2016. augusztus 4. (501. nap)

Régóta nem írtam, és nem is nagyon szaladgáltam, bár hétfő este azért sikerült összehoznom egy olyan futást, hogy attól magam is meglepődtem, mert 5 percen belüli ezrekkel futottam le két kört a Margitszigeten. Nem tudom, minek köszönhető ez a begyorsulás, amely már az eggyel korábbi futást is jellemezte, biztosan szerepet játszik benne az is, hogy mostanában ritkábban és rövidebbeket futok, de akkor sem értem egészen. A ritkább futás egyébként a térdproblémámnak tudható be, mely végül is nagyon elgondolkoztatott, sőt válságba is sodort. A július egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, sokkal kevesebbet futottam, és ez nagy kérdéseket vetett fel bennem a Leonidasz projekt jövőjét illetően is. Abban egész biztos lettem végül, hogy valamin változtatnom kell, mert az, amit eddig terveztem, látványosan megbukott. A képlet egyébként rém egyszerű, nem lehet csak futni, azt az ember szervezete nem viseli el, mást is kell tenni mellé. Nagyon egyszerű dolog lenne ez a felkészülés úgy, hogy szépen növelgetem a futómennyiségeket, aztán jól van, de sajnos ez a kifejlet nem létezik. Akadályok vannak az emberben, melyet le kell győznie, és ezek az akadályok nem pusztán fizikai természetűek, még akkor sem, ha megjelenésük alapján fizikainak gondolnánk elsőre. Hogy ez a mostani holtpont mire tanít, arról elsőre csak annyit írok, hogy a világgal való kapcsolatom természetével függ össze. Ami nagyon nehéz, az a személyes jelenlét elfogadása, az ember saját személyes jelenlétének az intenzív átélése egy nagyobb, mindent átfogó személyes létbe való bekapcsolódás által. Egy találkozásról beszélek, amely nem jöhet létre büszke, akaratos lelkületű személyek között, egy találkozásról, melynek alapvető feltétele az engedés és a bizalom. Bízom abban, hogy velem lényegében jó dolgok történnek, és még a most nem annyira jónak tűnők is a javamra válhatnak. Bízom abban, hogy egy tanulási folyamat résztvevője vagyok, sőt bízom abban, hogy velem születik meg a jövő, vagyis nem csak én tanulok, hanem a világ egésze is rajtam tanul meg fontos dolgokat, meg persze máson is, sőt mindenkin. Bízom abban, hogy az a tudatosság, amely e mögött a folyamat mögött van, mindent elvégezhet, és fontosabb, mint az én egyéni célkitűzéseim, meg a magam állította prioritások. A projektjeinket tehát le kell fokozni, nem válhatnak fontosabbá, mint maga a találkozás, hiszen egy eszköz nem válhat fontosabbá a céljánál. Ha értem ezt a hierarchiát, akkor az eszköz is rendelkezhet valamekkora jelentőséggel, mert nem arról van szó, hogy mindent kihajigáljunk automatikusan, hanem csak arról, hogy kevésbé fontos dolgok ne nőjenek a fontosabbak fölé, maradjon meg minden a maga természetes arányában. Ha így folytatom a Leonidasz projektet, akkor valóban építeni fog rajtam, és mindegy, hogy mi lesz a konkrét kimenetele. Ha nem így gondolkodom róla, hanem erőltetem csak azért, hogy utána tudjak villogni a teljesítményemmel, akkor nem érdemli meg, hogy bármi is legyen belőle.