2015. április 18. (27. nap)

A két nappal ezelőtt említett esemény valóban bekövetkezett, Zoli lefutotta a Mátrabérc 55-t, Zsoltival pedig kísértük őt, és szurkoltunk neki ott, ahol lehetett. Egyébként túl sok helyen nem lehetett, mert Zoli az erdőben futott, mi viszont az autóúton közlekedtünk, és a két vonal csak kevés helyen érinthette egymást. A Kékestetőn még nagyon zord volt az idő, majdnem lefagyott a kezünk, mondjuk azért is, mert minden futott megtapsoltunk. Azt gondolom, hogy megérdemelték, ott már majdnem 20 km volt a lábukban, és a verseny összesen 2800 méteres szintkülönbségnek is a szűk fele. Zoli itt még csak félórát vert rá a szintidőre, de aggodalomra mégsem adott okot, mert látszott rajta, hogy élvezi az egészet. Jó félóra múlva megint találkoztunk egy lokális minimumnál, amely hazánk legmagasabb pontjánál kb. 400 méterrel volt alacsonyabban. Az harmadik találkozási lehetőséget elkávéztuk, illetve nem gondoltuk, hogy Zoli ennyire gyorsan felér lényegében hazánk második legmagasabb csúcsára, a Galyatetőre.Végül elcsíptük, de csak az ellenőrző pont után, ahol már nem sok mindent lehetett tenni vele, viszont egy fényképet azért készítettem róla, illetve megnyugodva konstatáltuk, hogy továbbra sincs nagy gáz, sőt... A galyatetői malőrt azzal próbáltuk helyrehozni, hogy beiktattunk egy műsoron kívüli megállót Mátraszentlászló határában, ahová szintén jó hangulatban érkeztek a futók. Lelkes szurkolásunk addigra már mindenkinek feltűnt, akinek csak része volt benne. Ezután következett Mátrakeresztes, Zoli pedig ide is egész frissen futott be, majd két órás előnnyel a szintidőhöz képest, ami azt jelentette, hogy az utolsó 13 km-es szakaszra már majdnem négy órája maradt. A teljesítés itt már nem volt kérdés, inkább csak azon kellett tűnődni, hogy a 10 órás szintidőnél kettővel kevesebb 8 órán belülre kerül-e. Ennek ugyanis volt egy nagyon komoly tétje, mert előző este úgy állapodtunk meg, hogy 8 óránál kevesebb összidő esetén Zsolti fizeti a vacsora előtti becherovkát, ellenkező esetben pedig én. Aztán én lettem a hunyó, mert Zoli végül kb. 8 és egynegyed órát fordított a versenyre, de még ezt se bántam, hiszen sok lelkes természetet szerető és fizikai erőkifejtést is fontosnak tartó, lelkes sporttárs teljesítményének lehettünk tanúi, Zolival pedig szívvel-lélekkel együtt voltunk előtte, közben és utána is.