Nagyon megszerettem ezt a blogot, sok apró javítgatást szeretnék és fogok is véghez vinni rajta, főleg ha majd lesz egy kis időm rá (ami a közeli jövőben nem valószínű :-), viszont azt hiszem, hogy eljött az az ünnepélyes pillanat, amikor ki kell mondani, hogy a Leonidasz projekt - sikerrel - lezárult. A szívem hasad meg, ha végignézek ezen az elmúlt két éven, amely tulajdonképpen csak a lábam állapota miatt lett kettő, hiszen a projekt indulásakor egynek szántam. Viszont ennek ellenére egészen elképesztő, hogy a futóműveim a sok nyavalygás után mégis csak futásra alkalmassá váltak, és egészen elképesztő az, hogy simának egyáltalán nem nevezhető felkészülést követően maga a futás végül is teljesen jól sikerült. Azért az a 3200 km, amit a felkészülés során összeszaladgáltam, nem nevezhető nagyon kevésnek, és volt benne néhány elég zaftos alkalom is, de hát ez természetes, ennek pont így kellett lennie. Nem csináltam titkot abból sem, hogy én ezt a projektet egy férfi beavatás fontos elemének tartom, ami kicsit röhejes, mert a férfi beavatásnak a kamaszkor tájékán van az ideje, én meg idén leszek 55, de jobb későn, mint soha. Valóban sokat változtam az elmúlt két év mindenféle élményeinek a hatására, és így utólag visszatekintve visszaigazolom, hogy a sportolás belülről fakadó igényének való engedelmeskedés nagy személyiségfejlesztő erő is egyben. A négy napos verseny pedig tényleg katartikus élmény volt, mely nagy részben az újdonsága miatt válhatott azzá, illetve attól, hogy ez egy nagyon nagy ugrás volt a futóskálámon, a korábbi futásaim között nem található egy sem, amely a Balaton körbefutását akárcsak megközelítette volna. Nagyot álmodtam, nem kis lépéseket tettem, és még a brazil kihagyástól sem ijedtem meg (nagyon), illetve megijedtem, de teljesen nem szált inamba a bátorságom. Nagyon-nagyon jó egy ilyen vállalás, mert ilyenkor az ember nagyon plasztikusan érzékeli, hogy mi minden lakozik még benne, illetve mi mindenre lehet még képes, ha bizonyos körülmények ezt kívánják. Annak, aki most a soraimat olvassa, és még soha nem tűzött ki magának az átlagosnál kicsit nagyobb célt, azt üzenem, hogy egyszer majd vállaljon valamit durvácskát, mert nagyon megéri az abból fakadó tapasztalat.
Nem hiszem, hogy a futásról egy hamar le fogok állni, a Muzsla Trail-re már beneveztem, de az utánra is van már pár halvány tervem. Túl sokat egyelőre nem akarok töprengeni, mert az élet majd úgyis kiadja, hiszen kiadta eddig is. Ezt a blogot le kell zárni, mert ez nagyon kapcsolódott az első balatoni egyéni teljesítéshez, viszont az írás nem fog abba maradni. Az álmom az, hogy egyetlen blogba tudjak leírni mindent, viszont ott még nem tartok, ezért legalább két blogot meg fogok tartani, és a kettőből az egyik biztosan futó-, illetve sportblog lesz. Létrehozni egyébként nem kell, mert már megvan (www.leonidasz.blogspot.com), csak egyelőre még teljesen üres, de majd apránként fel fog kerülni ez-az. Azt a nagyon szigorúan napinak induló, aztán sokat lazuló, de az alap ritmust mégis csak napokban számláló Leonidasz naplója jellegű szerkesztést, amelyet eddig gyakoroltam, nem akarom tovább folytatni, de gondolom, hogy a rendszeresség explicit szándékának hiányában is elég gyakran fog megjelenni valami. Nincs pontos elképzelésem az eljövendő írásaim formajegyeivel kapcsolatban, az biztos, hogy nem akarom nagyon megkötni magam, az kerüljön a blogba, aminek leginkább ott a helye, és úgy, ahogy a legtermészetesebb, aztán majd lesz valahogy.
Biztos leírtam már párszor, de egy ilyen jeles nap mégsem maradhat el a köszönetnyilvánítás azoknak, akik az első perctől kezdve szívvel-lélekkel mellettem voltam (ebbe a kategóriába leginkább a csapattársaim tartoznak, hisz ők tudták meg legelőször, hogy mire készülök), és azoknak is, akik rendszeresen, illetve az elején még nem, de utána számtalanszor és mindig a legszükségesebb pillanatokban felbukkantak körülöttem, és nagyon kedvesen, nagy szeretettel buzdítottak.
Búcsúzóul annyit, hogy köszönöm az olvasóimnak, hogy megtiszteltek. Ha nincs olvasó, nincs blog, csak ennyire fontos az aktivitásuk. Olvasóim között van pár ismerősöm, ez egyértelmű, de nagyobb részükkel soha sem találkoztam, és nem fogom látni őket ezután sem. Ez megint csak nem baj, nem kell azt tudni, hogy a hullámok hogyan terjednek tova, elég azt tudni, hogy továbbterjednek, azt pedig szerencsére tudom. Mindnyájatoknak azt kívánom, hogy legyetek boldogok, a boldogságért pedig vállaljátok el a saját útjaitokat! Ha annak része a sport, akkor azt is, ha nem része, akkor mást. Még egyszer mindent köszönök. Szeretettel és nagy örömmel gondolok Rátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése