2016. július 9. (475. nap)

Tegnap újra futottam, és nem lett tőle semmi bajom. Ez most megint nagyszerű érzés, sőt csodálatos! Átjutottam talán egy holtponton, amelynek a tanulságai kezdenek körvonalazódni. Ennek az egész projektnek talán az a legnagyobb kihívása, hogy hogyan ne menjen el eszetlen, agyatlan kilométer gyűjtögetésbe, hogyan maradjon meg jó ritmusú, az életem többi részével összhangban lévő, sőt az életem többi területét is fejlesztő kalandnak. Mert annak nyilván semmi értelme sincs, hogy se hallok, se látok, csak futok, ha a futás miatt az életem összes többi területe romba dől, akkor a futás nem ér semmit. A másik tanulság, hogy el kell menni orvoshoz és pszichológushoz is. Akkor is ha nincsen komoly baja a lábamnak, mert akkor is kellenek ilyen típusú interakciók. Meg még vannak egyéb tanulságok is, de azok kicsit lassabban fognak szavakba formálódni. Az odaadást, az odaszánást érzem a legfontosabbnak, hogy az ember teljes egészében és örömmel és bátran adja magát azoknak a dolgoknak, amelyek jönnek az életébe. Ez kikerülhetetlen, sőt talán a legalapvetőbb feltétel.