A Leonidasz projekt vége

A kétéves nagy-nagy projektet, amelynek teljes sikere tulajdonképpen csak múlt vasárnap dél körül Balatonakarattyán a Bercsényi lejtő tetején vált kézzel fogható közelségbe, majd körülbelül egy és háromnegyed óra múlva tényleg bekövetkezett, ezennel le kell zárnom. Ez az utolsó teendő vele kapcsolatban, 3200 km felkészülő futás és egy közel 200 km-es verseny után az a gondolat, amely 2015-ben valahol Balatongyörök mellett az út szélén állva az akkori egyéni versenyzőknek való szurkolás közben megfogant bennem, megtalálta rögös útját a megvalósuláshoz annak ellenére, hogy a két év alatt még olyan időszakok is voltak, amikor nem a Balaton körbefutása hanem úgy egyáltalán a futás mellé kerültek nagy kérdőjelek az életemben főleg egészségügyi problémák miatt. Kérdőjelekből bőven volt bennem még a siófoki rajtnál is, de a négy nap folyamán lassan kitörlődött valamennyi. Persze, ez a két év, illetve ez a projekt nem csupán a sportról szólt, hanem mindenről, ami a sporton keresztül is gyönyörűen beszövődött az életembe, sőt azt sem túlzás állítani, hogy az egész életemet kifejezte valahogy. Volt benne születés, szerelem, halál, és volt benne egy nagy betetőződés, mely után világosan látszik a nem túl könnyű folytatás is. A körülöttünk lévő világ szörnyű sztereotípiákat vetít felénk, föléjük emelkedni végtelenül szükséges, mert különben csak a forgalomban lévő mókuskerekeket pörgetjük tovább, az meg nem ér semmit, viszont ez a felülemelkedés borzasztóan nehéz, mert aki megpróbálja, elég hamar eléggé egyedül fogja találni magát. Létezik tehát egy nehézség de áldás is fakad belőle, hisz ez a nehézség folyamatosan szembesíti az embert azzal, hogy a kapcsolatai nem arra vannak hogy azokból valamit kivegyen hanem arra h azokba valamit befektessen. És közben csodálatos módon mégis mindig megérkezik az is, amire neki magának van szüksége. A sivatagban ugyanis minden nap hullik manna :-)!

Van egy lány is, aki most már tényleg őrült nagy bajban van, mert tovább már nincs mire várnia. Januárban voltam az óperenciás tengeren túl, most pedig a magyar tengert futottam körebe. Hogy képes lesz-e meglépni azt a valóban bátorságot igénylő nagy lépést, amelyre már sok éve készül, az majd kiderül, viszont most már egészen világosan látom, hogy nekem ezen a kérdésen semmi gondolkodni valóm sincs. Az én dolgom az, hogy az én képességeimből és az én érzékenységemre alapuló látásokból fakadó feladataimat elvégezzem. Ígérem, azon leszek. A projekt hosszú folyamatát összesen 356 blogbejegyzés követte végig, ez a 357-dik lesz az utolsó. Fáj a szívem, igen, de ez is egy teljesen helyénvaló érzés. Egy hétig nem futottam, teljes pihenőt tartottam, de holnap megint megyek majd ki a tóhoz a futókörre. Itt a tavasz, gyönyörű idő van, és biztos vagyok abban, hogy gyönyörű dolgok fognak történni nem is olyan sokára. Azért vagyok ebben olyan biztos, mert tényleg nagyon gyakran történnek gyönyörű dolgok. Na, most kezdek el bőgni...

Leonidasz

Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam

Futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. És megtartom ezután is :-) 

I have finished the race and I have kept the faith. And I will also do so :-)!

2017. április 2. (egy héttel a verseny után)

Megkaptam, itt van, összeállt! A verseny utáni hétvégén kristályosodott ki az a bizonyosság, amely többet ér még a balatoni futásnál is. Hosszú, nehéz, éveken át tartó kínlódás után mondhatom, hogy megérkeztem valahová, valószínűleg a kiinduló pontra, oda, ahonnan el lehet indulni valódi felfedezések, a fehér foltok, a terra incognitak, az ismeretlen szenvedések, az ismeretlen örömök és főleg a találkozások ismeretlen földje felé. Oda, ahol egyes egyedül egy dolog számít: hogy az ember elvállalja-e boldogan és halált megvető bátorsággal azt a helyet és azt az időt, ahová a sorsa, az élete eseménysora viszi őt, vagy mindenféle kibúvókat keresve elmenekül onnan. Soha, soha többé nem akarok egyetlen csoportosulás része lenni, egyetlen koagulációba, egyetlen iskolába, vallásba, világnézetbe sem akarok beállni, egyetlen életelvet sem akarok magamévá tenni, egyetlen konkrét célt sem akarok elérni, egyetlen oázist sem akarok belakni, ki akarok menni a sivatagba, sáskákon és vadmézen akarok élni, mint Keresztelő Szent János, legalábbis szellemi értelemben, egyetlen kényeztetést kínáló, de cserébe megalkuvást kérő kísértésnek sem akarok behódolni, nem az a dolgom, hogy külön alkukat kössek, nem az a dolgom, hogy behajózzak az ilyen-olyan önféltések mesterségesen hullámtalanított vizeire, nem mondom, hogy szándékosan fogom megkeresni az összes vihart, de azokat, amelyek az utamba kerülnek, szeretném mind végigszenvedni, férfi vagyok, tehát számomra ez az egyetlen dolog, ami számít valamit. Ha van a férfi beavatásnak túlpartja, akkor ott ez van, ez a felismerés, ennek a felelősségnek, az ember saját létének a feltétel nélküli elvállalása, a nyavalygásoknak, a szerencsétlenkedéseknek járó "nem" megüzenése, az ismeretlenbe, a biztos pont nélkülibe történő belépés, hogy találkozzunk, mert találkozás addig nincs, amíg a saját kis motyónkkal vagyunk elfoglalva, találkozás addig nincs, amíg pakolgatunk az egyik padról a másikra, találkozás addig nincs, amíg nem mondjuk ki, hogy semmi sem a miénk, és semmivel sem akarunk rendelkezni, mert mindent csak használatra kaptunk, és nem is olyan sokára úgyis vissza kell adnunk majd. És találkozás addig sincs, amíg mások kegyeiért kuncsorgunk, vagy védműveket építünk magunk köré, hogy az életünkben potenciálisan rejlő események, változások, átalakulások nagy százalékának esélye se legyen megtörténni velünk. Ha van futás, és az a futás tényleg beavatás, akkor ez jön utána, ez a nagy szabadság, amelyben bármit lehet csinálni, ha az belülről fakad, és semmit olyat nem lehet csinálni, amivel valaki más kínál meg minket. Az a nagy szabadság, amelyben az embernek a saját dolgaival kell foglalkoznia, és azon kívül semmi mással sem, az a nagy szabadság, amelyben semmit nem lehet előrelátni, de amely mindig adja a soron következő fordulót. A futásnak valaha az életben maradás volt a tétje fizikai értelemben, régen őseink futva üldözték a kiszemelt zsákmányt, amíg az a kimerültségtől össze nem esett, most pedig valószínűleg szellemi értelemben érvényes a futásra ugyanez, az életben maradásunk végett szükséges vizualitásokhoz, önmagunk és azon keresztül az egész világ jobb értéséhez kerülhetünk közelebb futás közben átélt tapasztalataink által. Át kell futni a papírvékonyságú falakon, meg kell futni az önmagukba záródó köröket, most már tudom, hogy valamin átfutottam tényleg, most már tudom, hogy lezárult egy ciklus, egy kor, és kezdődhet egy új, most már tudom, hogy a Leonidasz projekt minden fogyatékossága és minden kiegyensúlyozatlansága ellenére sem volt hiába való, mert más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem, most már tudom, hogy ez jó volt, tudom, hogy jól döntöttem, amikor belevágtam, jól döntöttem, amikor a nem kis nehézségek ellenére sem adtam fel, jó döntés volt annyi rengeteg időt fordítani a felkészülésre, jól döntöttem, amikor a brazil holtponton keserűen kellett szembesülnöm az alap tévedéssel, hogy a futásomat addig nem a belső tartalommal, hanem a lefutott kilométerek számával igyekeztem biztossá tenni, és jól döntöttem, amikor e szembesülés ellenére, és a kihagyott egy hónap ellenére is folytattam a tervem megvalósítását. Most már tudom, hogy van folytatás, és nem csak annyi, hogy újabb futások következnek, mert az a legkevesebb, hanem úgy is, hogy lépcsőt lépek, és azt teszem meg életem fő motívumának, ami ezt a címet egyedül érdemli meg. Most már tudom, hogy felnőttem magamhoz, ahhoz a léthez, ami én vagyok, ahogy a fiúból férfi válik, ahogy a fiatal indiánból harcos válik, ahogy az ács fia az ember fiává vált. Amit édesapám elültetett bennem, azt továbbviszem, nem leszek haszontalan gyermeke, munkálkodásának, gondolkodásának, eszmélésének folytatója leszek, mindent, amit ő kezdett, el fogok mélyíteni, le fogok ásni, le fogok ásni az emberbe, magamba, és meg fogom találni azokat az okokat, amelyek miatt megkeseredik az életünk, és pusztul a bolygónk, és pusztul a környezetünk, a mentális és a fizikai egészségünk, pusztulnak a társadalmaink, és gyógyítani fogom azokat a mély sebeket minden lehetséges eszközzel. Meg fogom találni a borulásaink gyökereit, meg fogom találni, hogy mitől rándul görcsbe minden izmunk, mért amortizálódunk el anélkül, hogy születnének eredmények, és meg fogom találni a módját annak, hogy ezzel a lehetetlen helyzettel kezdjünk valamit. Ugyanaz a fejlődés, ugyanaz az erő megy át mindannyiunkon, és ahol édesapámból kilép, tud máris folytatódni, mert én ott vagyok, kész vagyok átvenni tőle azt az áramot, és kész vagyok azt tovább vezetni, tovább vinni, kész vagyok arra, hogy tovább égő kanóc legyek, kész vagyok arra, hogy a művet, amelyet ő elkezdett, tovább csiszoljam. Nem én fogom megváltani a világot, van számtalan olyan dolog, amihez semmi közöm sincs, és nem is lesz soha, de ami el lett vetve bennem, annak biztosítani fogom a termőföldet. Nem akarok ráfeszülni a világ összes bajára, de nem akarom ellazsálni se azt a temérdek feladatot, amely az én dolgom mégis. A két szélsőség közti hajszál vékony határon fogom eltölteni az életem hátralévő részét, égve, szenvedve, megszégyenülve minden onnan való kitéréstől, és vágyva vissza oda, arra az egyetlen lehetséges, arra a tű fokán átvezető útra, amelyet eddig is kerestem. Itt a Leonidasz napló vége, holnaptól új élet kezdődik...

2013. március 31. (a verseny után öt nappal)

Nagyon megszerettem ezt a blogot, sok apró javítgatást szeretnék és fogok is véghez vinni rajta, főleg ha majd lesz egy kis időm rá (ami a közeli jövőben nem valószínű :-), viszont azt hiszem, hogy eljött az az ünnepélyes pillanat, amikor ki kell mondani, hogy a Leonidasz projekt - sikerrel - lezárult. A szívem hasad meg, ha végignézek ezen az elmúlt két éven, amely tulajdonképpen csak a lábam állapota miatt lett kettő, hiszen a projekt indulásakor egynek szántam. Viszont ennek ellenére egészen elképesztő, hogy a futóműveim a sok nyavalygás után mégis csak futásra alkalmassá váltak, és egészen elképesztő az, hogy simának egyáltalán nem nevezhető felkészülést követően maga a futás végül is teljesen jól sikerült. Azért az a 3200 km, amit a felkészülés során összeszaladgáltam, nem nevezhető nagyon kevésnek, és volt benne néhány elég zaftos alkalom is, de hát ez természetes, ennek pont így kellett lennie. Nem csináltam titkot abból sem, hogy én ezt a projektet egy férfi beavatás fontos elemének tartom, ami kicsit röhejes, mert a férfi beavatásnak a kamaszkor tájékán van az ideje, én meg idén leszek 55, de jobb későn, mint soha. Valóban sokat változtam az elmúlt két év mindenféle élményeinek a hatására, és így utólag visszatekintve visszaigazolom, hogy a sportolás belülről fakadó igényének való engedelmeskedés nagy személyiségfejlesztő erő is egyben. A négy napos verseny pedig tényleg katartikus élmény volt, mely nagy részben az újdonsága miatt válhatott azzá, illetve attól, hogy ez egy nagyon nagy ugrás volt a futóskálámon, a korábbi futásaim között nem található egy sem, amely a Balaton körbefutását akárcsak megközelítette volna. Nagyot álmodtam, nem kis lépéseket tettem, és még a brazil kihagyástól sem ijedtem meg (nagyon), illetve megijedtem, de teljesen nem szált inamba a bátorságom. Nagyon-nagyon jó egy ilyen vállalás, mert ilyenkor az ember nagyon plasztikusan érzékeli, hogy mi minden lakozik még benne, illetve mi mindenre lehet még képes, ha bizonyos körülmények ezt kívánják. Annak, aki most a soraimat olvassa, és még soha nem tűzött ki magának az átlagosnál kicsit nagyobb célt, azt üzenem, hogy egyszer majd vállaljon valamit durvácskát, mert nagyon megéri az abból fakadó tapasztalat.

Nem hiszem, hogy a futásról egy hamar le fogok állni, a Muzsla Trail-re már beneveztem, de az utánra is van már pár halvány tervem. Túl sokat egyelőre nem akarok töprengeni, mert az élet majd úgyis kiadja, hiszen kiadta eddig is. Ezt a blogot le kell zárni, mert ez nagyon kapcsolódott az első balatoni egyéni teljesítéshez, viszont az írás nem fog abba maradni. Az álmom az, hogy egyetlen blogba tudjak leírni mindent, viszont ott még nem tartok, ezért legalább két blogot meg fogok tartani, és a kettőből az egyik biztosan futó-, illetve sportblog lesz. Létrehozni egyébként nem kell, mert már megvan (www.leonidasz.blogspot.com), csak egyelőre még teljesen üres, de majd apránként fel fog kerülni ez-az. Azt a nagyon szigorúan napinak induló, aztán sokat lazuló, de az alap ritmust mégis csak napokban számláló Leonidasz naplója jellegű szerkesztést, amelyet eddig gyakoroltam, nem akarom tovább folytatni, de gondolom, hogy a rendszeresség explicit szándékának hiányában is elég gyakran fog megjelenni valami. Nincs pontos elképzelésem az eljövendő írásaim formajegyeivel kapcsolatban, az biztos, hogy nem akarom nagyon megkötni magam, az kerüljön a blogba, aminek leginkább ott a helye, és úgy, ahogy a legtermészetesebb, aztán majd lesz valahogy.

Biztos leírtam már párszor, de egy ilyen jeles nap mégsem maradhat el a köszönetnyilvánítás azoknak, akik az első perctől kezdve szívvel-lélekkel mellettem voltam (ebbe a kategóriába leginkább a csapattársaim tartoznak, hisz ők tudták meg legelőször, hogy mire készülök), és azoknak is, akik rendszeresen, illetve az elején még nem, de utána számtalanszor és mindig a legszükségesebb pillanatokban felbukkantak körülöttem, és nagyon kedvesen, nagy szeretettel buzdítottak.

Búcsúzóul annyit, hogy köszönöm az olvasóimnak, hogy megtiszteltek. Ha nincs olvasó, nincs blog, csak ennyire fontos az aktivitásuk. Olvasóim között van pár ismerősöm, ez egyértelmű, de nagyobb részükkel soha sem találkoztam, és nem fogom látni őket ezután sem. Ez megint csak nem baj, nem kell azt tudni, hogy a hullámok hogyan terjednek tova, elég azt tudni, hogy továbbterjednek, azt pedig szerencsére tudom. Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy legyetek boldogok, a boldogságért pedig vállaljátok el a saját útjaitokat! Ha annak része a sport, akkor azt is, ha nem része, akkor mást. Még egyszer mindent köszönök. Szeretettel és nagy örömmel gondolok Rátok!

2017. március 29. (három nappal a verseny után)

Holnap benevezek a Muzsla terepfutásra, melyre április 23-dikán fog sor kerülni. Az élet nem áll meg, és úgy tűnik, hogy Leonidasz sem akar sokat pihenni :-)!

2017. március 27. (egy nappal a verseny után)

Még mindig felfoghatatlan és érthetetlen! Illetve egyre kevésbé értem, hogy hogyan sikerülhetett. Hiszen szinte bármin elbukhatott volna, sőt sokáig pont úgy tűnt, hogy el fog bukni ezer apró baj miatt. De nem bukott el mégsem, meglett, azoknak az érzéseknek lett igazuk, amelyek végig tartották bennem a lelket. Úgy látszik mégis csak sikerült eleget futni, bár nagyon aggasztott a januári kényszerpihenő Brazíliában. Meg igazából nem is tudtam, hogy mi ez, nem számoltam azzal, hogy mekkora szenvedés egy Balcsi kör lefutása, ha tudtam volna, lehet, hogy nehezebben szánom rá magam. Így inkább azt történt, hogy életem eseményei teljesen logikus, teljesen világos, teljesen megmagyarázható módon belesodortak ebbe a vállalásba, utána pedig minden nap történt valami. Ezt a minden napi történést próbáltam valahogy leírni a blogba, nem igazán sikerült, de nem bánom, mert a blog írással nem az volt a célom, hogy egy mesterművet hozzak létre, hanem inkább az, hogy dokumentálva legyenek az események, nem csak a külsők, hanem a belsők is, és pont abban a minőségben, ahogy értek. Úton vagyok, félkész voltomat nem szégyellem, mert azt gondolom, hogy az egy teljesen normális emberi állapot, ha valaki nem lecövekelni akar ott, ahol éppen van, hanem tovább menni mindig. Ha pedig az ember nem akar tovább menni, akkor lehet akármilyen magasságokban, nem sokat ér a mutatványa.

Még biztos lesz pár összefoglaló bejegyzés, de a Leonidasz projekt a lezárási szakaszba lépett. Ami ezután következik, az már csak az epilógus, mert a katarzissal együtt lényegében minden erő kirobbant belőle. Nagy kérdés, hogy mi lesz a futással. Biztos, hogy sokáig jelen lesz még az életemben, illetve inkább remélem, az is lehet, hogy egy kicsit el fogok mozdulni az ultra távok felé, de ez még sok mindentől függ, és nem is én magam fogom eldönteni, inkább az életem forrása fogja megadni a választ. A per pillanat állás egyébként az, hogy jövőre is körbefutom a Balatont, de erre azért még nem kell mérget venni. Ha netalántán így is lesz, nem biztos, hogy blog fog készülni róla, illetve szinte biztos, hogy pont ilyen stílusú nem fog létrejönni még egy. Ez egy kicsit engem is elszomorít, mert a futás mellett a blogírást is megszerettem, de valamit biztosan változtatni kell majd az írás részén is.

Azt mondják, a nagy sikereket nehéz átélni, és ebben van egy kis igazság, de inkább dominál bennem az az érzés, hogy máris rengeteg út vezet tovább. Sok mindent félretettem az utóbbi hónapokban a futás miatt, sőt sok embert is el kellett hanyagolnom, illetve inkább a velük való találkozást, mint őket magukat, hisz értük is futottam, hisz ami ebből a futásból visszajön, az rájuk is sugározni fog. Igazi kár tehát nem érte őket, legfeljebb egy kis szomorúság, hogy átmenetileg kevesebbet találkozhattunk. Rendet kell raknom a számítógépemen, a levelezéseimben, a lakásomban, és pár nap múlva majd futni is kell. Egy-két rövidebb távot először, aztán kicsit hosszabbakat. Az élet nem áll meg, és még nagyon sok mindent lehet sokkal jobban csinálni. Szép eredmény volt ez a pár nap, hogy ilyen stabilan belül voltam a szintidőkön, de én azért látok sok lyukat is, látszik, hogy van még min javítani. Az biztos, hogy egy csomó mindenért nagyon hálás vagyok, főleg azokért az eseményekért, amelyek a futás ötletét felébresztették bennem, illetve azért a nem tudom kiért, aki az eseményeket felügyelte. Nem akarom azt mondani, hogy Isten, mert az legtöbbünknek csak egy fogalom, illetve egy asszociáció halmaz, és ebben a minőségében inkább akadályozza a léttel való legteljesebb személyes találkozás átélését, mintsem, hogy segíti. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Persze mindenki nevében nem tudok nyilatkozni, de nekem a vallással pont az a legnagyobb bajom, hogy csak egy réteget ragad ki a százezerből, miközben a találkozások elképesztő gazdagságban záporoznak ránk. Akár egy futóversenyen is, egy futóverseny sem kevésbé szent hely, mint egy templom. Ezt egyébként a görögök még tudták, mert a stadionok egyben templomok is voltak. Nekünk viszont ezek olyan távol esnek egymástól, mint egyik galaxis a másiktól, és ez borzasztó! Borzasztó, tényleg! Én ebben a futóversenyben nagyon mély találkozásokat éltem át, köszönhető például a csapatomnak, akik hihetetlen figyelemmel és szeretettel vettek körül, köszönhető több tucat barátomnak, akik a telekommunikáció különböző eszközein keresztül követtek, és buzdítottak, és köszönhető egy csomó ismeretlen futótársamnak, akik velem futottak, velem szenvedtek, velem sírtak, és akik közül sokakkal tényleg össze is borultunk a négy nap alatt. Ők is nagyon fontos részt tettek ki, nélkülük valószínűleg nem is bírtam volna a hosszú erőfeszítést. Hiszen előtte soha nem futottam ennyit, aki végignézi a futónaplómat látja, hogy a felkészülés során 32 km felé csak egyszer mentem, de akkor is versenyen, azt hiszem ilyen távokat a verseny, a társak, a futóközösség nélkül lefutni sokkal-sokkal nehezebb. Sok út van, igen, nyilván a futás sem a világmegváltás egyedüli eszköze, nem is azt akarom kihozni belőle, hanem inkább azt, hogy például a futáson keresztül is meg lehet élni ugyanazokat a dolgokat, amelyeket annyi más módon. Az eszköz jósága mindig azon dől el, hogy az ember hogyan használja, nekem ez egy út, és az utakon csak egy dolgot nem szabad: megállni. Mindig tovább, ahogy Máté Péter dala buzdít vagy Je ne regrette rien, ahogy Edith Piaf szájából elhangzik. Vagy You raise me up to more than I can be, ahogy Josh Groban énekli a valószínűleg ír eredetű gyönyörű himnuszt. Vagy ahogy Zorán nagyon szelíd, nagyon nyugodt, nagyon egyszerű hangon megszólal a világ egyik legmeghittebb énekében, hogy Kell ott fenn egy ország. Vagy, ahogy Pásztor Anna, illetve Márti dala figyelmeztet, hogy Kezdjetek el élni. Vagy ahogy megint Máté Péter jön, és azt mondja, hogy Most élj, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.... És sorolhatnám akármeddig, mert nincs vége. Akkora a gazdagság van a világban, hogy azt el sem lehet hinni. Én is csak ámulok!

Utóirat: Hazafelé a vonaton írtam egy levelet, idemásolom. Van benne pár válasz, bár mindenki tudja, hogy a futás sokkal-sokkal összetettebb, szövevényesebb ennél, illetve lényegében megmagyarázhatatlan, mint az összes olyan dolog a világon, ami ér valamit. Mégis el lehet olvasni, aki akarja tegye meg:

Kevés olyan futó van aki ilyen kevés illetve gyakorlatilag nulla ultrafutás tapasztalattal rögtön egy Balaton szupermaratonra nevez sőt az is lehet h szinte egyedülálló vagyok ebben a tekintetben Az egyéni teljesítők nagy többsége fokozatosan jut el egy ilyen versenyre én viszont a felkészülés előtt csak egy maratonnal büszkélkedhettem és a felkészülés alatt is csak még egyet gyűjtöttem be Nem véletlenül ugyanis olyan próbát akartam kitűzni amelyik teljességgel beláthatatlan Aztán arra rájött a brazil projekt miatti kihagyás amely a beláthatatlanságot még egy jó nagy szinttel megdobta Én azt egyértelműen úgy éltem meg h a Jóisten a maradék sámlit is kihúzta alólam és nyilván tudta h miért...

Az biztos h a ma véget ért Leonidasz projekt nem egyszerűen a sportról szólt Az utóbbi években egyre világosabban érzem h a körülöttünk lévő világ egyoldalú kihívások elé állít minket és ebben a sarkos követelmény rendszerben alapvető személyiségfejlődések sikkadnak el teljesen Ezt az egyoldalúságot több vonalon is igyekszem oldani és az egyik nagyon fontos terület pont a fizikai próba tudatos vállalása A megkésett férfivá avatás fontos elemeként tekintettem erre a projektre melyen át valóban nagyon sokat tanultam magamról és a világról egyaránt Az ember egy ilyen teljesítéssel egész plasztikusan érzékeli például azt amit egy közismert idézet így fogalmaz meg: nem tudtam h lehetetlen tehát megcsináltam Lehet h egy kicsit hatásvadász ez a mondás de tényleg erről van szó az első nap féltávjától folyamatosan csodálkoztam azon h mitől tudok tovább menni mert semmilyen épeszű magyarázat nem volt rá és mégis ment még a mai etap is ami két és fél nap összetörés után szinte hihetetlen Ma reggel 7kor 4 órás kelés és kínkeservesen magamba tuszkolt két zsömle után úgy álltam oda a rajthoz a 6 fokos viharos északi szélben h én nem vagyok normális hiszen a következő elágazásig se fogok eljutni Aztán mégis eljutottam sőt az azután következőig is illetve apránként meglett a 49,7 km 6 órán belül ami - figyelembe véve h hogyan éreztem magam közben - tulajdonképpen elképesztő Ha az ember a futásban átél valami ilyesmit akkor azt éli át h általában is nagy letapadt mobilizálatlan energiák vannak benne amelyek arra várnak h felébredjenek illetve valaki felébressze azokat És ez már egy sokkal nagyobb sporton messze túlmutató tapasztalat amivel lehet valamit kezdeni

Persze ez csak egy motívum a sok közül mert reggelig tudnék írni arról h a sport milyen szerepet játszhat akár egy 55 éves férfi életében is milyen belső folyamatokat tud beindítani mennyire át tudja alakítani őt ha akarja és arról is h az ultrafutás világa amely ezen a hétvégén kicsit feltárult előttem mennyire fontos emberformálóvá válhat ha valaki megfelelően közelít hozzá Reggelig tudnék írni róla pedig még csak most kezdtem szerintem a nagyok még be se fogadnának maguk közé és teljesen igazuk lenne de nem baj! Én nem akarok nagy lenni tényleg nem ez volt ennek a projektnek a lényege inkább csak be akartam hozni valamit ami eddig elmaradt A férfi felnevel három gyermeket ügyesek kedvesek aranyosak öröm gondolni rájuk öröm nézni őket de ezzel még nem lehet vége az életének sőt az élete egyik fontos szakasza csak ezután kezdődik Na ez megint valami olyasmi, amely tökéletesen hiányzik a gondolkodásunkból a köztudatból a vallásainkból a művészeteinkből egyáltalán mindenből amit kivetítünk magunkból Szerintem mi teljesen hülyék vagyunk!

2017. március 26. (a verseny negyedik napja)

...megjártam érted én a lélek hosszát...

A negyedik napi email:

Hát ez fantasztikus! Nem tudom hogyan de sikerült! Reggel a tegnapi időszámítás szerint négy órakor volt ébresztő h a nyolc órás rajt előtt tudjak enni valamit még időben Utána ki kellett menni a szabadba hat fok volt vastag felhők borították az eget fújt a szél komplett őrületnek tűnt futásra még gondolni is Aztán ellőtték a rajtot és onnan kezdve nem volt megállás Ugyanaz történt ami tegnap csak még egy adaggal több szenvedéssel járt minden lépés Az első harmad ráment arra h kicsit bemelegedjek utána jött egy két-három km-es emelkedő na annak a végére az összes kedvem elment mindentől viszont haladgattam tovább step by step A kétharmadánál már kezdett gyanús lenni h meglesz mert akkor már jókora előnyöm volt a szintidőhöz képest de ettől azért nem lett könnyebb a futás Tepertem ahogy bírtam és - ha lassultam is kicsit a végére - az igazi összeomlás azért elmaradt A célba érést viszont egyelőre még nem tudom feldolgozni Az hagyján h öten a nyakamba ugrottak azonnal az is h hihetetlen érzés volt bezárni a Balaton kört a negyedik nap végére viszont ha azt nézem h mi minden volt ebben a futásban h mi minden született meg a felkészülés alatt és mi mindenen vitt át ez a teljesítés akkor még nem találok szavakat...

Mostantól minden nyilvános a támogatók közreműködését a bátorító mail-ek sms-ek hívások tucatjait a kézszorításokat a puszikat a szemvillanásokat a mosolyokat a lelkes buzdításokat pedig nem lehet eléggé megköszönni

Gyuri / Leonidasz

2017. március 25. (a verseny harmadik napja)

...bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslom majd át magam...

 

Harmadik napi email:

Szóval ezzel a versennyel nem az a baj h nem lehet lefutni hanem az h jókora szenvedésekkel jár Megvan a mai etap is hajszálra ugyanolyan ezrekkel mint a tegnapi (amire a hullámossá váló terepen kicsit még büszke is vagyok) de a fájdalom érzet azért növekedett Egyébként azt hiszem h még mindig nagyon kezdő vagyok ebben a műfajban Mondom mindenkinek h itt fáj meg ott fáj azt néznek rám h na és mi ebben az érdekes? A napok végére mindenki meghal van aki egy kicsit jobban van aki egy kicsit kevésbé de olyan ember nincs akit nem törnek össze ezek a távok És ettől egy egészen különleges közösség alakul ki szinte bárkihez minden különösebb apropó nélkül is oda lehet menni egymást egyáltalán nem ismerő emberek kerülnek egy pillanat alatt egy hullámhosszra pusztán azáltal h mindegyiken piros színű rajtszám virít

A holnapi nap óriási ? mert szintidő mint a tenger de 49,7 km-t azért le kell futni és ahhoz például reggel el kell hinni h nem csak a budiajtóig tart az aznapi hatótávolságom Már az is elég nagy kihívás lesz...

Gyuri / Leonidasz

2017. március 24. (a verseny második napja)

...ha kell szívós leszek, mint fán a féreg...

A második napi email:

Hali

Na ez már elég zaftos volt de teljesen meglepő módon sikerült mégis 6:53-as ezrekkel futottam 53 km-t és ez nagyon bőven szintidőn belüli vagyis egy szót se szólhatok és Ti se :-)! A tegnapival ellentétben ennek nem igazán volt örömfutás része ám úgy tűnik h ez itt teljesen normális legalábbis nem lepődött meg senki amikor erről a tapasztalatomról számoltam be neki Holnap pihi csak egy maratont kell futni igaz abban már lesz fel-le és a szintidő sem nagyon barátságos de maradjunk protonok... 

Gyuri / Leonidasz

2017. március 23. (a verseny első napja)

...a folytonos veszélyben bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat...

Nehéz ezt leírni, mert a balatoni futás azért nem egy koncentrációs tábor, akárhogy is nézzük, viszont az igaz, hogy nagyon nyugodtan vágtam neki a mai távnak, és nem is értem, hogy minek köszönhetően. Délután pedig az alábbi köremailt küldtem el sokaknak:

Sziasztok!

Jelentem élek Az első 48,5 km le van küzdve és nem is rosszul 6:35-ös ezrekkel sikerült vagyis jóval a szintidőn belül (ahhoz elég lett volna 7:30-asokat futni) Az első felét kifejezetten élveztem de a végére sem törtem össze teljesen vagyis nem olyan rossz az ábra Az már biztos h ez a futás egy teljesen új dimenziója köze sincs ahhoz amit eddig csináltam Az is biztos h nem a mai nap volt a legszenvedősebb sőt valószínű h ennél csak nehezebb lesz a következő három de ebben nincs semmi meglepő és még vannak tartalékaim vagyis nem rinyálok hiszen nem azért jöttem h negatív érzéseket keltsek bárkiben Támogató rám gondolásaitokat viszont nem csak elfogadom de kérem is

Gyuri / Leonidasz

Aztán estére egy kicsit lement rólam a nyugalom, pedig reálisan akár maradhatott volna is, hisz a mai nap nem igen sikerülhetett volna ennél jobban. Masszázst kaptam a fiamtól, vacsorát a csapattársaimtól, melegszik a fürdővíz, egy óra múlva már ágyban leszek. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a holnap. Csak semmi negatív érzés...

2017. március 22. (731. nap)

Minden meg van értve, és minden el van vállalva. A többit pedig majd futás közben fogom megérteni és futás közben fogom elvállalni.

Például azon nem szabad gondolkodni, hogy a szintidő elég lesz-e arra, amire elégnek kell lennie vagy sem. Nem kell rajta gondolkodni, mert amire elégnek kell lennie, arra biztosan elég lesz.

Holnap lesz két éve, hogy ezt a blogot elkezdtem írni, vagyis valahol elszámoltam két napot. Ha majd lesz időm ilyesmire, végig fogom nézni az egészet, és kijavítom. Holnap lesz két éve, akkor még nem tudtam, hogy mikorra fogják kitűzni a tizedik balatoni futást, illetve akkor még a kilencedikre aspiráltam, de máshogy alakult, végül a blog második évfordulóján fogok nekivágni a távnak, amely egybeesés már önmagában is felemelő.

Annyi minden kiderült már a felkészülés alatt is h az egészen elképesztő! Vajon mi jöhet még hozzá ehhez a verseny alatt

Bárhogy is alakul ez a négy nap nem fog nyomtalanul átrepülni rajtam Nagyon nem és ez nehéz

Ma reggel a nyíregyházi állomás restijében megittam a heti utolsó kávémat.

2017. március 21. (728. nap)

Találni egy finom egyensúlyt

Melyben valami megszülethet

Maholnap fellelni azt a partot

Ahol a tenger hullámot vethet

Megfutni azt a pályát

Amelyik önmagába zárul

Megszenvedni azt a próbát

Mely rólunk mindent elárul

Megtalálni azt a tavat

Amelyben tavasz tündérek élnek

És megtalálni azt a tündért...

Véget vetni a télnek

2017. március 20. (727. nap)

A folyamatok elvittek oda, ahol még soha sem jártam,
Ez lesz az első férfivá avatás az életemben, az első próba,
Mert nekem még nem volt ilyen keresztre feszítős fajta,
Nem a futás, hanem az analógiák miatt nehéz,
Amelyek az elmúlt sok év során a futáshoz szövődtek...
Papírvékonyságú a fal, négy nap talán elég lesz keresztül szaladni rajta

A folyamatok elvittek oda, ahol még semmit és senkit sem ismerek,
Az első erdő, az első boszorkány, akit nekem kell jó tündérré változtatnom,
Az első tűzokádó sárkány, az első tenger, az első igazi átkelés,
És az első aranyhal is, ki unszol majd, hogy kérjek,
De nekem nincs három kívánságom, csak egy:
A kiindulási pontra négy nap alatt
Valahogy visszaérjek

2017. március 18. (725. nap)

Óvakodj attól az igazságtól amelyik mindenütt meg akar állni
Óvakodj attól az embertől aki nem elbukva akar naggyá válni

Az igazság ha igazság nem áll hanem úton halad
S az ember ha ember vele mozdul sőt ha kell szalad

--------------------------------------

A világ tenger hullámzó tündöklő létözön de a perceket mégis egyesével kell élni
Idő azért van hogy minden cseppjébe külön-külön merüljünk... túlzottan egyiktől sem kell félni

--------------------------------------

4 nap és 196 km,
Jaj, indulni kell hamar,
Olyan ez, mint az élet egésze,
Végigszenvedni nem lehet,
Élvezni kell, ha fáj is,
Akkor is,
Ha szívedbe mar

--------------------------------------

A rosszat nem lehet direktbe támadni,
Az ember ahhoz kevés,
Lepattan róla, mint falra szórt kavics,
Ne kímélj semmit, főleg magadat ne,
Először számold fel a régit,
Utána építs újat,
De soha, soha ne javíts!

A rosszat nem lehet direktbe támadni,
De a tetőt el lehet bontani felőle,
Magad vagy hozzá a szekerce, a balta!
Új ház kell, az előző javított kiadása édes kevés,
Új ház kell, s benne új tűz, hogy a régi, a rossz anyag
Égjen el gyorsan - minél gyorsabban - rajta

2017. március 15. (722. nap)

Fokozatosan csökkennek a távok három napja lefutottam az utolsó 20 km-eset, tegnapra már csak 10 km jutott, holnapra még tervezek úgy 12-14-et, de utána már csak egy számjegyűeket, meg sok pihenést, és még több evést. Esténként már nagyon közel vagyok a 70 kg-hoz, ez biztató, de még egy picit kell tenni rá, mert különben a Balaton partján futás közben éhen fogok halni. Most ott tartok, hogy bármi lehet, akár még sikerülhet is. Az egésznek a magja nagyon szép kristályos, futni kell bátran, mert ellenkező esetben az emberrel nem történik semmi, és akkor hiába sír, hogy elbánt vele az élet. Fejletlen, szűk látókörű, félig, negyedig, nyolcadig kész emberek vagyunk mindannyian, és befektetés nélkül nem is leszünk többek soha. A befektetésnek számtalan módja lehetséges úgy elvben, a gyakorlatban viszont csak azok az utak járhatóak, amelyek belülről vezetnek kifelé. Hogy kinek mely utak tartoznak ebbe a kategóriába, azt mindenkinek magának kell megállapítania lehetőleg elég nagy biztonsággal, és lehetőleg minden nap olyan úton járjon sokat. Vagy ha nem tud járni, akkor fusson :-)! Volt egy ismerősöm, aki nem tudott rendesen beszélni, állandóan dadogott, viszont gyönyörűen énekelt. Lehet, hogy én is csak azért futok, mert nem tudok rendesen gyalogolni...

Nagyon sok mindennel összefügg ez a projekt, nem túlzás azt állítani, hogy az egész életem benne van valahogy. Az például biztos, hogy a Balaton körbefutásához pontosan arra az elszánásra van szükségem, amelyre az életem egészéhez is. Az is biztos, hogy rettenetes nagy szükségem volt arra a pokoljárásra, amelyet a felkészülés jelentett, és arra is nagy szükségem van, amelyet a verseny fog jelenteni. (A pokoljárás szótól nem kell megijedni, mert az a mennyországjárás szó szinonimája, ez utóbbi pedig már sokkal barátságosabban hangzik.) Mesterséges környezetünk eléggé egyféle kihívásokat állít elénk, és azok leküzdése közben eléggé egy dimenziós emberekké válunk. Az egy dimenziós (pálcika) emberkékkel pedig az a baj, hogy nagyon borulékonyak, vagyis nem árt, ha más irányokban is kipróbáljuk magunkat. Tudat alatt bizonyára már akkor is ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az egyik futó pólójának a hátán megláttam a blog alcímében szereplő négy szót, és valahogy megfogant bennem az a gondolat, amelyet előtte már tudatosan és milliószor elutasítottam. Ez akkor történt, amikor nyolcadszorra futottam a balatoni váltót néhány nagyon kedves barátommal, vagyis az egyéni verseny szelídített változatát, és amelyről addig egész egyértelműen úgy gondoltam, hogy nekem mindig és bőven elég lesz, mert szép az, hogy valaki szétszenvedi magát a télben több ezer kilométernyi felkészülése alatt, de én kiválóan meg tudok lenni enélkül az élmény, tapasztalat nélkül is. Hát, egyszer csak kiderült, hogy nem, valaki valahol mást gondolt, és megtalálta a módját, hogy a szándékát közölje velem. Szóval ennyit a tudatos elutasításról... Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt azért hiszem, hogy a világban töménytelen mennyiségben vannak érdekes gondolatok, és azok az érdekes gondolatok még érdekesebb módokon gyengítetlenül terjednek tova (a fizikában ezt Pascal törvényének hívják), pont úgy, ahogy a Balaton hullámai is. Pont úgy, ahogy a lét egésze is, egy nagy hullámzás, hiszen (ha már a fizikáról volt szó) a kvantum mechanikából tudjuk, hogy minden létezés hullámtermészetű, az ember esetében például az élet a belégzés-kilégzés ciklusok megszámlálhatatlan sorozata (egyes feltételezések szerint a zsidó hagyományban feltűnő Jahve szó - mely nem más, mint a kimondhatatlan Isten név jelölése - is a lélegzetvételünk hangja, az egyébként lehetetlen kiejtéssel rendelkező szót pont a lélegzetvételünk által tudjuk hallhatóvá tenni - okosak figyelem!), de egyébként is a létezés befogadások és elbocsájtások, ölelések és elengedések majd újra ölelések és újra elengedések végtelen sorozata. Valaha vallásos voltam, most már nem hiszem, hogy az vagyok, de azt igen, hogy a világegyetem egészével együtt lehet hullámozni, ha az ember megtalálja és el is fogadja a helyét benne, és azt is, hogy a hullámzás (mint általában minden hullámzás) egészen különleges energiákat tud felszabadítani abban, akinek ritmusa jól illeszkedik a körülötte lévő, körülötte hullámzó közeg ritmusához. Erre megint van egy jó fizikai analógia, rezonanciának hívják. (Annyi segítséget, annyi hasonlatot, annyi példát, parabolát kapunk emberi fejlődésünkhöz a természeti világ jelenségeiben, hogy az elképesztő, illetve inkább az az elképesztő, hogy ennek ellenére sem indulunk el semerre.)

Egy hullám engem is a hátára vett, vitt egy darabig, majd meglátjuk hova tesz le, és milyen hullámok fognak a hátukra venni utána. Egy ölelés-elengedés ciklusnak is véget kell térnie, mert aki eddig hordozott, erősített az edzéseim során (pl. Zoli :-), az most elenged, és nagy szeretettel belelök az ismeretlenbe, a nagy semmibe, hiszen nem is tehet mást. Igen, a tök ismeretlenbe, mert ennek a balatoni versenynek megvan az a szépsége, hogy nem lehet kipróbálni, nem lehet biztosra menni egy kicsit se, főleg annak nem, aki először csinál ilyet. A felkészülés során eljutottam addig, hogy bő 30 kilométert reális biztonsággal be tudnék vállalni bármikor, de itt nem erről van szó, hanem többről, 4 egymást követő napon át 50 kilométer körüli távokat kell majd teljesítenem. Az világosan látszott már az elején is, hogy ezt filmet előtte, stikában lejátszani, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, nem leszek képes, már csak azért sem, mert az a folyamat (különösen pedig a folyamat belső, láthatatlan része), amely elindul az első edzések első futólépéseivel és véget ér a startvonalnál, illetve valahol utána de azt már végképp nem tudja senki, hogy hol, teljességgel szimulálhatatlan. Aztán erre a szimulálhatatlanságra még rájött a brazil kihagyás is, aminek tényleg nem volt semmi más értelme, mint az, hogy a biztonságérzetem utolsó morzsáit is elvegye tőlem. Olyan eszköztelenül, olyan lemeztelenedve állok oda a siófoki rajthoz, hogy az sírnivaló, mögöttem egy kudarcba fulladt házasság, egy ki sem mondom hány éve húzódó és el sem mondom milyen elképzelhetetlenül lehetetlen fázisokon keresztül ment második komoly párkapcsolat, meg még 10 millió hasonló nagyságrendű, illetve kicsit nagyobb kérdőjel, tépelődés, bukás, felállás, bukás, felállás, stb, előttem pedig 196 km, és azt most valahogy teljesíteni kell. Szép egy ábra! Na, hajrá, mindent bele!

2017. március 12. (719. nap)

Nem szokásom ugyanazt a bejegyzést két különböző blogomban is megjelentetni, most mégis kivételt teszek, mert eljutottam egy olyan íráshoz, amelyen a két blog teljesen összeér, olyannyira, hogy meg sem tudom mondani, melyikbe való inkább:

Éld át a lehető legnagyobb intenzitással annak a percnek a megismételhetetlenségét, egyszeriségét, csodáját, amelyik éppen zajlik. Nincs szebb, teljesebb, igazabb, tisztább himnusz, Isten dicsőítés, mint a jelen pillanat bátor kibontása, melyet nem puszta önérdekből, hanem a lét, a fejlődés, a kibontakozás egészéért teszel. Így kerülhetsz személyes kapcsolatba magaddal, embertársaiddal, sőt az egész világmindenség szellemi valóságával. Ez a három találkozás ugyanannak az egynek a három arca, melyet átélve letapadt energiáid egyre jobban fellazulnak, köteleid egymás után eloldódnak, életedet pedig a felkelő nap fokról-fokra áttüzesíti.

A hibáidnál ne ragadj meg, ember vagy, tehát természetes, hogy elbuksz, az is életed része, egyébként ha nem buknál el, nem szereznél tapasztalatokat magadról és a világról, tapasztalatok híján viszont nem fejlődnél, sőt olyan légüres térbe kerülnél, hogy a gőgöd egy pillanat alatt szétrobbantana. Ha hibáztál, rögtön állj fel, és menj tovább, mint ha mi sem történt volna. Tanulságát persze tudatosítsd magadban, de terhétől szabadulj meg, hagyd ott, ahol elestél. Annál jobb helyet nem találhatsz neki.

Ne félj a próbatételektől, sőt tedd próbára magad, ha alkalom kínálkozik rá! Próbatételek nélkül képtelen vagy változni, alakulni, formálódni, fejlődni, változás, alakulás, formálódás, fejlődés nélkül viszont halott ember lennél, egy halott ember pedig nem képes előremozdítani semmit, egy halott ember képtelen szeretni. Indulj el önmagad felfedezésére, fedezd fel a világot magadban, és fedezd fel magadat a világban, mert a világban vagy és a világ Tebenned.

Legyél tudatában annak, hogy egy hazug közegben élsz, amelyet őseid bűnei beszennyeztek, és generációk hosszú láncolatán keresztül a szennyezésbe - nagyrészt anélkül, hogy átgondolták volna - Téged is sokszor beleneveltek, belevittek, de legyél tudatában annak is, hogy létfeladatod az örökölt szennyezésekből való kikecmergés, e technológiailag nagyon fejlett, de emberileg végtelenül fejletlen "civilizációnak" a szellemi értelemben vett meghaladása és jobbá tétele.

Emberi kapcsolataidban ne légy egysíkú és ne légy önző! Ezen a területen nincsenek evidenciák, meg se próbálj sablonokat és szabályokat keresni, mert a köztünk, emberek között kifeszülő háló, szövet végtelenül összetett és állandóan és minden irányba lebeg, mindig más színt, más formát mutat, folytonos mozgása, pillanatokra sem szűnő hullámzása olyannyira hozzátartozik, ahogy a tengerhez is hozzátartoznak a hullámai. Egy gyönyörű bolygón élünk, amelyen az élet egészen különleges "véletlenek" elképesztő összjátékaként jöhetett létre, és ezen a bolygón összes egyébként nagyon is meglévő, valóságos különbözőségünket megelőzi az az összetartozás, hogy mi mindannyian ennek a Földnek a gyermekei vagyunk, mert ezt az összetartozást semmi, még a legnagyobb szakadások és a legnagyobb borzalmak sem tudják felülírni.

Ha férfi vagy, tiszteld a nőt, ha nő vagy tiszteld a férfit, úgy tekints rá, mint másik feledre, akit magadban hordozol, de aki mégis Rajtad kívül való. Tudd, hogy az életed nem tud kibontakozni, ha nem küzdöd le magadban azokat a gátakat, amelyek a másik nemből való társaddal történő egyesülésedhez vezető utadat elállják.

Legyél bátor, mert az ember legnagyobb kerékkötője nem a tudatlanság, hanem a félelem. A tudást meg lehet szerezni, a félelemtől megszabadulni sokkal nehezebb. A körülötted lezajló jelenségeket figyeld meg, értelmezd, gondold végig, hogy honnan lettek és azt is, hogy most milyen mechanizmusok tartják fenn azokat, de vizsgálataid során egyre kevésbé támaszkodj másoktól, kívülről jövő magyarázatokra, inkább saját válaszaidat küzdd ki, hozd fel szíved legmélyéről, gondosan tisztítsd meg azokat, azt add, azt mutasd be, ami onnan, a Te személyes lényedből fakad, azt a szintézist, amelyben ott csillognak persze a kívülről érkezett gyöngyszemek is, de amelynek a vezérfénye Te magad vagy és úgy, ahogy a lét egésze Téged, egyedül Téged szánt világítani.

2017. március 7. (714. nap)

Ez lesz a futás zenéje!

Természetesen ismertem már régóta, de tegnap mégis olyan erővel nyílalt belém, mintha először hallottam volna....

2017. március 6. (713. nap)

Egy gym-ben fényképeztem, ahol ökölvívás is zajlik

2017. március 5. (712. nap)

Ma fogom lefutni az utolsó 30 km-eset, és ezzel a felkészülés lényegi része tulajdonképpen le is zárul. Ezután már csak rövid vagy max. közepesen hosszú távok lesznek laza tempóban egyre több pihenővel. Még mindig úgy gondolom, hogy a januári kihagyás nagyon belerondított az edzésmunkámba, de többet nem akarok beszélni erről, és főleg nem akarom ezt a körülményt ürügyként használni a megfutamodáshoz. Becsületesen le kell küzdenem ezt a zavaró részletet is, nyilván nem lesz könnyű, de teljesen normális, hogy az életben nehéz dolgok is adódnak, illetve úgy néz ki (és nem érzem, hogy ezt letagadni, elkenni vagy akárcsak szépíteni is kéne), hogy nekem most egy kicsi a nehéz részéből is kijut majd. Ha ez a becsületes küzdés sikerül, akkor a többi nem számít, ellenkező esetben viszont még az esetlegesen elért részeredményt is ki kell hajítanom a kukába. Szellemileg, emberileg félkész, javulni, érni akaró valaki vagyok, és egy ideje úgy gondolom, hogy ezt a javulást, érést életem mostani szakaszában a futás is segíteni tudja. Ezért csináltam eddig is, ezért vállalom most is, így állok oda a rajtvonalhoz, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Ha gondoltok rám, ha szerettek, az átjön minden elválasztó akadályon, és lelkesíteni fog. Vagyis futhattok velem, páran fizikálisan is, a többiek meg - ha van merszük - távolról, lélekben kövessenek ezen a balatoni körön :-)!

Leonidasz - megcselekedni amit megkövetel a haza!

Today I am going to run the last 30 km session and this will practically end my long preparation period. After that I will only do light trainings while taking more and more rest. I still think that the January pause impacted my form a lot but I don't want to speak more about it and especially I don't want to use it as a pretext to escape. I must correctly overcome this menthal barrier too, probably it will not be easy but it is quite natural that sometimes there are hard things in the life and I don't think that we should deny or hide them behind some nice projected scenes. It is also quite natural that a run like this means also some difficulties to struggle so no need to get surprised of them at all. If I manage to do well the difficult parts the result itself will not count at all, but if I don't manage, even the eventual partial results will be in vain. In a spiritual sense I am a semi-ripen, semi-finished person who wants to be more complet and better and for a certain time I have been feeling that running can help me on this road. This is why I started the trainings this is why I did more than 3000 kms already and this is how I go to the start line. After that we will see what will happen. If you think of me, if you love me, it will pass through from anywhere and it will support me. That is to say you can run with me, some of you even physically while the rest - if you are brave enough - can follow my Balaton circle from far away.

Leonidasz - obedient to the word

2017. március 4. (711. nap)

Egy ember, aki elég jól érti, hogy van belső és külső történés, és azt is, hogy az elsőből hogyan következik a második. Részlet Szemző Ernő A sport világa című könyvéből, mely 1936-ban jelent meg. Nem a sporton van a hangsúly, hanem azon az úton, amelyet a sportban, de millió ezer dologban is be lehet és be is kell járni. A belülről kifelé vezető útra gondolok, amelyről Zorán azt énekli, hogy apám hitte a folyók irányát, és amelyről én azt mondom, hogy a farok nem csóválhatja a kutyát, illetve nagyon nagy baj van ott, ahol az utóbbi bekövetkezik, vagyis a fejlett országok társadalmaiban. Arra az útra és arra az irányra gondolok, amelyet jóformán teljesen elvesztettünk, és amely eltévelyedésnek következményeivel most oly keserűen kell szembenéznünk. Arra az útra gondolok, amely mára szinte teljesen feledésbe merült, és amely felejtés miatt teljesen dilettáns módokon látunk neki problémáink megoldásához, és amely dilettantizmust független nézőpontból szemlélve egy csöpp csodálkozni való sincs akcióink eredménytelenségét illetően:

A sport nem egy elszigetelt, csupán a testet, a testi jólétet illető dolog. Összefüggései kiragadják az egyént annak az öncélúságából, amit végez akkor, amikor sportot űz, és tudatosan vagy kevésbé tudatosan, sőt egész öntudatlanul is részévé teszik egy sokkal nagyobb átfogójú folyamatnak, mint amely folyamatot a sport gyakorlásában átérezni képes. Az a testi mivoltában erősen körülhatároltnak tűnő folyamat, ami a sport testi öncélúságának érzését és azt a látszatot ébreszti, hogy a sport csak testi jelentőségű, csak a testhez és a testből szól, igenis nem áll meg a testnél, hanem az élettel való összefüggéseiben és a benne rejlő analógiákkal mindenhová elér, ahová emberi érzés és gondolat elérhet. A harcból a teljesítményhez, az indulatból az érzéshez, a fejlődés érzéséből az "eredmény" fogalom csoportjához, amely ennek az életnek a tengelyét teszi. Mert - mint ahogy a sportbéli eredmény azt jelenti, hogy testünket és akaraterőnkkel a lelkünk egy részét tökéletesebbre formáltuk - minden élet-eredmény mindig azt kell, hogy jelentse, hogy az élet nagy területén az élet egy anyagi területét megfeszített erővel odacsiszoltuk, formáltuk és nemesítettük, ahol erőfeszítésünk és teljesítményünk az eredmény-kalászok aratását hozza... Csak az önmagunkból, belülről kitermelt életpálya eredmények azok a sikerek, amelyek mindig magasabb szintre emelik az élet nívóját, hogy az mindig több fénnyel keringjen a csillagok között.

2017 március 2. (709. nap)

Régóta nem írtam, pedig nagyon sok minden történik minden nap, csak hát a munka, a futás és az önfenntartás mellett nem sok időm marad. Most viszont vonatozom, és van pár szabad félórám, igyekszem picit behozni egyik-másik elmaradásomat, például írok ebbe a blogba is. Először is egy levél, melyet kb. egy hete írtam egyik sporttársamnak:

Szia Gabi!

Majd a 348-as piros rajtszámot figyeld! Most éppen ott tartok, hogy muszáj sikerülnie! Muszáj!!! Egyszerűen el sem tudok képzelni mást!!!!!!! Érted??? Érted, Te ezt???????

Vagyis egy óriási változás történt az egy héttel ezelőtti lelkiállapotomhoz képest…

Kész őrület ez a futás!!! Nem tudom, mi jöhet még ki belőle, legszívesebben már holnap indulnék!!!

Jaj, Istenem!!!!!

Leonidasz

Az egy olyan euforikus érzés volt, melyről elképzelni sem tudom, hogy honnan lett, de hát történt már pár furcsaság ebben a projektben ezen kívül is. Egyébként mindig minden változik, a lelkiállapotaim pedig különösképpen is. Amennyit lehetett, annyit visszahoztam a Brazília előtti formámból, nem is megy rosszul a futás, látható a futónaplóban is, hogy a napi húszakat elég stabilan tudom hozni, de ha arra gondolok, hogy első nap rögtön 6 órát kell futnom, de legalább öt és felet, és utána minden csak még rosszabb lesz, akkor azért kiver a hideg verejték. Vagyis egy dolgot tehetek, megpróbálok nem gondolni arra, hogy mi vár rám, illetve amellett becsületesen megfutom a felkészülés utolsó kilométereit, illetve összeszedem magam lelkileg. Az utóbbi azt jelenti, hogy ismét és egyre erősebben tudatosítom magamban a futásom célját, és odaszánom magamat erre a kalandra nyöszögés és sírás nélkül. Nehéz ennél többet mondani, de talán nem is kell egyelőre. Hiszem, hogy ez a futás egy találkozás lesz, egy soha korábban nem tapasztalt intenzitású találkozás magammal és a körülöttem lévő világ egészével. Egyébként ez az igazi cél, és nem a 196 km-es táv teljesítése, és ha az ember erre gondol, akkor a kétségtelenül felkavaró távlatok ellenére is meg tud nyugodni kicsit.

2017. február 23. (702. nap)

A vicc az, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni, és még azt sem mondhatom, hogy nem tudom a módját, legfeljebb annyi állja meg a helyét, hogy azt a módot a hátam közepére se kívánom. Ugyanaz a módja, mint az élet egészének is, minden percét végtelen hálával és örömmel kell fogadni függetlenül attól, hogy a felületes szemlélő hogyan értékelné azokat a perceket. Csak ennyi! Tulajdonképpen azért vágtam bele, hogy ezt megtapasztaljam a saját bőrömön. És most itt állok a kapuban, és világos tudattal de remegő gyomorral szemlélem azt, aminek teljesen egyértelműen és természetesen jönnie kell. Az egész annyira logikus és kerek, hogy elképzelni se lehetne másképp. A Jóisten kitörölt egy hónapot a futónaptáromból, hogy ne a magam kis főztömben bizakodjak, hanem abba, ami ezt a projektet ellendítette, a vágyban, hogy átéljek valamit, és a tapasztalattól másmilyen emberré váljak. Így fogom fel, szolgálatnak egy olyan tapasztalat megszerzése érdekében, melyre nekem magamnak és a világ egészének is nagy szüksége van. Elengedtem egy kicsit, jöjjön, aminek jönnie kell, ama Leonidasz sem mondott mást Thermopüla előtt egy nappal :-)!

2017. február 22. (701. nap)

Kicsit nagyobb bizalommal tekintek a jövő elébe, mint egy hete. Ezek a 20 kilométeres futások jót tettek, most elég jó formában érzem magam. Azt nem mondom, hogy minden félelmem eltűnt, de a tendencia azért bíztató. Ennek örömére megnéztem a rajtlistát, illetve a raktszámomat. Ugyanis Gábor benevezett már egy ideje, illetve ezt mondhatjuk úgy is, hogy belökött a vízbe. Vagy a tűzbe, nem tudom majd kiderül.

2017. február 20. (699. nap)

Tegnap összeszedtük Zolival. Az első nap azért könnyű, mert akkor még pihent az ember, a harmadik napban az a jó, hogy az a legrövidebb távú, akkor kell a legkevesebbet futni, a negyediket pedig azért fogjuk szeretni, mert az már az utolsó. Viszont a másodikra nem találtunk semmit, illetve "csak" annyit, hogy aznap nagyon szép tájakon vezet át a futóút. Lehet, hogy az a nap lesz a legnehezebb?

2017. február 17. (696. nap)

Important traffic sign :-)!

2017. február 16. (695. nap)

Minden rendben, csak nincs időm írni, mert a Jóisten elvett egy jó hónapot a futásidőmből, és emiatt most minden nap kell futnom, vagyis ha valakinek nem tetszik, hogy alig jelentkezem blogbejegyzésekkel, akkor nála reklamáljon :-)! Egyébként ez így nagyon izgalmas lesz, momentán egy csepp biztonságérzetem sincs a teljesítést illetően, illetve még megsaccolni se tudom, hogy milyen érzéssel és azt sem, hogy milyen esélyekkel fogok rajthoz állni. Az utóbbiakat egyébként valószínű, hogy még a rajt pillanatában is nagy köd fogja borítani, igazi, vastag balatoni felhő, de ezen most már nem lehet változtatni. Kalandnak indult, aztán valahogy négyzetre emelődött benne a kihívás. Tök gáz az egész, de valami azt súgja, hogy ennek mégis csak így kellett történnie. Például azért, hogy ne az edzésmunkám következményének tekintsem az eredményt, ha véletlenül sikerül. Hiszen itt most már csak a csoda segíthet, vagyis ha sikerül, akkor az egy csoda lesz. Szép egy távlat, kár hogy nem belátható...

2017. február 12. (691. nap)

Kedves Sporttársaim!

A minden egyéb szempontból nagyon sikeres és elképesztő élményt jelentő brazíliai kiküldetésem keresztbe törte a balatoni futásra való felkészülésemet, ezen nincs mit szépíteni. Illetve ez nem a helyes megfogalmazás, mert a keresztbe törésről nem a brazil projekt tehet, hanem én, a brazil projekt csak a keretet szolgáltatta hozzá. Nem térek ki a részletekre, a lényeg az, hogy azt hittem, egy ilyen versenyre pusztán azzal, hogy futok egy csomót, elég nagy biztonsággal fel lehet készülni. Most keserűen kell látnom, hogy ez a prekoncepció - az én esetemben legalábbis - egyáltalán nem igaz. Hogy akkor mi kell hozzá, az egy jó kérdés, ezt szeretném most nagyon gyorsan kitalálni. Az elmúlt hetekben teljesen bizonytalan voltam, hiszen januárban a tervezett 500 km helyett még 100-at se futottam (azt hiszem, mert összeszámolni még nem volt bátorságom), és emiatt elég nagy viharok dúltak bennem. Az utóbbi napokban viszont elvonultak a felhők. Most beszéltem Zolival, ő azt mondta, hogy ne aggódjak, mert az állóképesség nem tűnik el egyik napról a másikra, egy kis rávezetéssel újra lehet éleszteni. Én ennyire optimista azért nem vagyok, de azt érzem, hogy egy kicsi esélyem azért maradt, és amiatt a kicsi esély miatt nem szabad feladni még. Vagyis a projekt megy tovább csak most már nincs benne az a sámli, hogy a sok futás majd betolja a szekeret, már csak azért se, mert sokat futni már nincs idő. Vagyis kell találni valami mást szekér tolónak, plasztikusan itt tartok, most ez a kihívás. Nem tűnik könnyűnek, de nem érzem, hogy a nem könnyűség elég alapot szolgáltatna ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Talán még soha nem éreztem ennyire drámai erővel dörömbölni az ajtómon a már ezerszer elmondott szállóigét, hogy ha küzdesz, veszíthetsz, viszont ha nem küzdesz, veszítettél. Nincs más választásom tehát, menni kell, futni is kell egy kicsit, de főleg fel kell tárni valamilyen forrást magamban, amely kompenzálni tudja az elveszett sok száz kilométert. Kérem, hogy segítsetek ebben, kérem, hogy bízzatok, szeressetek. Soha nem volt még ekkora szükségem Rátok!

Leonidasz

2017. február 1. (680. nap)

Nem tudom, feltűnt-e, de nagyon régóta nem írtam ebbe a blogba, és ami a nagyobb baj, hogy az elmúlt egy hónapban szinte semmit se futottam. Kezdődött azzal, hogy a decembert valószínűleg egy kicsit túl toltam, mert egy hetet kapásból ki kellett hagynom egy tisztességes lábfájás miatt, de - sajnos - utána se találtam rá a futó énemre. Meleg, párás idő volt Brazíliában, tettem pár kísérletet, de mindegyik elvetélt lényegében.Nehezen gyógyult a lábam, és még most sincs igazán rendben. Tegnap, vagyis közvetlenül a hazaérkezésemet követő napon már futottam egy tízest az edzőteremben, de a mairól inkább lemondtam megint, mert nem voltam biztos abban, hogy nem tennék-e vele nagyobb kárt, mint amekkora hasznot. Holnap szeretnék ismét menni, de a legjobb esetben sem fogok sokkal többet futni a tegnapinál, vagyis egyelőre meg sem közelítem azt a teljesítmény tartományt, ahol lennem kéne. Magyarul, nem tudom, mi lesz, a csoda még segíthetne, de egyre inkább azt érzem, hogy valóban arra lenne szükség. Az okokat, hogy mért alakult így, lehetne elemezni (van már pár ötletem), meg is fogom tenni, ha majd nem lesz más dolgom, de most még nem érek rá. Az utazásom egyébként nagyon jól sikerült, lett belőle, illetve még mindig készül többek közt egy blog, mely elérhető a fenti menün is a "Túl az óperencián" pont alatt. Olyan sok élmény, benyomás, hatás ért, hogy azt elmondani se lehet, és nagyon szép szintéziseket is hozott magával az ott eltöltött idő, vagyis a futáson kívül minden pozitív volt, viszont az utóbbi megakadt tényleg, és lehet, hogy ez végzetes lesz az idei Balaton futásra nézve is. Nehéz napok jönnek ilyen szempontból, de nem baj, meg kell találni a futás helyét az életemben ismét, és lehet, hogy az a hely nem pont ott lesz, ahol eddig gondoltam. Vagy nem most. Vagy ki tudja? Egyszerre történik egy csomó minden, és meg kell jegyeznem, hogy olyan dolgok is, amelyek jelentősége nagyobb, mint a futóeredmények explicit alakulása. Van olyan területe az életemnek, ahol bizonyos kibontakozások bőven kitakarnák a futás jelentőségű dolgokat, és ez azért elég nagy szó, mert a Leonidasz naplóból, meg mindabból, amit eddig csináltam, azért lejött, gondolom, mindenkinek, hogy a futás nálam nem csak egy kis apró-cseprő hobbi. Nem, nem az, de nem is a minden önmagában, és főleg nem egy minden mást beárnyékoló cél, hiszen ha az lenne, akkor teljesen kifordítana magamból, amibe egyrészt belerokkannék, másrészt abból senki se profitálna. A futás addig jó, ameddig beleilleszkedik az ember önfejlődési folyamatába, de ha elkezd abból kilógni, akkor már nem üdvös. Nem akarom megideologizálni a kudarcomat, mert egyelőre nem is akarom kudarcnak felfogni azt, ahol vagyok. Rendet akarok az életemben, a megfelelő hierarchiát a különböző összetevők közt, folytatni, követni azt az utat, amelynek a futás mindig is része volt, és amíg a legminimálisabb esély is van rá, a része lesz. Hogy pontosan hogyan, mekkora súllyal, mekkora szereppel az kérdés, hogy soha sem lesz kis jelentőségű, elhanyagolható tényező, az egész biztos. Most ennyi tellett, talán ez is sok egy kicsit már, de nem baj. Ez lenne a 700-dik nap, ha nem számoltam volna el valahol, mert valójában kb 20 nap még hátravan addig. Majd egyszer megkeresem, hogy hol rontottam el, és végigjavítom...

2017. január 4. (652. nap)

Nagy terveim voltak erre a hétre, de eddig nem lett belőlük semmi. A bal bokám hétfőre úgy bedagadt, hogy a futás szóba sem jöhetett, sőt kicsit még a járás is problémássá vált. Tegnap más dolgom is volt, vagyis a kedd mindenképpen kimaradt volna, de ma megint a lábam állapota miatt nem lesz szaladgálás. Kicsit jobb már, de Zoli figyelmeztetett, hogy amíg nem tünetmentes, addig inkább legyek óvatos, és azt hiszem, hogy igazat kell adnom neki. Nem olyan könnyű nézni, ahogy múlnak el az értékes futónapok, de ha arra gondolok, hogy egy hónapig nyavalyogjak, mert nem vagyok képes kikúrálni magam, vagy igyekezzek meggyógyulni a lehető leghamarabb, akkor azért inkább az utóbbi a nyerő.