2016. június 20. (456. nap)

Valaki (hadd maradjon titok a neve) a bükki futásom örömére megajándékozott egy dallal. Ez az ember talán még nincs egészen tudatában annak az ismeretnek, amelyhez a tudásnál jóval mélyebb szálakkal már eljutott, intuíció, ráérzés, rárezgés, nem tudom, hogy mi a legjobb szó rá, valamelyik ezek közül, vagy mindezek különös keveréke. Ez az ember, ha ésszel talán még nem is ért mindent abból, amit csinálok, de a szíve dobbanásában, a lelke sóhajtásában már pontosan ugyanott jár, ahol én a múlt szombaton futottam. Ennek az embernek én nagyon sokat köszönhetek, nem csak ezt a dalt, sokkal-sokkal többet, de ez a dal királyi helyen van a tőle kapott ajándékok sorában. Ha készült volna videó a hegyi maratonról, és nekem kéne zenét adni hozzá, egészen biztos, hogy ezt a számot választanám. Hallgatom a zenét, és becsukom a szemem, és újraélem azokat a pillanatokat, a rajt izgalmát, az első kör feszültségét, a második kör lendületét, a harmadik kör bizakodását, a negyedik kör drámáját, az Ostoros negyedik megmászásának a gyötrelmét, a célba érés eufóriáját, az egész versenyt, az egész ívet, mely a legelejétől a legvégéig tartott, végigfutom újra az erdőt, a bokatörő rétet, a frissítő pontokat, a terephullámokat, a célkapu előtti lankás emelkedőt, lepereg előttem az egész film, és a filmben megjelennek az arcok, a szemvillanások, a fél- és egész mosolyok, a bátorító gesztusok, elhangzanak a bátorító, szurkoló szavak, lejátszódnak újra azok a végtelenül emberi, nagyon apró pillanatok, amelyek az ilyen versenyek sava-borsát adják, és amelyek nem is itt ezen a földön történnek meg, hanem egész máshol, a verseny felfokozott érzékenységében, mert itt anélkül most még nem tudnak megtörténni, de ha sokat futunk, akkor egyszer majd jelentkezni fognak a mindennapokban is. Lepereg előttem a film, és a végén képzeletben elterülök azon a réten, ahol kezdődött és véget is ért a futásunk, ahol elengedtem valamit, és kaptam helyette mást, és felszakadt bennem egy könnyözön, egy fájdalom patak, öröm, sírás, megkönnyebbülés, amelyet tényleg nem lehet más szavakkal leírni, mint ennek a dalnak a visszatérő soraival, hogy: You raise me up to more than I can be. (Te emelsz fel, képességeim határait meghaladod bennem.) Köszönöm!

When I am down and, oh, my soul, so weary;
When troubles come and my heart burdened be;
Then I am still and wait here in the silence,
Until you come and sit awhile with me.

You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.

You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.

There is no life - no life without its hunger;
Each restless heart beats so imperfectly;
But when you come and I am filled with wonder,
Sometimes, I think I glimpse eternity.

You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.

You raise me up, so I can stand on mountains;
You raise me up to walk on stormy seas;
I am strong when I am on your shoulders;
You raise me up to more than I can be.

You raise me up to more than I can be.