-t két óra alatt élénkebb gyaloglással is lehet teljesíteni.
Így, ilyen időelőny birtokában tehát nagyon könnyű volt nekivágni a negyedik körnek, legalábbis lélektanilag, mert fizikailag addigra már nem voltam topon, és akkor még finoman fogalmaztam. Az utolsó kör nehéz volt, többször gyalogoltam bele, mint az előzőekbe, a frissítő pontokon is több időt töltöttem (például megmostam az arcomat), és összességében sokkal többet szenvedtem, mint a futás első háromnegyed részében, de ennek ellenére sem lassultam tragikusan sokat, kb 1:26 alatt abszolváltam ezt a szakaszt, és elképesztően jó érzéssel, emelkedőn felfelé is futva tettem meg az utolsó métereket a célig. Pintér Attila mondta a nevemet, gratulált, Zoli pedig rögtön a nyakamba borult...
Gyönyörű percek következtek, megdicsőülés, diadal érzet, büszkeség. Mindezek persze jórészt indokolatlanok, hiszen nem csináltam mást, mint amit kellett, de 42 km lefutása után az ember nem tud foglalkozni az elvekkel, meg az arányokkal, meg azzal, hogy a helyén kezelje magát, 42 km lefutása után az ember egyszerűen el van szállva, és ezt meg kell engedni neki, azt hiszem. Egy-két óráig érezze, hogy ő a király, aztán úgyis kigyógyul belőle gyorsan, már csak azért is, mert estére például a fáradtság térdre kényszeríti. Igen, egy ilyen célba érkezésben van egy jó adag eufória, és azt is ugyanúgy végig kell járni, mint az összes többi fázist, az is hozzá tartozik az eseményhez. (A botcsinálta maratoni futó érzés is elhalványult kicsit, mikor megtudtam, hogy utánam is értek még be többen, például a női verseny harmadik helyezettjét is megelőztem, na ez egy kicsit meglepett!)
Zoli ötlete volt ez a hegyimari, és sokáig nem értettem, hogy miért kell ez nekem, de aztán rájöttem, hogy gyönyörűen illeszkedik a Leonidasz projektbe. Mindenképpen szükségem volt arra, hogy egy olyan feladattal találjam szembe magam, amelyre nem tudok atom biztosan felkészülni. Volt ebben a versenyben rengeteg kockázat, szándékosan szétkürtöltem, hogy mire készülök, illetve úgy alakult, hogy sokan megtudták végül, tehát az esetleges kudarc is óriási publicitást nyert volna, viszont pont a szétkürtölésnek köszönhető, hogy nagyon sokan bátorítottak, biztattak előtte, és gratuláltak utána, vagyis az egész egy nagyon szép közösségi eseménnyé is vált. Hadd kezdjem a gyermekeimen, akik ilyen érzékenyen még soha, egyetlen futásomra se reagáltak, hadd írjam le Dávid keresztfiam nevét is, aki szintén nagyon megértő volt, és hadd folytassam Triáasz IC-s csapattársaimmal, akik egy emberként álltak mellém, nem csak Zoli, aki például felkészített kicsit a tokaji futásokkal, hanem Gábor és Zsolti is, mert mind a ketten felfogtak valamit abból, hogy miért történik ez, és mind a ketten inspirációt merítettek saját magukra vonatkozóan is a futásomból. De nem csak ők, hanem sokan mások is. Olyanok is, akikkel több fronton ütközésben állok, de akik most mégis átláttak a falakon, ez valamilyen értelemben még megkapóbb, mint a velem hasonlóbb személyiségű barátaim támogatása. A hazafelé vezető autóút felét telefonálgatással, üzengetéssel töltöttem, rengeteg embert érintett meg a nagy hír így vagy úgy. Volt ebben a versenyben kockázat, mert ha nem sikerül, nehéz lett volna felállni belőle. De sikerült, és valószínűleg azért, mert valaki tudta, hogy ennek sikerülnie kell! Ha bejön a felhőszakadás, képtelenség lett volna felmászni az Ostoros hegyre, akkor úgy, ahogy van, megbukott volna az egész. Persze, az élet akkor se állt volna meg, de most mégsem arról szólt a dal. Most arról szólt, hogy ez meglegyen, hogy utána ebből ki tudjon nőni más is. Hiszen akárhogy is nézem, a Leonidasz projektben jelenleg 800 km körül áll a számláló, viszont legalább 3500-ig el kell pörögnie. Vagyis van még teendő, holnaptól kezdek is majd gondolkodni a "Hogyan tovább?"-ról, de ma még pihenek egy kicsit. Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy velem volt! Nagyszerű volt, és részt vettetek benne Ti is!
Few words in English mostly to my Serbian friends! Well, on Saturday I had the big luck to run 42 kilometers in our mountain called Bükk on a forest marathon race. The race went on forest roads and the track was quite tricky with an overall uphill (elevation gain) of more than 1300 meters. In line with that my time was a moderate 5:24 which I still consider as a big success since my only goal was to finish within the official time limit of six hours. Running in the forest more and more alone while the competitor mates get more and more dispersed is big fun and a big challange at the same time. The last 10 kilometer session was very difficult, it required not just physical, but a lot of menthal effort, though the temptation to give up didn't really touch me. This race was part of my preparation for the next year individual running around the lake of Balaton, and I intentionally choose an event in which I had not been familiar at all. I wanted to test myself how I would react to something which is completly new for me. Now I can say that that my reaction was not so bad :-)! It means the story can go on!
 |
| Előtte / Before |
 |
| Utána / After |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése