2016. július 28. (494. nap)

Sokan követik el azt a hibát, hogy nagy terveket szőnek úgy, hogy közben napi eseményeikre nem fordítanak elegendő figyelmet. Én nem akarom ezt a hibát elkövetni. A Leonidasz projekt fontos, de nem válhat fontosabbá valódi szerepénél, és lehet, hogy ez a térdprobléma is csak erre akar figyelmeztetni. Mostanában van olyan érzésem, hogy hajlamos vagyok nagyon nekifeszülni bizonyos dolgoknak, miközben talán pont a ráfeszüléseim akadályoznak meg abban, hogy előbbre jussak. Nem kárhoztatom magam, mert azok a ráfeszülések nem voltak teljesen terméketlenek, sőt azt hiszem, hogy azok nélkül sok nagytakarítás elmaradt volna, de lehet, hogy lassan váltani kell. Most már tisztább a kégli, lehet, hogy mostantól elég lenne "csak" lakni benne, illetve elég lenne ritkábban takarítani.

Ha nem gyógyul meg a lábam, el fogok menni sportorvoshoz. Nem most a szabadságom ideje alatt, de utána nem sokkal. Lehetnek elhárítható fizikális okok, és azok megvizsgálásáról sem szabad lemondani...

Ezeket írtam le tegnap délelőtti tépelődésem során, aztán este megráztam magam, elmentem futni a szigetre, és olyan két kört futottam mint már rég, alig csúsztam ki az 5 perces ezrekből. Nahát, ilyenkor mondom, hogy összetett az emberi lélek, meg az emberi test is. Mert ez a futás egy picit se bántotta a térdem, sőt javított rajta, a ciszta ma reggelre teljesen elmúlt. Lesz valami, az biztos, csak még nem tudom, hogy mi...

2016. július 26. (492. nap)

Tegnap délután összepakoltam (kerékpáros táska, hátizsák), még a soha sem felvert, gyárilag összecsomagolt kis kis sátramat is eltettem (hogy a szállás véletlenül se okozzon semmi gondot), ma reggel pedig kerékpárostul felszálltam a vonatra, hogy szabadságom nagyobb részét Nyíregyházától távol töltsem. Van pár terv, de semmi se, illetve csak nagyon kevés fix, hagyni fogom, hogy a napok a maguk belső logikája szerint alakuljanak. Szeretnék sok emberrel találkozni, de szeretnék valamennyi időt egyedül is tölteni, és - nem utolsó sorban - szeretnék futni is, bár épp tegnap kellett sokadszor is rádöbbennem arra, hogy ez a projekt nem az enyém, hanem a Jóistené, és nekem legfeljebb annyi részem van benne, hogy meglegyen, ha az a szándéka szerint való. Merev volt a térdem, nem voltam biztos abban, hogy ma tudok futni, illetve úgy általában se voltam biztos magamban ezzel az egész futás témával kapcsolatban. Kezdettől fogva érzem, hogy ennek az egész felbuzdulásnak a lábam az achilles sarka, és ez egyelőre legalábbis teljesen bejön. Most már jobb, és valószínű, hogy este csak kilátogatok a szigeti futópályára, de a lábproblémák mégis figyelmeztetnek arra, hogy ez még egyáltalán nem egy lefutott kör, és arra is, hogy a projekteknél van sokkal fontosabb dolog is a világon, az éppen zajló pillanat bátor, odaszánásos átélése.

2016. július 25. (491. nap)

Három óvatos futás után megint van egy kis ciszta a térdhajlatomban. Az első két alkalom gyakorlatilag tünetmentes volt, de a harmadik után előjött ismét. Elég szenvedős időszak lesz egy így, ma kihagyom a futást, de holnap valószínűleg már nem fogom, aztán majd meglátjuk. Még mindig borotva élen táncol ez a projekt, ha nem sikerül rövid időn belül valamilyen áttörést elérni, akkor nem sok esélyem lesz, de egyelőre nem gondolok a visszavonulásra, amíg csak lehet, tartani fogom a tervem. Azt hiszem, ez a jó!

2016. július 23. (489. nap)

Tegnap elkezdődött a szabadságom, és újrakezdtem a futást is. A szabadságom ideje alatt minden nap szeretnék futni legalább 10 km-t, ha bírom, akkor néha annál többet is. A jobb térdem teljesen rendbe jött, jót tett neki a pihenő, amely kényszerűségből is előállt, hiszen az elmúlt 12 napba a futás akkor se fért volna bele az időkeretembe, ha semmi baja se lett volna a lábamnak. Laza három hetet látok előre, nincsenek nagy terveim, de nem akarok sok időt Nyíregyházán tölteni. Jórészt spontán módon szeretném szervezni a napjaimat, de közben nagy prioritása van annak a tudati-lelki áthangolódásnak is, amely szerencsére már elkezdődött, amelynek a fontossága szerencsére egyre világosabb előttem, és amely nélkül - úgy érzem - nem csak a Leonidasz projekt rekedne meg, hanem a hátralévő legalább 11 munkás évem is.

2016. július 17. (483. nap)

A Leonidasz projekt eddigi legkritikusabb pontjához ért. Utoljára egy hete futottam és még öt napig biztosan nem is fogok. Rengeteg dolgom volt, van és lesz a következő napokban, Görögországban dolgoztam három napon át, most pedig Budapestre megyek hasonló céllal. Az események alapból kizárták, és kizárják a futást péntekig, de nem ez az igazi baj, hanem az, hogy a lábam sincs tökéletesen rendben. A múlt heti három rövid futásból az első kettő még nem jelentett komoly problémát, de a harmadik után megint bedagadt a ciszta a térdhajlatomban, és azóta is megvan, múlik ugyan, de nem elég lassan. Már a múlt héten felmerült az orvoshoz menés gondolata, kértem és kaptam is időpontot tőle, viszont csak október 3-dikára, előbb nem tud fogadni a doki. Vagyis ez a megoldás egyelőre olyan, mintha nem is lenne, miközben váltig azt érzem, hogy nem is ez az igazi támadási pont. Ha valakinek merev a térde, akkor valami más is merev benne, és az lenne az igazi, ha az a másik merevsége is lelepleződne. Vagyis most nagyon komolyan, nagy elszánással kell tennem magamat oda, ahol a megvilágosodások be tudnak következni, mert ha ez nem sikerül, akkor annyi az egész Leonidaszkodásnak, legalábbis a futás részét el lehet felejteni, mert néhány hétnél hosszabb kihagyást ez a felkészülés biztos nem tud elviselni. Ha valamikor szurkolni kell nekem, akkor az most van, mert ahhoz képest, ami előtt most állok, még a bükki hegyimari is eltörpül. Egyébként mindig is éreztem, hogy a lábam a projekt gyenge pontja, és azt is, hogy a lábamért kell majd komolyan összeszedni magam. Nem tudom, hogy valaki érti-e ezt, remélem, hogy igen...

2016. július 12. (478. nap)

Szóval a vasárnapi futás már megviselte egy kicsit a lábam. Újra megtelt a ciszta a térdhajlatomban, ha felállok feszül. Nem veszélyes, de örülök, hogy most az athéni utam miatt pár napig nem merül fel a futás lehetősége, és így nem kell magamat gyötörnöm a futni vagy nem futni kérdéssel. Ez is egy nagy kihívás ebben a projektben, hogy az ember nem érezheti biztonságban magát egy percig se.

2016. július 10. (476. nap)

Ha nem tudsz valami vagy valaki nélkül jól élni, akkor azzal vagy vele sem tudsz jól élni. Ez a mondás Zoli barátomnál benne van a Top 10-ben. A jó élet feltételei bennünk magunkban vannak, nem a körülményeinkben...

Nagyon megrázó, nagyon felkavaró gondolat, de akkor is. Vegyük példának a futást! Ha valaki nem tud lemondani a futásról, amikor az élete azt kívánja tőle, akkor nem szabad, rabja annak sportolásnak, amelyet űz. A Leonidasz projekt legnagyobb kihívása pont az, hogy ne váljon ilyen rabsággá. Hogy a futás ne menekülés legyen más dolgok elől, hanem a kibontakozás eszköze, amíg ennek az eszköznek az alkalmazása helyénvaló, de utána lehessen tovább állni, mást csinálni majd. A vállalásainkhoz való jó viszonyt együtt jellemzi a céltudatos elköteleződés, és a ragaszkodásoktól való mentesség. E kettőt együtt elérni nehéz, de hát az ember élete nem is könnyű dolgokért van kitalálva, ilyen és hasonló ellentmondások leküzdése tulajdonképpen napi feladat. Például ugyanezt kell végigjárni az emberi kapcsolatainkban is. Úgy szeretni a másikat, hogy az ne rabság legyen számára, és a magunk számára se, de azért valódi szeretet legyen, ne csak valamilyen langyos, a kudarc lehetőségét is előrevetítő taktikázás. Szerelmesnek lenni, áldozni valakiért mindent, de ha nem jön be, azért méltósággal továbbmenni. Szerelmesnek lenni egészen, nem úgy, hogy valamit visszatartok magamnak biztonsági tartalékként, mert az kutyafüle, menekülés, ha így vagy szerelmes, akkor szégyelld magad. Nem, nem úgy! Hanem úgy, hogy felégetsz minden hidat magad mögött, aztán ha mégis kell, akkor majd valaki el fogja intézni, hogy épüljön új. Aki ezt nem érti, nem érti magát, nem érti a saját hajtóerőit, nem érti a vágyait, az indítékait, nem érti, hogy minek van itt földön.

2016. július 9. (475. nap)

Tegnap újra futottam, és nem lett tőle semmi bajom. Ez most megint nagyszerű érzés, sőt csodálatos! Átjutottam talán egy holtponton, amelynek a tanulságai kezdenek körvonalazódni. Ennek az egész projektnek talán az a legnagyobb kihívása, hogy hogyan ne menjen el eszetlen, agyatlan kilométer gyűjtögetésbe, hogyan maradjon meg jó ritmusú, az életem többi részével összhangban lévő, sőt az életem többi területét is fejlesztő kalandnak. Mert annak nyilván semmi értelme sincs, hogy se hallok, se látok, csak futok, ha a futás miatt az életem összes többi területe romba dől, akkor a futás nem ér semmit. A másik tanulság, hogy el kell menni orvoshoz és pszichológushoz is. Akkor is ha nincsen komoly baja a lábamnak, mert akkor is kellenek ilyen típusú interakciók. Meg még vannak egyéb tanulságok is, de azok kicsit lassabban fognak szavakba formálódni. Az odaadást, az odaszánást érzem a legfontosabbnak, hogy az ember teljes egészében és örömmel és bátran adja magát azoknak a dolgoknak, amelyek jönnek az életébe. Ez kikerülhetetlen, sőt talán a legalapvetőbb feltétel.

2016. július 6. (472. nap)

Gyógyul a lábam :-)! Nem tűnt el a ciszta, de ma először érezhetően kisebb, és közben a térdem feszülése is csökkent. Egyrészt érdeklődve várom a fejleményeket, másrészt tudom, hogy alapvető dolgokon kell változtatnom ahhoz, hogy folytatni tudjam a felkészülést. Nem lesz könnyű, de nem adom fel.

2016. július 5. (471. nap)

Három napja nem futottam, és nem is tudom, hogy mikor fogok legközelebb futni. Van egy sportorvos telefonszámom, pénteken lehet vele kapcsolatba kerülni, még van két és fél nap gondolkodni azon, hogy felhívjam-e vagy sem. Nyilván nem ésszerű kihagyni egy ilyen lehetőséget, illetve az első kínálkozó alkalmat mindenképpen ki kéne használni, de közben lehetetlen azt állítani, hogy ez a ciszta csak egy praktikus mellékkörülményről szól. A futások akkor kezdődhettek el, amikor a ciszta eltűnt, és úgy nézett ki tényleg, hogy minden rendben van. Futogattam, és nem is keveset, de most úgy tűnik, hogy valami mégse volt rendben. Nem a lábamban, mert az csak egy külső dolog. Bennem nem volt rendben valami, és az a rendetlenség átsugárzott a térdemre is. Ezt az összefüggést most elég világosan látom, és ezért nehéz rászánnom magamat arra, hogy orvos segítségét kérjem. Életem nagy projektjei mind olyanok voltak, hogy más elég keveset tudott hozzászagolni, nekem magamnak kellett kiküzdenem, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Ez a projekt sem tűnik másmilyennek, de azért egy kicsit elbizonytalanodtam. Talán most jött el az ideje, hogy egy pszichológust keressek fel. Van egy, akiben - azt hiszem - megbíznék, lehet, hogy elmegyek hozzá. Ha nem gyógyul meg a lábam pár napon belül... Mert azért az lenne a legjobb, ha meggyógyulna.

2016. július 2. (468. nap)

Több szempontból is holtpontra jutottam. A kisebb baj az, hogy nagyon meleg van, és rettenetesen sok folyadékot vesztek futás közben. Tegnap este például legalább 2,5 liter folyadékot ittam meg a 16 km-es táv teljesítését követően. Ehhez valahogy hozzá kell szokni, illetve muszáj lesz inni menet közben. A másik baj az, hogy kiújult a baker ciszta a jobb térdhajlatomban. A futást ugyan közvetlenül nem zavarja, de mindenképpen jelzés arra, hogy valami nincs rendben a jobb térdemben, és egyelőre nem múlik, illetve egy kicsit még növekszik is. Ha nem történik számottevő változás néhány napon belül, akkor szégyen szemre el fogok menni orvoshoz. Nem vagyok orvoshoz járó típus, és arra különösen is büszke voltam, hogy eddig megúsztam a térd orvoslást. Azt gondolom, hogy az ember, ha tudatosan él, rá tud jönni az ilyen tünetei valódi, belső okára, és maga is tud változtatni ott, ahol erre szükség van, most viszont lehet, hogy egy kicsit át fogom értékelni magamban ezt az álláspontot, mert ha nem muszáj, nem választanám a hosszú, illetve elhúzódó futószünetet töménytelen mennyiségű önmarcangolással, valahogy úgy érzem, hogy ehhez most nincs idegrendszerem, és egy kicsit életidegen is lenne. Ez most egy nagy dilemma bennem, a megoldásához külső segítséget is várok, remélem, hogy meg fog érkezni. A fizikális problémák kimutatásában, sőt a gyógyításában is lehet szerepe a modern orvostudománynak, igaz, a térd nem az a terület, ahol a legnagyobb sikereit szokta aratni, de attól még az én esetem lehet akár ellenpélda is. Vagy nem, és akkor marad a figyelem és a belső összeszedettség, mint gyógyír. Szóval majd kiderül, az embernek lehetnek elképzelései, azokat viszont az élet gyakran felülírja. Vannak gondolataim, de nem határozottak, és ha az élet nálam határozottabban fog állást foglalni, akkor majd ahhoz az állásfoglaláshoz fogok idomulni. Ha nem futnék, illetve nem lennének őrült terveim a futással, akkor nem lenne semmi baj, viszont vannak őrült terveim, és emiatt lettek a problémáim is, de ezért csak magamat "hibáztathatom". Én akartam, én csinálom, küzdök, azért vagyok Leonidasz, hogy ne adjam fel csip-csup nehézségek miatt azt, amit mindenekért vállaltam.