A vicc az, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni, és még azt sem mondhatom, hogy nem tudom a módját, legfeljebb annyi állja meg a helyét, hogy azt a módot a hátam közepére se kívánom. Ugyanaz a módja, mint az élet egészének is, minden percét végtelen hálával és örömmel kell fogadni függetlenül attól, hogy a felületes szemlélő hogyan értékelné azokat a perceket. Csak ennyi! Tulajdonképpen azért vágtam bele, hogy ezt megtapasztaljam a saját bőrömön. És most itt állok a kapuban, és világos tudattal de remegő gyomorral szemlélem azt, aminek teljesen egyértelműen és természetesen jönnie kell. Az egész annyira logikus és kerek, hogy elképzelni se lehetne másképp. A Jóisten kitörölt egy hónapot a futónaptáromból, hogy ne a magam kis főztömben bizakodjak, hanem abba, ami ezt a projektet ellendítette, a vágyban, hogy átéljek valamit, és a tapasztalattól másmilyen emberré váljak. Így fogom fel, szolgálatnak egy olyan tapasztalat megszerzése érdekében, melyre nekem magamnak és a világ egészének is nagy szüksége van. Elengedtem egy kicsit, jöjjön, aminek jönnie kell, ama Leonidasz sem mondott mást Thermopüla előtt egy nappal :-)!
2017. február 22. (701. nap)
Kicsit nagyobb bizalommal tekintek a jövő elébe, mint egy hete. Ezek a 20 kilométeres futások jót tettek, most elég jó formában érzem magam. Azt nem mondom, hogy minden félelmem eltűnt, de a tendencia azért bíztató. Ennek örömére megnéztem a rajtlistát, illetve a raktszámomat. Ugyanis Gábor benevezett már egy ideje, illetve ezt mondhatjuk úgy is, hogy belökött a vízbe. Vagy a tűzbe, nem tudom majd kiderül.
2017. február 20. (699. nap)
Tegnap összeszedtük Zolival. Az első nap azért könnyű, mert akkor még pihent az ember, a harmadik napban az a jó, hogy az a legrövidebb távú, akkor kell a legkevesebbet futni, a negyediket pedig azért fogjuk szeretni, mert az már az utolsó. Viszont a másodikra nem találtunk semmit, illetve "csak" annyit, hogy aznap nagyon szép tájakon vezet át a futóút. Lehet, hogy az a nap lesz a legnehezebb?
2017. február 16. (695. nap)
Minden rendben, csak nincs időm írni, mert a Jóisten elvett egy jó hónapot a futásidőmből, és emiatt most minden nap kell futnom, vagyis ha valakinek nem tetszik, hogy alig jelentkezem blogbejegyzésekkel, akkor nála reklamáljon :-)! Egyébként ez így nagyon izgalmas lesz, momentán egy csepp biztonságérzetem sincs a teljesítést illetően, illetve még megsaccolni se tudom, hogy milyen érzéssel és azt sem, hogy milyen esélyekkel fogok rajthoz állni. Az utóbbiakat egyébként valószínű, hogy még a rajt pillanatában is nagy köd fogja borítani, igazi, vastag balatoni felhő, de ezen most már nem lehet változtatni. Kalandnak indult, aztán valahogy négyzetre emelődött benne a kihívás. Tök gáz az egész, de valami azt súgja, hogy ennek mégis csak így kellett történnie. Például azért, hogy ne az edzésmunkám következményének tekintsem az eredményt, ha véletlenül sikerül. Hiszen itt most már csak a csoda segíthet, vagyis ha sikerül, akkor az egy csoda lesz. Szép egy távlat, kár hogy nem belátható...
2017. február 12. (691. nap)
Kedves Sporttársaim!
A minden egyéb szempontból nagyon sikeres és elképesztő élményt jelentő brazíliai kiküldetésem keresztbe törte a balatoni futásra való felkészülésemet, ezen nincs mit szépíteni. Illetve ez nem a helyes megfogalmazás, mert a keresztbe törésről nem a brazil projekt tehet, hanem én, a brazil projekt csak a keretet szolgáltatta hozzá. Nem térek ki a részletekre, a lényeg az, hogy azt hittem, egy ilyen versenyre pusztán azzal, hogy futok egy csomót, elég nagy biztonsággal fel lehet készülni. Most keserűen kell látnom, hogy ez a prekoncepció - az én esetemben legalábbis - egyáltalán nem igaz. Hogy akkor mi kell hozzá, az egy jó kérdés, ezt szeretném most nagyon gyorsan kitalálni. Az elmúlt hetekben teljesen bizonytalan voltam, hiszen januárban a tervezett 500 km helyett még 100-at se futottam (azt hiszem, mert összeszámolni még nem volt bátorságom), és emiatt elég nagy viharok dúltak bennem. Az utóbbi napokban viszont elvonultak a felhők. Most beszéltem Zolival, ő azt mondta, hogy ne aggódjak, mert az állóképesség nem tűnik el egyik napról a másikra, egy kis rávezetéssel újra lehet éleszteni. Én ennyire optimista azért nem vagyok, de azt érzem, hogy egy kicsi esélyem azért maradt, és amiatt a kicsi esély miatt nem szabad feladni még. Vagyis a projekt megy tovább csak most már nincs benne az a sámli, hogy a sok futás majd betolja a szekeret, már csak azért se, mert sokat futni már nincs idő. Vagyis kell találni valami mást szekér tolónak, plasztikusan itt tartok, most ez a kihívás. Nem tűnik könnyűnek, de nem érzem, hogy a nem könnyűség elég alapot szolgáltatna ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Talán még soha nem éreztem ennyire drámai erővel dörömbölni az ajtómon a már ezerszer elmondott szállóigét, hogy ha küzdesz, veszíthetsz, viszont ha nem küzdesz, veszítettél. Nincs más választásom tehát, menni kell, futni is kell egy kicsit, de főleg fel kell tárni valamilyen forrást magamban, amely kompenzálni tudja az elveszett sok száz kilométert. Kérem, hogy segítsetek ebben, kérem, hogy bízzatok, szeressetek. Soha nem volt még ekkora szükségem Rátok!
Leonidasz
A minden egyéb szempontból nagyon sikeres és elképesztő élményt jelentő brazíliai kiküldetésem keresztbe törte a balatoni futásra való felkészülésemet, ezen nincs mit szépíteni. Illetve ez nem a helyes megfogalmazás, mert a keresztbe törésről nem a brazil projekt tehet, hanem én, a brazil projekt csak a keretet szolgáltatta hozzá. Nem térek ki a részletekre, a lényeg az, hogy azt hittem, egy ilyen versenyre pusztán azzal, hogy futok egy csomót, elég nagy biztonsággal fel lehet készülni. Most keserűen kell látnom, hogy ez a prekoncepció - az én esetemben legalábbis - egyáltalán nem igaz. Hogy akkor mi kell hozzá, az egy jó kérdés, ezt szeretném most nagyon gyorsan kitalálni. Az elmúlt hetekben teljesen bizonytalan voltam, hiszen januárban a tervezett 500 km helyett még 100-at se futottam (azt hiszem, mert összeszámolni még nem volt bátorságom), és emiatt elég nagy viharok dúltak bennem. Az utóbbi napokban viszont elvonultak a felhők. Most beszéltem Zolival, ő azt mondta, hogy ne aggódjak, mert az állóképesség nem tűnik el egyik napról a másikra, egy kis rávezetéssel újra lehet éleszteni. Én ennyire optimista azért nem vagyok, de azt érzem, hogy egy kicsi esélyem azért maradt, és amiatt a kicsi esély miatt nem szabad feladni még. Vagyis a projekt megy tovább csak most már nincs benne az a sámli, hogy a sok futás majd betolja a szekeret, már csak azért se, mert sokat futni már nincs idő. Vagyis kell találni valami mást szekér tolónak, plasztikusan itt tartok, most ez a kihívás. Nem tűnik könnyűnek, de nem érzem, hogy a nem könnyűség elég alapot szolgáltatna ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Talán még soha nem éreztem ennyire drámai erővel dörömbölni az ajtómon a már ezerszer elmondott szállóigét, hogy ha küzdesz, veszíthetsz, viszont ha nem küzdesz, veszítettél. Nincs más választásom tehát, menni kell, futni is kell egy kicsit, de főleg fel kell tárni valamilyen forrást magamban, amely kompenzálni tudja az elveszett sok száz kilométert. Kérem, hogy segítsetek ebben, kérem, hogy bízzatok, szeressetek. Soha nem volt még ekkora szükségem Rátok!
Leonidasz
2017. február 1. (680. nap)
Nem tudom, feltűnt-e, de nagyon régóta nem írtam ebbe a blogba, és ami a nagyobb baj, hogy az elmúlt egy hónapban szinte semmit se futottam. Kezdődött azzal, hogy a decembert valószínűleg egy kicsit túl toltam, mert egy hetet kapásból ki kellett hagynom egy tisztességes lábfájás miatt, de - sajnos - utána se találtam rá a futó énemre. Meleg, párás idő volt Brazíliában, tettem pár kísérletet, de mindegyik elvetélt lényegében.Nehezen gyógyult a lábam, és még most sincs igazán rendben. Tegnap, vagyis közvetlenül a hazaérkezésemet követő napon már futottam egy tízest az edzőteremben, de a mairól inkább lemondtam megint, mert nem voltam biztos abban, hogy nem tennék-e vele nagyobb kárt, mint amekkora hasznot. Holnap szeretnék ismét menni, de a legjobb esetben sem fogok sokkal többet futni a tegnapinál, vagyis egyelőre meg sem közelítem azt a teljesítmény tartományt, ahol lennem kéne. Magyarul, nem tudom, mi lesz, a csoda még segíthetne, de egyre inkább azt érzem, hogy valóban arra lenne szükség. Az okokat, hogy mért alakult így, lehetne elemezni (van már pár ötletem), meg is fogom tenni, ha majd nem lesz más dolgom, de most még nem érek rá. Az utazásom egyébként nagyon jól sikerült, lett belőle, illetve még mindig készül többek közt egy blog, mely elérhető a fenti menün is a "Túl az óperencián" pont alatt. Olyan sok élmény, benyomás, hatás ért, hogy azt elmondani se lehet, és nagyon szép szintéziseket is hozott magával az ott eltöltött idő, vagyis a futáson kívül minden pozitív volt, viszont az utóbbi megakadt tényleg, és lehet, hogy ez végzetes lesz az idei Balaton futásra nézve is. Nehéz napok jönnek ilyen szempontból, de nem baj, meg kell találni a futás helyét az életemben ismét, és lehet, hogy az a hely nem pont ott lesz, ahol eddig gondoltam. Vagy nem most. Vagy ki tudja? Egyszerre történik egy csomó minden, és meg kell jegyeznem, hogy olyan dolgok is, amelyek jelentősége nagyobb, mint a futóeredmények explicit alakulása. Van olyan területe az életemnek, ahol bizonyos kibontakozások bőven kitakarnák a futás jelentőségű dolgokat, és ez azért elég nagy szó, mert a Leonidasz naplóból, meg mindabból, amit eddig csináltam, azért lejött, gondolom, mindenkinek, hogy a futás nálam nem csak egy kis apró-cseprő hobbi. Nem, nem az, de nem is a minden önmagában, és főleg nem egy minden mást beárnyékoló cél, hiszen ha az lenne, akkor teljesen kifordítana magamból, amibe egyrészt belerokkannék, másrészt abból senki se profitálna. A futás addig jó, ameddig beleilleszkedik az ember önfejlődési folyamatába, de ha elkezd abból kilógni, akkor már nem üdvös. Nem akarom megideologizálni a kudarcomat, mert egyelőre nem is akarom kudarcnak felfogni azt, ahol vagyok. Rendet akarok az életemben, a megfelelő hierarchiát a különböző összetevők közt, folytatni, követni azt az utat, amelynek a futás mindig is része volt, és amíg a legminimálisabb esély is van rá, a része lesz. Hogy pontosan hogyan, mekkora súllyal, mekkora szereppel az kérdés, hogy soha sem lesz kis jelentőségű, elhanyagolható tényező, az egész biztos. Most ennyi tellett, talán ez is sok egy kicsit már, de nem baj. Ez lenne a 700-dik nap, ha nem számoltam volna el valahol, mert valójában kb 20 nap még hátravan addig. Majd egyszer megkeresem, hogy hol rontottam el, és végigjavítom...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)