2015. április 10. (19. nap)

Szolgálat, szolgálat, szolgálat. Kinek a szolgálata? A magamé? A legteljesebb, legvalódibb énemnek a szolgálata? A másik emberé? Istené? A Létezésé? Ki mondta, hogy ezek különböznek egymástól? Ki mondta, hogy tudok úgy szolgálni bárkit, vagy bármit, hogy közben nem szolgálom magamat, magamnak azt a centrumát, aki én a leginkább vagyok. Ki mondta, hogy az a centrum csak az enyém, ki mondta, hogy az a tiszta teljes én a saját tulajdonom, amihez, akihez másnak köze sincs? Hiszen, ha bárki nem lett volna körülöttem, aki volt, akkor én sem az lennék, aki vagyok. Egymásból épülünk, egymástól alakulunk, egymásban ismerünk magunkra. Összetartozásunk tudatát ne fojtsuk el önös érdekeink megjátszásáért, minden élőben ismerjük fel a személyt, aki értünk, a mi létezésünkért is van. Ez a lét legmélyebb síkja, ez az a tisztelet, ami kijár neki pusztán azért, mert ugyanolyan élő, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Aztán, ha nem tetszik, amit mond, akkor vitatkozzunk vele, vagy szegüljünk az akarata ellen, de ne felejtsük el soha, hogy először is embertársak vagyunk, és minden más kevésbé fontos ennél.