2016. március 28. (372. nap)

A mai napom szuper, teljesen rendben vagyok, a barátomnak is sikerült végre egy kicsit jobb levelet írnom, a futás pedig pont úgy volt nagyszerű, ahogy lezajlott. Jó másfél órát bóklásztunk erdőben, réten, házak közt, tó partján, aztán megint az erdőben (a másik oldalán), végül pedig ismét házak közt. Ezúttal kicsit jobban elfáradtam, mint szombaton, de hát nem lehet állandóan lazsálni :-)! Következő futás szerda, majd szombat, és valószínű, hogy vasárnap is, aztán meglátjuk. Igyekezni kell, mert mindjárt itt a jövő március, a kilométereimnek pedig még a tizede sincs meg :-)))!

2016. március 27. (371. nap)

Tegnap vettem egy futódzsekit (hogy mennyiért, azt nem írom le, mert magam is meglepődtem rajta, megnéztem több boltban, és végül azt választottam, amelyik nem zacskó, hanem valódi szellőző anyag, mert az elkövetkezendő egy évben egy ilyen ruhadarabra nagyon nagy szükségem lesz, vagyis ezen nem akartam spórolni), majd kimentem a stadionba egy öröm futásra. Lazán, nyugodtan futottam végig, az utolsó másodpercéig rettenetesen élveztem, el se fáradtam egy cseppet se. Aztán ránéztem az órára, és kiderült, hogy miért. 5:50-es ezreket futottam, vagyis alig több, mint 10 km/h sebességet diktáltam magamnak, ilyen tempó mellett naná, hogy nem fárad el az ember. Ezen egy kicsit elgondolkodtam, mert elsőre maradt egy kis hiányérzetem, illetve az bántott, hogy ezt  szombat esti futást tulajdonképpen ellazsáltam. Viszont ma reggel már arra gondoltam, hogy talán pont ez lesz a jövő, és hozzá kell szoknom a kényelmesebb, lassúbb futásokhoz (amelyek egyébként - egy bizonyos idő után - fel fognak gyorsulni szép lassan maguktól is), mert mostantól nem az a módi, hogy szétfutom magam, és utána egy hétig lábadozom, hanem az, hogy minél többet fussak és minél gyakrabban. Szóval most már nem bánt annyira, hogy ez a tegnapi futás úgy alakult, ahogy, ma pihenő, de holnap szeretnék egy nagyot bóklászni Zolival a várostól északra eső réteken és csatornapartokon.

2016. március 26. (370. nap)

Ma reggel kiszámoltam, hogy a felkészülés 14 hónapjában körülbelül 3000-3500 km-t fogok futni, és annak a 35-40%-t az utolsó három hónapban. Ennyit nem lehet futni úgy, hogy az ember nem élvezi azt, amit csinál. Eddig is szerettem futni, de most még sokkal jobban meg kell szeretnem :-)!

2016. március 24. (368. nap)

Levélrészlet

A szavakkal mindig baj van, mert miközben bemutatnak valamit, egy másik dolgot elfednek. A "Kussolsz, nem sírsz, csinálod!" egy bátorítás, egy egészséges nekiindulás, és azért fogott meg, mert szorosan összefonódott egy folyamattal, mely már nagyon régóta tart bennem, és amelyik tavaly ilyenkor odavezetett, hogy megszülessen ez az elhatározás. Mert akkor született meg ez a döntés, és akkor kapcsolódott hozzá a Leonidasz név is olyan egyértelműen, hogy azt nem lehetett elnézni. Nagyon érzékeny ember vagyok, ezen a téren szinte spíler, viszont a férfias viharállóságban vannak elmaradásaim. Ezt nagyon régóta tudom, és azt is, hogy az utóbbiban javulnom kell, ha harmonikus személyiséggé akarok válni. A javulás megindult, és messze nem csak a futással, de azt hiszem, hogy ezt még végig kell csinálnom. Egyébként nem a szenvedésről, meg nem is valami önsanyargatásról fog szólni, éppen ellenkezőleg, egy tanulási folyamat lesz, például annak a megtanulása, hogy egy szélsőségesnek látszó kihívásban sincs semmi különös. Szenvedve nem lehet végigcsinálni egy ilyen felkészülést, az egészen egyértelmű, belenyugodva, belelazulva, békében elfogadva viszont remélem, hogy igen.

2016. március 23. (367. nap)

Minden pillanat annyi legyen, amennyi. Nem több, és nem kevesebb. Kíváncsisággal és boldog csodálkozással kell nézni mindenre, ami csak történik. Ha nincs meg a jelenvaló pillanatok felfedezéséből fakadó túlcsorduló öröm, akkor hiába fogok sokat futni, úgy sem fog sikerülni semmi. A Balatonra csak fizikailag készülni kevés. Ahhoz sokkal több belső energiát kell megforgatni. Ahhoz szeretni kell az életet.

2016. március 22. (366. nap)

Vége van az első évnek, pont ma, és holnap kezdődik a második, melynek utolsó napja pont a 10. Balaton Szupermaraton első napjára fog esni. Ezek nem véletlen egybeesések, hanem a világban uralkodó tökéletes rend megnyilvánulásai :-)! E nevezetes évfordulópáros folytán írtam egy levelet néhány barátomnak, íme:

Egész pontosan tudom, hogy az az ember, aki most vagyok, nem képes körbefutni a Balatont, sőt még a mostani énemnél csak kicsit előrébb lévő sem lenne képes rá. Nem arra gondolok, hogy nincs meg a fizikai erőnlétem hozzá, mert nem az a része a legkritikusabb. Arra gondolok, hogy fejben és szívben nem vagyok ott, ahol egy év múlva majd lennem kell, nagyon távol állok attól a valakitől, aki méltóképpen odaállhatna a 10. Balatoni Szupermaraton startvonala mögé. Viszont gyötör a kíváncsiság, hogy képes vagyok-e egy év alatt azzá a lénnyé válni, aki már eséllyel indulhat. Rettenetesen szeretném megismerni ezt a folyamatot, illetve hogy van-e tényleg ez a folyamat, az a személyiség fejlődés, amely el tudna vezetni oda, össze tudna rakni engem egy ilyen kihívás teljesítésére, és ezért szeretném átadni magam teljesen a felkészülésnek. Azt hiszem, hogy egy ilyen út nem pusztán a sportról szól, hanem egy csomó minden másról is. Gátak, falak dőlhetnek le közben, olyan élmények érhetik közben a futót, amelyek valóban a szíve mélyéig felkavarhatják, tisztíthatják őt, és olyan tartalmak tárulhatnak fel számára, amelyek egész más relációkban is hasznosulhatnak. A futóblogom címlapján már egy éve ott van, hogy "Kussolsz, nem sírsz, csinálod!" Ezzel vágok neki az előttem lévő egy évnek. Aki valamennyire érti, hogy miről beszélek, attól kérem, hogy gondoljon rám egy kicsit, segítsen a felkészülésemben, megértő, szerető bizakodást öltve legyen a barátjával egy láthatatlan, jeltelen, de mégis mindennél valóságosabb összetartozásban.

Leonidas

2016. március 21. (365. nap)

A tegnapi 19,6 km legalább úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Óvatosan kezdtem, mert tudtam, hogy bátorság próba is lesz, viszont kiálltam az utóbbit, taktikus versenyzéssel a lehető legtöbbet hoztam ki magamból, vagy csak nagyon kevéssel maradtam el attól. A szakasz pikantériája a Bercsényi lejtő az utolsó hatszáz méteren, amelyet természetesen felfelé kell megtenni. Abba a szakaszba szinte mindenki belesétált, én viszont végigfutottam rajta, Zoli a megmondhatója, mert velem futotta az utolsó métereket. Aztán még történt pár nagyon jó dolog (de ez egyáltalán nem meglepő, sőt a zárónapon szinte törvényszerűnek mondható), leginkább az, hogy találkoztunk egy csomó boldog futóval, hát, soha rosszabbat senkinek :-)! Végül pedig eljött a csomagolás, és a hazaindulás pillanata is, na, az már nem volt annyira könnyű, mint az előtte eltelt órák sora, de hozzátartozik minden szép élményhez az is, hogy egyszer vége lesz.

Ha össze akarom foglalni a három napot, akkor azt kell mondanom, amit az előbb az utolsó napi szakaszról mondtam, a lehető legjobb forgatókönyv valósult meg. Sikerült három jót futnom úgy, hogy a lábamat semmilyen káros következmény nem érte, sikerült felszednem magamra megint egy csomó motivációt a jövő évi egyéni teljesítéshez, és sikerült néhány embernek egy-két boldog pillanatot szereznem. Kell ennél több az élethez? Igen, de folyamatban van az is :-)!

2016. március 19. (363. nap)

A mai nap szédületesen jól sikerült. A harmadik szakaszt kaptam, a füredi befutót, amelyet jó ritmusban abszolváltam, és végig nagyon élveztem. Egy percig se vártam a végét, pedig a szakasz most először nem a Tagore sétányig tartott, másfél kilométerrel arrébb tolták a célt, vélhetően azért, mert az évről évre növekvő egyre több résztvevő és kísérő autó miatt túl nehéz lett volna parkolni a belvárosban. Szóval nagyon belelazultam a futásba, és ez sokat hozzátett az élményhez. A holnapi napra viszont kisebb rettenettel gondolok, mert most éppen úgy van, hogy 19,6 km-t kell futnom és ráadásul hamar, háromnegyed 10 körül fogok indulni Balatonalmádiból, hogy aztán Akarattyán a Bercsényi lejtő tetején váltson le Gábor. Abba is nagyon bele kell lazulnom ahhoz, hogy sikerüljön, úgy érzem.

2016. március 17. (361. nap)

Jól sikerült a futás, sérülés nélkül relaxálok éppen, bő 16 km volt a mai táv, mondtam is mindenkinek, hogy utoljára egy évvel ezelőtt futottam egyszerre ennyit. Viszont ezzel még nincs kipipálva minden, holnap pihenős leszek, de holnapután és vasárnap nagy etapok várnak rám. Szurkoljatok!

2016. március 16. (360. nap)

Végül elmentem futni tegnap mégis, nyolc pici körre a Stadionba nagyon lazán teljesítve azokat, és nem bántam meg, mert azt hiszem, hogy ráéreztem arra a ritmusra, amellyel a Balaton körül is futnom kell majd.  Érdekes ez a helyzet, mert nem vagyok kirobbanó formában, de mégis bizakodóbb vagyok, mint az elmúlt három évben voltam ilyenkor. A hatodik előtt makacs influencia támadott meg, a hetedik és a nyolcadik lábilag volt necces, most viszont úgy érzem, hogy ha nem fogom elhülyéskedni, és tudom tartani a jó ütemet, akkor nem lesz akadálya egy a jövő évi felkészülésbe szépen illeszkedő idei teljesítésnek. Szóval soha rosszabb lelkiállapotban ne legyen senki, mint én mos! (Annak ellenére, hogy ezt a mondást lehet rosszul is érteni, de kérem, hogy ne tegyétek :-)!

2016. március 15. (359. nap)

Hamarosan indulunk a Balatonra, tegnap még volt egy könnyű átmozgatás, ma már nem biztos, hogy lesz, mert egyelőre zuhog a havas eső, és ilyen időben az ember nem szívesen megy ki bőrig ázni, az edzőteremre nekivetkőzni pedig túl nagy macera 20 perc kocogásért. Az érzelmeim vegyesek, mert annak ellenére, hogy az elmúlt futások elég jól sikerültek, le kell szögeznem, hogy egy négy napos versenyre még nem vagyok felkészülve. Vagyis kaland lesz, nyilván próbálom majd a lehető legkönnyedebben venni az akadályokat, de nem tudom, hogy ez mennyire fog sikerülni, azon kívül a lábam épségét most egy kicsit sem fogom kockáztatni. Blogbejegyzések várhatóak, igyekszem majd élőben tudósítani, a számcsi minden esetre nálam lesz, és a mobil internetes kütyü is. Ezt a mait azzal zárom, hogy nagy Hajrá az egész csapatnak, hisz a hét többi napja hangsúlyosan fog szólni a társaimról is.

2016. március 10. (354. nap)

Ma úgy mentem el az edzőterembe, hogy ha csak lehet, szeretnék 14 km-t futni. Lehetett :-)! Picit küzdelmes volt, de azért sikerült. Ezeknek a kicsit már hosszabb futásoknak az lesz a nyitjuk, hogy mentálisan, türelemmel kell majd elviselnem a hosszabb időn át tartó erőfeszítést. Egyébként ez még csak a kezdet, bár az igaz, hogy a futópad monotonabb, mint a szabadban, az erdőben futni majd. Ezzel a mai futással egyébként el is értem egy kis lokális csúcsra, mert egy hét múlva startol a Balaton kör, vagyis most már az arra való rápihenés kezdődik. Szombaton vagy vasárnap könnyű futás, hétfőn és szerdán teljes lazulás, kedden kis átmozgatás, van már ebben némi rutinom, nem kell nagyon félteni engem :-)! Rettentő kíváncsi vagyok, hogy az idén hogy fog sikerülni ez a balatoni kiruccanás. Nyilvánvalóan lazán és óvatosan kell majd futnom, hisz a felkészülésem sajnos nem nevezhető normálisnak, lényegében két hónapja futok, és ez ahhoz képest, amit ez a verseny igényelne, ennyi édes kevés. Viszont tavaly sem, sőt tavaly előtt sem volt jobb a helyzet, és valami azért abból a kettőből is lett, vagyis nem vagyok nagyon elkeseredve. Illetve egyáltalán nem vagyok elkeseredve, mert egészséges a lábam, és ez most minden másnál többet ér.

2016. március 6. (350. nap)

Zolitól már nem kevés inspirációt kaptam, de pár napja megint csaknem elszédültem, amikor a telefonom kijelzőjén az alábbi általa küldött szövegrészlet jelent meg:

Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; Minden valamirevaló embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön vízen keresztül, meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőien is világítja meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, melyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdődik, ahol túllép azon, ami benne csak biológiai, átadja magát a szenvedélynek, a léten felüli küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép.
Ez az idézet Benedek István Csavargás az Alpokban című könyvéből való.

2016. március 5. (349. nap)

Jó volt a tegnapi futás, nem lett semmi baja a lábamnak, sőt most jobb, mint eddig bármikor. Az ember adja magát oda annak a belső történésnek, amely általa akar végbemenni a világban. Ez az egyetlen, amit tehet.

203. március 4. (348. nap)

A vasárnapi futás nem sikerült jól, megérezte a térdem, és a hét közepére világossá vált, hogy a hatás nem teljesen elhanyagolható mértékű. Ahogy már írtam, elmaradt egy edzés kedden, sőt a csütörtökit is jobbnak láttam péntekre halasztani végül. A két hét múlva esedékes balatoni verseny miatt volt egy kis kísértés bennem, hogy ne várjam ki a tünetek teljes elmúlását, de végül a józan ész győzött, sikerült elhitetni magammal, hogy a balatoni versenynek nem lehet relevanciája, amikor a térdem egészségéről van szó. Vagyis nem tudom, hogy mi lesz két hét múlva, de azt igen, hogy nem kockáztatom a nagyobb cél felé vezető utat kisebb rész célok miatt. Azt hiszem, ez fontos általában is!

2016. március 1. (345. nap)

A meteorológiai tavasz első napja! A vasárnapi futás elég jól sikerült, de pici következménye azért lett, a jobb térdem megérezte. A mai futást ezért inkább elhalasztottam, remélem, hogy holnap már nem lesz gátja. Két elég fárasztó napom volt a munkahelyen, és nehéz leveleket is írtam közben. Sok-sok összetevője van az életnek, és a sok-sok összetevő többsége a futásra is hatással van. Szeretek egy lányt, írok neki minden nap. Remélem, hamarosan újra láthatom...