2016. augusztus 18. (515. nap)

A múlt csütörtökkel kezdődő, és a tegnapi szerdával véget érő egy hét alatt ötször futottam, ami nagyon szép eredmény még akkor is, ha ezek a futások nem voltak éppen túl hosszúak. Biztos jele ez annak, hogy jövök ki a gödörből, és egyelőre a lelkiállapotom is jót jelez vissza. Nem tudom, hogy mi lesz a Leonidasz projekttel, de azt tudom, hogy amíg van esély a végcél teljesítésére, addig nem fogom feladni. Júliusban legalább 250, augusztusban legalább 300 km-t szerettem volna futni. Ehelyett júliusban lett 100 se, és augusztusban sem lesz több 200-nál, még ha minden jól megy a hónap hátralévő napjaiban, akkor sem, vagyis két hónap alatt összegyűjtöttem legalább 250 km-t hátrányt, viszont túl vagyok egy nagy holtponton, és azt hiszem, hogy nagyon sokat tanultam belőle. A saját bőrömön éltem át, hogy ez nem egy jópofa villantás, hanem annál sokkal-sokkal komolyabb dolog, egy vállalás, amelyet azért teszek, hogy a teljesítése közben kiderüljenek rólam dolgok, a gyengeségeim, és utána azon keresztül, amire majd az adódó nem túl szokványos és nem túl könnyű helyzetek fognak stimulálni, emberileg többé váljak, sőt végül hozzá tudjak tenni valamit a világ jobbá válásához is. Persze, ezt tudtam a gödör előtt is, de a gödör azért belém sulykolta, illetve érzékletesen szembesített vele. Boldog vagyok, várom a kihívásokat, amelyek ugyan aprók-cseprőek, de jut belőlük minden napra bőven. Várom és egyáltalán nem bánom a jövetelüket, igyekszem megbirkózni velük, igyekszem jól kijönni a velük való összecsapásból. Néha sikerül, néha nem, de ez így pont jó, pont így a jó! Figyelem az olimpiát is, nagyon megmozgatnak a szép sportsikerek, lehet, hogy nem mondja ki mindenki úgy, ahogy én, de tudom, hogy az olimpikonok küzdelme mögött is ugyanaz a törekvés munkál, mint az én futásom mögött, és elég sokszor be is érik. Nem csak az aranyérmekre gondolok, hanem minden erőfeszítésre, amely segít valakinek abban, hogy összekapottabb, küzdőbb, becsületesebb, tisztább ember legyen. Sokan mondják, hogy az olimpia már rég nem az eszméről szól, elvitte az üzlet és a show, de szerintem nem. Tessék megnézni Kozák Danuta és Szabó Gabriella arcát a versenyük és aztán az eredményhirdetés alatt. Az ő arcuk mindent elárul. Itt nem a pénz a lényeg, nem az viszi a prímet. Itt az ember a lényeg, és ezt ők is tudják nagyon jól, akár kimondják, akár nem...