2016. február 6. (321. nap)

Na, itt az első pofon, a múlt vasárnapi dicsőséges felismerés óta legalábbis ez az első. Mi tagadás, elég hamar jött, ha nem is tűnik nagyon tragikusnak :-)! Tegnap reggel beleültem egy süppedős fotelbe, és az a mozdulat nem tett jót az egyébként is elég gyenge állapotban lévő gerincidegrendszeremnek. Nem mondom, hogy klasszikus becsípődés lett belőle, de egy kis fájdalom azért igen, és most már érzem, hogy pár napig biztos nem fogok tudni futni, illetve a hétvégére tervezett budapesti utamat is lefújtam emiatt... Te jó ég, hány ilyen lesz még, mire eljutok a balatoni futásom rajtjáig! De hát pont ettől szép! Hogy nem megy simán, hogy mindent szépen össze kell rakni, ahogy azt már pár napja írtam. Megragadni azt, ami adódik, de nem erőltetni semmit. Más szóval megtalálni azt az egyetlen pontot a végtelen térben, ahol a nagyon szeretném, és a lemondok róla egyszerre teljesül. Mert másutt nincs élet. Azt nem tudom, hogy ott, abban a pontban sikerülni fog-e bármi is, de azt tudom, hogy máshol biztosan nem. És ez nem csak a sportra érvényes, hanem minden másra is. Van egy párkapcsolatom, van egy lány, akit nagyon szeretek, hát vele pont ugyanezt játszom. És van több barátom is, akikkel nagy levelezésekben vagyok hasonló egyensúlyokat keresve. Ezek azok a párhuzamok keresztül-kasul átjárják az életünket, csak elég nehezen jutunk el a felismerésükig. Viszont az események általában a segítségünkre sietnek...