Még biztos lesz pár összefoglaló bejegyzés, de a Leonidasz projekt a lezárási szakaszba lépett. Ami ezután következik, az már csak az epilógus, mert a katarzissal együtt lényegében minden erő kirobbant belőle. Nagy kérdés, hogy mi lesz a futással. Biztos, hogy sokáig jelen lesz még az életemben, illetve inkább remélem, az is lehet, hogy egy kicsit el fogok mozdulni az ultra távok felé, de ez még sok mindentől függ, és nem is én magam fogom eldönteni, inkább az életem forrása fogja megadni a választ. A per pillanat állás egyébként az, hogy jövőre is körbefutom a Balatont, de erre azért még nem kell mérget venni. Ha netalántán így is lesz, nem biztos, hogy blog fog készülni róla, illetve szinte biztos, hogy pont ilyen stílusú nem fog létrejönni még egy. Ez egy kicsit engem is elszomorít, mert a futás mellett a blogírást is megszerettem, de valamit biztosan változtatni kell majd az írás részén is.
Azt mondják, a nagy sikereket nehéz átélni, és ebben van egy kis igazság, de inkább dominál bennem az az érzés, hogy máris rengeteg út vezet tovább. Sok mindent félretettem az utóbbi hónapokban a futás miatt, sőt sok embert is el kellett hanyagolnom, illetve inkább a velük való találkozást, mint őket magukat, hisz értük is futottam, hisz ami ebből a futásból visszajön, az rájuk is sugározni fog. Igazi kár tehát nem érte őket, legfeljebb egy kis szomorúság, hogy átmenetileg kevesebbet találkozhattunk. Rendet kell raknom a számítógépemen, a levelezéseimben, a lakásomban, és pár nap múlva majd futni is kell. Egy-két rövidebb távot először, aztán kicsit hosszabbakat. Az élet nem áll meg, és még nagyon sok mindent lehet sokkal jobban csinálni. Szép eredmény volt ez a pár nap, hogy ilyen stabilan belül voltam a szintidőkön, de én azért látok sok lyukat is, látszik, hogy van még min javítani. Az biztos, hogy egy csomó mindenért nagyon hálás vagyok, főleg azokért az eseményekért, amelyek a futás ötletét felébresztették bennem, illetve azért a nem tudom kiért, aki az eseményeket felügyelte. Nem akarom azt mondani, hogy Isten, mert az legtöbbünknek csak egy fogalom, illetve egy asszociáció halmaz, és ebben a minőségében inkább akadályozza a léttel való legteljesebb személyes találkozás átélését, mintsem, hogy segíti. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. Persze mindenki nevében nem tudok nyilatkozni, de nekem a vallással pont az a legnagyobb bajom, hogy csak egy réteget ragad ki a százezerből, miközben a találkozások elképesztő gazdagságban záporoznak ránk. Akár egy futóversenyen is, egy futóverseny sem kevésbé szent hely, mint egy templom. Ezt egyébként a görögök még tudták, mert a stadionok egyben templomok is voltak. Nekünk viszont ezek olyan távol esnek egymástól, mint egyik galaxis a másiktól, és ez borzasztó! Borzasztó, tényleg! Én ebben a futóversenyben nagyon mély találkozásokat éltem át, köszönhető például a csapatomnak, akik hihetetlen figyelemmel és szeretettel vettek körül, köszönhető több tucat barátomnak, akik a telekommunikáció különböző eszközein keresztül követtek, és buzdítottak, és köszönhető egy csomó ismeretlen futótársamnak, akik velem futottak, velem szenvedtek, velem sírtak, és akik közül sokakkal tényleg össze is borultunk a négy nap alatt. Ők is nagyon fontos részt tettek ki, nélkülük valószínűleg nem is bírtam volna a hosszú erőfeszítést. Hiszen előtte soha nem futottam ennyit, aki végignézi a futónaplómat látja, hogy a felkészülés során 32 km felé csak egyszer mentem, de akkor is versenyen, azt hiszem ilyen távokat a verseny, a társak, a futóközösség nélkül lefutni sokkal-sokkal nehezebb. Sok út van, igen, nyilván a futás sem a világmegváltás egyedüli eszköze, nem is azt akarom kihozni belőle, hanem inkább azt, hogy például a futáson keresztül is meg lehet élni ugyanazokat a dolgokat, amelyeket annyi más módon. Az eszköz jósága mindig azon dől el, hogy az ember hogyan használja, nekem ez egy út, és az utakon csak egy dolgot nem szabad: megállni. Mindig tovább, ahogy Máté Péter dala buzdít vagy Je ne regrette rien, ahogy Edith Piaf szájából elhangzik. Vagy You raise me up to more than I can be, ahogy Josh Groban énekli a valószínűleg ír eredetű gyönyörű himnuszt. Vagy ahogy Zorán nagyon szelíd, nagyon nyugodt, nagyon egyszerű hangon megszólal a világ egyik legmeghittebb énekében, hogy Kell ott fenn egy ország. Vagy, ahogy Pásztor Anna, illetve Márti dala figyelmeztet, hogy Kezdjetek el élni. Vagy ahogy megint Máté Péter jön, és azt mondja, hogy Most élj, most örülj, hogy szép a nyár, most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.... És sorolhatnám akármeddig, mert nincs vége. Akkora a gazdagság van a világban, hogy azt el sem lehet hinni. Én is csak ámulok!
Utóirat: Hazafelé a vonaton írtam egy levelet, idemásolom. Van benne pár válasz, bár mindenki tudja, hogy a futás sokkal-sokkal összetettebb, szövevényesebb ennél, illetve lényegében megmagyarázhatatlan, mint az összes olyan dolog a világon, ami ér valamit. Mégis el lehet olvasni, aki akarja tegye meg:
Kevés olyan futó van aki ilyen kevés illetve gyakorlatilag nulla
ultrafutás tapasztalattal rögtön egy Balaton szupermaratonra nevez sőt
az is lehet h szinte egyedülálló vagyok ebben a tekintetben Az egyéni
teljesítők nagy többsége fokozatosan jut el egy ilyen versenyre én
viszont a felkészülés előtt csak egy maratonnal büszkélkedhettem és a
felkészülés alatt is csak még egyet gyűjtöttem be Nem véletlenül
ugyanis olyan próbát akartam kitűzni amelyik teljességgel beláthatatlan
Aztán arra rájött a brazil projekt miatti kihagyás amely a
beláthatatlanságot még egy jó nagy szinttel megdobta Én azt egyértelműen
úgy éltem meg h a Jóisten a maradék sámlit is kihúzta alólam és nyilván
tudta h miért...
Az biztos h a ma véget ért
Leonidasz projekt nem egyszerűen a sportról szólt Az utóbbi években
egyre világosabban érzem h a körülöttünk lévő világ egyoldalú kihívások
elé állít minket és ebben a sarkos követelmény rendszerben alapvető
személyiségfejlődések sikkadnak el teljesen Ezt az egyoldalúságot több
vonalon is igyekszem oldani és az egyik nagyon fontos terület pont a
fizikai próba tudatos vállalása A megkésett férfivá avatás fontos
elemeként tekintettem erre a projektre melyen át valóban nagyon sokat
tanultam magamról és a világról egyaránt Az ember egy ilyen
teljesítéssel egész plasztikusan érzékeli például azt amit egy közismert
idézet így fogalmaz meg: nem tudtam h lehetetlen tehát megcsináltam
Lehet h egy kicsit hatásvadász ez a mondás de tényleg erről van szó az
első nap féltávjától folyamatosan csodálkoztam azon h mitől tudok tovább
menni mert semmilyen épeszű magyarázat nem volt rá és mégis ment még a
mai etap is ami két és fél nap összetörés után szinte hihetetlen Ma
reggel 7kor 4 órás kelés és kínkeservesen magamba tuszkolt két zsömle
után úgy álltam oda a rajthoz a 6 fokos viharos északi szélben h én nem
vagyok normális hiszen a következő elágazásig se fogok eljutni Aztán
mégis eljutottam sőt az azután következőig is illetve apránként meglett a
49,7 km 6 órán belül ami - figyelembe véve h hogyan éreztem magam
közben - tulajdonképpen elképesztő Ha az ember a futásban átél valami
ilyesmit akkor azt éli át h általában is nagy letapadt mobilizálatlan
energiák vannak benne amelyek arra várnak h felébredjenek illetve valaki
felébressze azokat És ez már egy sokkal nagyobb sporton messze
túlmutató tapasztalat amivel lehet valamit kezdeni
Persze
ez csak egy motívum a sok közül mert reggelig tudnék írni arról h a
sport milyen szerepet játszhat akár egy 55 éves férfi életében is milyen
belső folyamatokat tud beindítani mennyire át tudja alakítani őt ha
akarja és arról is h az ultrafutás világa amely ezen a hétvégén
kicsit feltárult előttem mennyire fontos emberformálóvá válhat ha valaki
megfelelően közelít hozzá Reggelig tudnék írni róla pedig még csak most kezdtem szerintem a nagyok még be se fogadnának maguk közé és teljesen igazuk lenne de nem baj! Én nem akarok nagy lenni tényleg nem ez volt ennek a projektnek a lényege inkább csak be akartam hozni valamit ami eddig elmaradt A férfi felnevel három gyermeket ügyesek kedvesek aranyosak öröm gondolni rájuk öröm nézni őket de ezzel még nem lehet vége az életének sőt az élete egyik fontos szakasza csak ezután kezdődik Na ez megint valami olyasmi, amely tökéletesen hiányzik a gondolkodásunkból a köztudatból a vallásainkból a művészeteinkből egyáltalán mindenből amit kivetítünk magunkból Szerintem mi teljesen hülyék vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése