Kis dolgokért nem érdemes útra kelni, ahhoz túl rövid az élet. A kis dolgok azok, amelyek könnyen mennek, amelyekért az embernek nem kell legyőznie magában sok mindent. A nagy dolgokért érdemes élni, amelyek megkövetelik az ember belső ellenállásainak a megértését, a velük való szembenézést, és a velük való megbirkózást. Sokféle belső ellenállás létezik, messze nem csak fizikai korlátaink vannak, de többségük valamennyire meghaladható. A Balaton körüli futás azért tetszik nagyon, mert világosan látszik rajta, hogy pusztán fizikai erőkifejtéssel megoldhatatlan. A testet fel kell nevelni hozzá, de ahhoz számtalan egyéb belső ellenállást is le kell győzni, a személyes nehézkesség millió egyéb területét be kell azonosítani, tudni kell, hogy azok elporladhatnak, és vágyni is kell az elporladásukra. Ezt nevezik hitnek, tehát azt is mondhatnám, hogy a Balaton körüli futáshoz hitre van szükség.
Kis dolgokért nem érdemes élni, a nagy dolgokban viszont benne van a bukás kockázata, sőt sokszor maga a bukás is. Viszont aki a bukás miatti félelmében el sem indul, az a talentumát elásó ifjúhoz hasonlatos, és nem érdemel dicséretet. Az idézetek között, az állandó oldalon ott van a nagyon reális figyelmeztetés: ha nem érnek kudarcok, az annak a jele, hogy nem vállalsz elég kockázatot. A kockázatmentes élet végtelenül taszít, soha nem éreztem emberhez méltónak, most viszont már tudom is, hogy nem az. Számtalan "lehetetlen" vállalkozásba vágtam már bele, volt köztük sok olyan, amelynek kimenetele akár kudarcnak is tekinthető, ám lettek nyilvánvaló sikerek is, amelyek máshogy nem jöhettek volna létre. Mérleget vonni nem lehet, nem is kell, az nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az elrugaszkodás, a belső ellenállásokkal való szembenézés, és a félelmeink fokozatos legyőzése. Mert az ember a félelmei legyőzése által teret ad magában egy fejődésnek, amely képes őt kiegyensúlyozni, képes őt a rendhez, a kibontakozás nagy, mindene átívelő folyamatához közelebb vinni, és ez a folyamat - mely végtelenül személyes egyébként - az ő életét is képes termővé tenni. Ez a fejlődés nem magánérdek, pont ellenkezőleg, ez az ember közösségivé, egyetemessé válása, mert az ember semmi mással nem tehet többet embertársaiért, mint azáltal, hogy ezt a fejlődést, mint az életével szemben támasztott követelmény létezését elfogadja, és engedi hatni magára. Mert, aki ezt megteszi, a szeretetképességében fog növekedni, és a világot pont azzal fogja gazdagítani, amiért megszületett, általa pont az ő lénye egyedi és megismételhetetlen összetettségével lesz több az a szellemi közeg, amelyben nevelkedett, és amelyért az életét áldozza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése