2017. június 10. (446. nap)

Van-e az embernek választása egy olyan verseny előtt, mint mondjuk a holnapi? Mondhatom-e azt, hogy nem akarom, mert megijedtem tőle, meg a fenének se kell az a sok nyűg, amivel 42 km lefutása jár? Mondhatom-e azt, hogy ez az egész Leonidasz projekt túl lett lőve, nem is olyan izgalmas kérdés az, hogy szaladgálok-e egy kicsit vagy sem, nem lehetne ebből az egész vállalásból, és a blogból is többek között szép csendben kihátrálni? A válasz egyértelmű: nem! Több, mint egy éve, én már nem is tudom, hogy a Balaton melyik pontján, de megfogant bennem az a gondolat, ami addig elég idegen volt számomra, hogy az egyéni verseny nekem is fel van adva, onnantól kezdve pedig sodornak az események, és egy férfinak az ilyen esemény áramlatokban nincs igazán szabad választása. Leonidasz is ezt érezhette, amikor háborúba indult maroknyi csapata élén. Hogy mennie kell, mert hívja őt valami, egy helyzet, egy dráma, és nem maradhat ki belőle, mert ha kimarad maga ellen vét. Ha az a gondolat, ha az a felismerés nem lett volna, akkor most vissza lehetne fordulni, lehetne holnap sokáig aludni, és pihenni egy nagyot, miközben a többiek feleslegesen agyonszenvedik magukat. De jött az a villanás tavaly márciusban, jött az a ráérzés, hogy van értelme sokat futni, illetve a sok futás az enyém is, és onnantól kezdve nincs apelláta. Onnantól kezdve vagy csinálok mindent, ami része, vagy nem csinálok semmit, de akkor gyáva vagyok, mert megijedek a saját árnyékomtól is. Minden férfi életében vannak ilyen dinamikák, minden férfinak végig kell futnia azokat az utakat, amelyek megnyílnak számára. Akkor is, ha kudarcok érik közben, akkor is ha korrigálni kell az eredeti elképzeléseket, mindenképpen, a korrekció nem baj, a kimenekülés viszont igen. Ennek ellenére én holnap nem akarok korrigálni semmit, végig akarom futni, le akarom győzni ezt a távot, amely teljesen új kihívás, mert soha semmi hasonlót sem csináltam még eddig, de most akkor is nekivágok, és megküzdök vele. Hat órán keresztül futhatok egy gyönyörű erdőben, fantasztikus emberek társaságában, biztos vagyok abban, hogy lesz egy csomó, felemelő pillanat, meg abban is, hogy lesznek nagy holtpontok és nagy szenvedések is közben. Nem baj, kell mind a kettő, akarom, át akarom élni ezt a versenyt, ezt a küzdelmet a maga teljességében, a szép és a nehéz részét is, egyébként pedig nincs olyan nagyon nagy különbség a kettő között, illetve nem is nagyon lehet felboncolni az egészet ilyen meg olyan részeire. Megyek holnap a Bükkbe, mert futni akarok a Bükkben, szorítsatok nagyon!