2016. július 17. (483. nap)

A Leonidasz projekt eddigi legkritikusabb pontjához ért. Utoljára egy hete futottam és még öt napig biztosan nem is fogok. Rengeteg dolgom volt, van és lesz a következő napokban, Görögországban dolgoztam három napon át, most pedig Budapestre megyek hasonló céllal. Az események alapból kizárták, és kizárják a futást péntekig, de nem ez az igazi baj, hanem az, hogy a lábam sincs tökéletesen rendben. A múlt heti három rövid futásból az első kettő még nem jelentett komoly problémát, de a harmadik után megint bedagadt a ciszta a térdhajlatomban, és azóta is megvan, múlik ugyan, de nem elég lassan. Már a múlt héten felmerült az orvoshoz menés gondolata, kértem és kaptam is időpontot tőle, viszont csak október 3-dikára, előbb nem tud fogadni a doki. Vagyis ez a megoldás egyelőre olyan, mintha nem is lenne, miközben váltig azt érzem, hogy nem is ez az igazi támadási pont. Ha valakinek merev a térde, akkor valami más is merev benne, és az lenne az igazi, ha az a másik merevsége is lelepleződne. Vagyis most nagyon komolyan, nagy elszánással kell tennem magamat oda, ahol a megvilágosodások be tudnak következni, mert ha ez nem sikerül, akkor annyi az egész Leonidaszkodásnak, legalábbis a futás részét el lehet felejteni, mert néhány hétnél hosszabb kihagyást ez a felkészülés biztos nem tud elviselni. Ha valamikor szurkolni kell nekem, akkor az most van, mert ahhoz képest, ami előtt most állok, még a bükki hegyimari is eltörpül. Egyébként mindig is éreztem, hogy a lábam a projekt gyenge pontja, és azt is, hogy a lábamért kell majd komolyan összeszedni magam. Nem tudom, hogy valaki érti-e ezt, remélem, hogy igen...