Leonidasz naplója: 2016. december 18. (635. nap)

2016. december 18. (635. nap)

Azt hiszem, hogy sokat úgy nem lehet futni, hogy az ember haragban van önmagával, illetve mondhatnám azt is, hogy a futás folyamatosan irányítja a futó figyelmét arra, hogy tartson rendet magában. Én legalábbis nagyon erősen érzem ezt az indíttatást, olyannyira, hogy talán ez a legnagyobb szembesülni való az egész felkészülés során. Szeretni azt, ami történik, szeretni a pillanatot, amely éppen lejátszódik, a körülményeket, amelyek éppen kialakulnak, az érzéseimet, amelyek hatásukra támadnak bennem, szeretni a körülöttem lévőket, örülni mindenkinek, és örülni annak, hogy mindenkihez külön-külön meg kell találni az utat. Aki ilyen szemlélettel tud nézni az életére, abból jó futó lesz, annak a futása egy helyénvaló tevékenység lesz, aki viszont ezek elől a követelmények elől ki akar térni, az hiába szaladgál össze-vissza. Mert a futásban sem az a lényeg, ami kívülről látszik rajta, hanem az, ami benne történik a lélekkel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

A legnagyobb kísértés, amely embert érhet az, hogy túl kevéssel beéri (Thomas Merton)

You must do the things you think you cannot do (Eleanor Roosevelt)

Amit az ember ki tud gondolni az eszével, az semmi ahhoz képest, amit le tud győzni a szívével.

A világ annyit változik tőlünk, amennyit mi magunk hajlandóak vagyunk változni érte.

Egy hosszú futás ugyanazért nehéz (és ugyanazért felemelő is), mint az élet összes többi komoly dolga. Olyan falakon viszi át az embert, amelyek mögé utána már nem tud visszahúzódni.

Azért futok, mert jobb ember akarok lenni.

... a szeretni tudás és a futás szeretete összefügg. A szeretet mechanizmusa biztosan ugyanaz: az ember mindkét esetben elengedi a saját vágyait, félreteszi azt, amit ő maga szeretne, és megbecsüli azt, amit kap ... aki eredményes az egyikben, annak a másik is jobban megy. (Christopher McDougall: Futni születtünk)

A Leonidasz nevet nem én találtam ki magamnak, egyszer csak előbukkant a semmiből, mondjuk, hogy az egyik legjobb barátom közvetítésével érkezett. A napló életem mostani szakaszáról próbál mesélni, "báját" pedig pont az adja, hogy nem akar semmilyen biztonságot adó időtávlatba burkolózni, pont úgy akar íródni, ahogy az élet zajlik, pont abban a megfoghatatlanságban, amely az életet jellemzi, miközben érezzük azért, hogy van valami vagy valaki, aki az egészet összetartja. A bejegyzések blogszerűen fognak megjelenni, mindig a legújabb lesz legfelül, de aki nem folyamatosan olvassa a naplómat, attól azt kérem, hogy inkább a valós idősorrendben, vagyis lentről felfelé haladjon. Akkor nagyobb az esély arra, hogy a folyamatot is érzékelni fogja, mely sokkal fontosabb, mint az egyes bejegyzések magukban, a történések vonulatából kiszakítva.